Hollós Ilona és Koncz Zsuzsa is sokszor énekelte a népszerű slágert: „A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!” Szüleim generációjának volt olcsó vigasz ez a sor a jövőt illetően. Amikor jött a rendszerváltás, azt hittük, a jövő már nem sejtelem, hiszen a magunk kezébe vettük a sorsunkat, a párt többé nem szólhat bele! Aztán felébredtünk és rá kellett döbbenünk, mindegy, milyen társadalomban élünk, milyen államban, diktatúrában vagy demokráciában, a jövő továbbra is kifürkészhetetlen számunkra.

Már az első ember is kereste a jövőre való útmutatást természeti jelekben, viharban, madarak röptében, sámán révületében, állatok belső szervében, csontokban. Isteneknek áldoztak, hogy kedvükre alakítsák az időjárást, a csata alakulását, a gyermek születését, a törzs további életét. Az ősi vágy ma is megvan bennünk, hogy kifürkésszük, befolyásoljuk, uraljuk, irányítsuk jövőnket. Az egyszerűbbek jósokhoz, kártyavetőkhöz, médiumokhoz fordulnak, hogy az általuk képviselt szellemi erőktől kapjanak kérdéseikre választ. Az intellektuálisabbak a tudományhoz, mai korunk vallásához folyamodnak, bízva, hogy az egyre fejlettebb technológia képessé tesz bennünket a jövő befolyásolására. A fantáziadúsabbak a sci-fiben találják meg válaszukat a „Mi vár ránk?” kérdésre. A sci-fi számtalan jövő-variációt vetít elénk, melyek közt van a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott és könnyen hihető egyaránt. Mindegyik azt üzeni, hogy ha másként döntünk, más irányba fejlődünk, képesek vagyunk egy szebb és jobb jövő felé elindulni, illetve figyelmeztetnek, a káosz sincs oly messze, mint gondolnánk.

Ha mindezeket elvetjük is, és próbálunk „józan paraszti ésszel” gondolkodni, akkor sem mentesülünk a jelek, útmutatások keresésének vágyától. Elég csak kórházba kerülni, és a belső bizonytalanság, a betegség kiszolgáltatottsága máris arra visz minket, hogy jeleket keressünk. A nagyvizit után megtárgyaljuk a szobatársakkal, hogy a főorvos kinek az ágyánál mennyit időzött, kinek mit mondott, kire mosolygott, kire nem. És ezekből messzemenő következtetéseket vonunk le, miközben a főorvosnak fogalma sincs, milyen nagy és félreértett jelentőséget tulajdonítunk számára jelentéktelen gesztusainak. Jeleket keresünk nemcsak a kórházi ágyon, hanem az élet nagy fordulópontjainál, születésnél, halálnál, házasságkötésnél, iskolaválasztásnál, munkahely elvesztésénél, szakításnál, nagy döntések előtt.

Keresztyén emberként automatikusan jön a válasz, hogy mi ilyesmikben nem hiszünk, különben is nekünk nem jövőnk, hanem eljövendőnk van, a visszatérő Jézus Krisztus! Ez így is van. Azonban ha csupán egy teológiai igazsággal akarjuk rövidre zárni a kérdést, attól bizony a vágy még mindig ott marad bennünk, hogy kifürkésszük életünk alakulását. Maximum letagadjuk, hogy ilyen vágyaink vannak. Ha nem akarunk az önbecsapás hibájába esni, érdemes Isten akaratát keresni személyes életünkre nézve.

A bevett módszer erre a Biblia olvasása. Minden kérdésünkre választ ad a Szentírás, mégsem használhatjuk úgy, mint az Ablak-Zsiráfot, felütve a megfelelő címszónál. Ennél összetettebb a kérdés. Isten akaratának megismerése személyes életemre nézve, a gyülekezet, az egyház életére nézve az imádság által lehetséges, melybe beleilleszkedik a bibliaolvasás. Az imádságnak rengeteg fajtája van. Ha Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes a szemlélődő imádság formáját választani. A kontemplatív ima megfelelő eszköz, hogy elcsendesítsem magam, teret engedjek Istennek, a belső és külső zajban nem hallható „halk és szelíd hangot” meghalljam, megértsem.

Jálics Ferenc azt írja Szemlélődő lelkigyakorlat című könyvében, hogy a hit mellett szükség van a szemlélődő imádságra. Hitünk segítségével hiszünk a mennyei Atyában, hisszük a megváltást, a feltámadást, az örök életet. A szemlélődő imádság során pedig megismerjük azt az Istent, akiben hiszünk. Megismerjük szeretetét, kegyelmét és megismerjük, mi az ő akarata a mi életünkre nézve. A szemlélődő imaforma, a szemlélődő élet ahhoz az Istenhez visz közel, akitől várjuk az útmutatást életünkre nézve.

Persze ez sem működik receptszerűen. Isten szabad, és van, amikor szabadsága a válaszadás késlekedésében mutatkozik meg. És van, amikor rosszul tesszük fel a kérdést. A szenvedésben, betegségben, gyászban a „Miért?”-re és a „Meddig?”-re nincs válasz. Azonban ha azt a kérdést tesszük fel, mit tud Isten megmutatni a betegségen, gyászon, szenvedésen keresztül, mit tud megmutatni a bizonytalan élethelyzetünkben, akkor válaszra találunk.

A szemlélődő imádság során fejlődő, folyamatosan elmélyülő kapcsolatunk Istennel eljuthat arra a szintre, hogy azt mondjuk, igazából nem is fontos, hogy mi lesz velem holnap, holnapután, mi lesz a betegségemmel, a megváltozott élethelyzetemmel. Nem megválaszolatlan kérdéseim körül fogok forogni. Képessé válok annyira belesimulni Isten akaratába, hogy bármi jöjjön is elém, alázattal el tudom fogadni. Ebben a kontextusban valósággá válik számomra, hogy nem bizonytalan jövőm, hanem jövendőm van, melyet maga Isten alakít, formál. Látszólagos bizonytalanságom, mely élethelyzetemből fakad, valódi, Istentől eredő biztonságban gyökerezik. A látható valóság csak a felszín, a mélyén ott van Isten, aki hordoz a tenyerén.