A lebetonozott udvaron állva a minap ráléptem egy faágra.
Véletlen volt. Figyelmetlen voltam. Csak a roppanásra lettem figyelmes a lábam alatt.

Lenéztem: egy jelentéktelen ágacska volt. Háromfelé tört.
Továbbléphettem volna, mint annyiszor már. Nem állok meg minden összetört ág mellett. De most megálltam. Játszani kezdtem: amolyan mi voltál, mi vagy, mi lehetsz-et. A lábam nem bizonyult elég ügyesnek a játékhoz. Lehajoltam. A kezeimet kezdtem használni. Az összetört ág még őrizte eredeti mivoltát. Szánnivalóan jelentéktelen volt. Satnya, színtelen, girbe-gurba, göcsörtös. Leginkább mégis egy egyenes vonalát hordozva. Háromfelé törve sem kecsegtetett semmi ígéretessel.
Mégis magához vonzott. Ha már a véletlen összehozott bennünket, adtam neki és magamnak esélyt különös találkozásunk tisztázására.
Rakosgatni kezdtem az összetört fadarabokat. Óvatosan kezdtem a játékot. Felnőtt módjára, aki elfelejtett már játszani.

Lehetne egy T betű.
De T betűnek nem elég szép.
Én sokkal szebbet írok, amikor a lányom nevét leírom.
Egy tétova mozdulattal alulra tettem az addigi fölső ágat.

Az összes fantáziámat összeszedve egy vitorla nélküli vitorlás hajót láttam benne.
Tudom, ez sem véletlen.
A vágyaimról szól: utazás, tenger, ismeretlen világ... de nekem most egy összetört faággal van dolgom!
Vajon egyáltalán tud ez az ág valamivé lenni?
Talán nagyobb bátorság, bizalom kell ahhoz, hogy a semmiben mégis fel tudjunk fedezni valamit?
Az óvatosságom, a kis lépésben haladás itt és most, eddig nem jött be.
Máskor, másoknak lehet, hogy bejön.
Tőlem sokáig idegen volt.
Mostanra mégis tudom, megtanultam.
Ebben a percben világosan éreztem idegenségét. Nem, ez nem én vagyok. Most a valódi énemre van szükség. A gyorsra, a nyughatatlanra, a türelmetlenre, az elégedetlenre. A keresőre.

Határozottan nyúltam tehát az ágakhoz: két ponton is elmozdítottam.

Kereszt lett belőle. Létezik?
Kimeredt szemekkel néztem: szép volt, de nem tökéletes.
Legalábbis nekem nem.
Igen, ide, rá tudom képzelni Jézust. De Jézust, aki a Krisztus, nem.
A lekonyuló vízszintes ág erőtlenséget sugall. S bár volt erőtlenség a szenvedésben, a kínhalálban, de aki ezt végig csinálta, mégis erős volt.
Az Ő ereje volt, vagy az Istené?
Mindegy!


A soha nem remélt győzelem jelképe volt ez a kereszt. Már akkor. Csak a fájdalomtól megvakultan ezt senki nem látta.
Nem volt ott lekonyuló faág.
Ide sem illik.
Megmozdítottam a középső ágat.

Megdöbbentem. Egyszerre lett égi és szent. Súlyos és végtelen könnyű. Fentről erőt vevő, természetesen áldást osztó. Azon vettem észre magam, hogy valódi méretűvé növekedett. És csak most vettem észre, hogy már nem a lebetonozott udvaron, hanem a Golgota hegyén állok. Életemben először.
A beton szürke volt.
Az ág eredetileg sápadt barna.
De én ott, a Golgotán láttam az ég kékjét, a föld barnáját és zöldjét, amit összekötött a kereszt. Láttam a hegyen levő növényeket, az akkor és az azóta ideállók bőrének, szemének, ruhájának színét.
Minden színes volt.
A színek, a világ elevenségét a kereszt pirosa festette át. Hogy még erősebben, még élőbben tündököljön minden és mindenki. Elfelejtetve a szürkét és a halvány barnát, mit az évszázadok sokasága, a mi hitetlenségünk, bizonytalanságaink, okoskodásunk hozott.
Én ott álltam. És láttam ezt.
De kezem újramozdult. Tovább játszottam.
Ilyen az ember, ilyen vagyok én: megbontom azt, ami tökéletes.

A feje tetejére állítottam a keresztet.
Nem!
A kereszt nem állhat a feje tetején!
A világ az, ami a kereszt felállítása óta fejre állt: lehetséges lett a lehetetlen.
Rendre vágyó lelkem fáradt kezekkel megtette az utolsó mozdulatot.

A kereszt felállíttatott.
A kereszt áll.
Egyeseknek botrány, másoknak bolondság, megint másoknak az Isten ereje.
Átléphető, szürkévé tehető, megélhető és megmutatható.
Vajon meg tudjuk mutatni?