A botránkozás forgandó
Feri, a hajléktalan nem sokkal mögém szállt fel a Bécsbe tartó vonatra. Kicsit kapatos volt, szomszédjait körbe is kínálta ép és már megkezdett szendviccsel, sörrel, mogyoróval. Nem győztek szabadkozni. Végül egy szegény, magyarul alig beszélő külföldi ült le mellé, aki kénytelen-kelletlen végighallgatta a történetét. Feri 15 éve utcázik, most 48 éves. Még sosem lépte át a határt. Hat anyától van hét gyermeke és mind lány. Azt mondja, ő bármilyen munkát elvállal, most is munkát keresni megy Bécsbe. De azért később előkerülnek panaszkodások arról mennyi „vacak" melóval találták meg, és hogy a fele tűrhetetlen volt, ezért el sem ment... Mielőtt leszálltam volna Győrben, még arra is fény derült, hogy itthon rá börtön várna. Nem bűncselekmény miatt, csak adósságért. „Hát üljek itthon és várjam, hogy begyűjtsenek?" Inkább fogott pár műanyag kanna bort, szendvicseket és mogyorót, hogy majd ezekkel megnyeri a „kinti testvérek" – gondolt itt a hajléktalanokra – jóindulatát, hátha befogadják. Azt mondta, kíváncsi a kinti nőkre is.

Feri története, bármilyen sablonos és gyakori is, számomra botrányos. Hangos, büdös, kellemetlen. És a normák is az én javamra szólnak ezúttal: a társadalom számára sem fogadható el, hogy valaki hat különböző nőnek nemzzen gyereket, majd egyiküknek se viselje gondját. Nem fogadható el, hogy ne ragadjon meg bármilyen munkalehetőséget, ami csak elé kerül. Ám a botránkozás forgandó: ha eljön egy más normát felépítő világ, ahol a Feri-féle „sok nő, kevés munka" elv részévé válik a hétköznapi erkölcsnek, akkor bizony én és velem együtt az „egy társ, sok munka" párton állók lesznek pellengéren. Ne nyugtassuk magukat azzal, hogy ilyen nem következhet be, látott már a történelem hirtelen divat- és értékrend-váltásokat.

Nyilvánosság dolga
25-én hajnalban vidékről igyekeztem fel a budai hegyekbe szolgálni. Volt bennem némi kelletlenség egy előző éjszakai gyomorrontás miatt, meg a szokásos értetlenkedés, hogy ez a lelkészeknek bizony nem családi ünnep, hanem kemény munkaidő. Épp a Moszkva téren próbáltam átkelni egyik járműtől a másikig, de a tér közepén sokkoló jelenetbe botlottam: két mentős és két fölöttük álló rendőr éppen próbált újraéleszteni valakit. Rengett a csupasz hasfal a rajta guggoló mentős erőlködése nyomán, szerintem egy-két borda is tört. Nem tűnt hajléktalannak az illető, meg gondolom, ha a kihűlés miatt vannak kint, akkor nem a csupasz aszfalton lélegeztetik a csupasz felsőtestét. Talán valaki túllőtte magát, talán valaki rosszul esett el, vagy egyszerűen ott adta fel a szíve, nem tudom. De nem úgy tűnt, hogy életre akar ébredni. Ha ez egy normális hétköznap délután történik, akkor a rendőrök nem tudtak volna segíteni, hanem azzal lettek volna elfoglalva, hogy a köréjük gyűlt tömeget oszlassák. Még akár egy kereskedelmi csatorna híradójába is belefér, hogy micsoda jelenet borzolta a gyanútlan járókelők idegeit, valaki éppen ott merészelt meghalni. Oknyomozó riporttal kereshettek volna utána a családnak, vagy PR hírként mellesleg beszámolhattak volna arról, mennyire fontos, hogy az ünnepekben a mentőszolgálat a legmodernebb eszközökkel álljon a rendelkezésünkre és ehhez ide és ide kell küldenünk az egy százalékunkat. Elég egy nem túl rossz felbontású mobilról készített fotó, és holnapra bejárja az internetet, gazdája egy napra újságírónak képzelheti magát. Esetleg még hozzá is fűz valami jól hangzó kacsát egy új designer drogról, ami szedi áldozatait, vagy hogy ne mikrózzuk a vizet, mert mi is így járunk. Határtalan lehetőségek rejlenek egy ilyen jelenetben.
Így, karácsony ünnepén az a pár ember, aki velem együtt arra járt, nem érezte méltónak azt, hogy épp valaki halála fölött álljon meg bámészkodni vagy kattintson egyet a telefonjával. Az az ember névtelen maradt és hírtelen. Valószínűleg jobb is így, neki és a családjának, hogy csak az én lelkemet ülte meg a látvány. Valószínűleg az is jobb, hogy aznap nem én prédikáltam a gyülekezetben.

Ingerküszöb kérdése
Aki életét rutinokból állította össze, és feladatkörei állandóak és ismétlődőek, talán könnyebben kap az olyan hírek után is, hogy Győzike ismét – ki tudja hányadszor is – elveszi a feleségét. Aki így is alig győz lépést tartani a saját élete változatos kihívásaival, az kevésbé követi az ilyen bulvár vagy egyéb irányú borzongásokat. Az ilyen ember figyelmének a felkeltéséhez nagyobb eseményre van szükség. A hír alanyai legyenek lehetőleg megbízható, felelős pozícióban élő emberek: orvosok, papok, politikusok. A hír pedig lehetőleg pikáns: az életnek olyan vetületei kerüljenek elő, melyeket nem teszünk ki a kirakatba: pénzügyek, hálószobatitkok, szívügyek.

Jézus korában a helyzet ugyanolyan heterogén volt, mint ma: megvolt a konzervatív egyházi réteg, amelyik megbotránkozott a legkisebb dolgokon is. Ugyanakkor ott volt a római birodalom gondolkodását, hitvilágát élő ember, aki látott már sokkal cifrábbakat is a maga kultuszában. Viszont különösebb médiatechnika híján a híráramlás csúcsát az élőbeszéd képviselte – a kisközösségi életmódnak hála – abban az időben sokkal hatékonyabban, mint manapság. A felelős pozíciót is kipipálhatjuk, hiszen ki a zsidók királyának, ki prófétának, ki mesternek hívja. Ugyanúgy a nyilvánosság és az ingerküszöb dolga volt az, ki figyel fel Jézusra, és ki az, aki mindezt nem pozitív érzelmekkel, hanem megütközéssel teszi.
Egy nem igaz Jézusra: az ő esetében nem forgandó a botránkozás. Rajta botránkoztak, ő megütközést okozott csodáival és tanításával, de ő soha senkin nem botránkozott meg, legyen az a vakmerő Péter egy-egy kérdése, vagy egy prostituált bizalmaskodó jelenléte, vagy az őt provokáló írástudók. Jézus legfeljebb sírt: sírt Lázár halála felett és Jeruzsálem felett.
Mennyire más ez a hozzáállás a hobbiból botránkozó ingerre éhes emberéhez képest?