Hetekig nem akaródzott összeállni ez a szöveg. Béna csomagokat rajzolgattam, felesleges köröket futottam, aztán esett le, miről is kellene hogy szóljon. Azt hiszem, két kérdés van bennem: tudod-e, hogy hova mész? Készen vagy-e rá fejben? Mit viszel magaddal egy kirándulásra? Sokat elmond. Kipakolod-e a lakást és viszel mindent, ami a napi ritmusodhoz szükséges? Vagy megengeded-e magadnak, hogy elfelejts vagy otthon hagyj valamit? Megoldod-e másként?

Persze, ezek a kérdések nem csak az útra keléssel kapcsolatban lehetnek relevánsak, mégis, mintha fokozott figyelemmel kellene lennünk, ha annak kapcsán kerülnek szóba. Tavaly tavasszal két órát kaptam, hogy eldöntsem, elmegyek-e (rá két hétre) egy évre külföldre. Nem az a típus vagyok, aki végigtelefonálja a fél családot, hogy mit csináljon, gyorsan mérlegeltem: nem szerettem a helyzeteket, melyekben éppen voltam, tehát indulás.

Mégis, mit vigyek el abból, amit addig összeszedtem? Hogyan induljak el? Mit pakoljak? Hogy „költözöl el”? Nyilván nem arra a ruhahalomra gondolok, amit feleslegesen tuszakolsz minél kisebbre hajtogatva a bőröndbe, képzeletben már a megérkezéskori vasalódeszkára gondolván, és nem is arra a hamubansültpogácsa-kolbász-fasírt trióra, amit Anyud csomagol indulás előtti este, hogy éhen ne halj, kicsikém, az úton.

Szerintem nem ebben mutatkozik meg a kultúránk. Mit kezdesz külföldön a magyar vendégszereteteddel? Mit mondasz a magyarokról? Hogyan reagálsz azokra a sztereotípiákra, melyekkel kint bélyegeznek meg, mert magyarnak születtél? Büszke vagy rá? Szégyelled?

Meggyőződésem, hogy nekünk, magyaroknak egyik nagy fegyverünk a hiányból fakadó kreativitás. Hogy használjuk-e az agyunkat, ha épp rá kell jönni valamire, vagy gyorsan veszünk valami pótlékot? De pótolhatja-e az a valami az eredetit? Egyáltalán kell-e pótolnia az eredetit? Ne használjunk-e inkább valami egészen mást, új jelentést adva ezzel neki? Úton lét közben szükségünk van-e a pihe-puha ágyikóra vagy megengedjük magunknak, hogy ráakadjunk bármire?

Lukács evangéliumának hetedik fejezetében a bűnös asszony olajjal kenegette, majd a hajával törölte meg Jézus lábait, emlékeztek? Jézus megpihent az úton. Bement, együtt evett egy farizeussal. Egy asszony könnyeivel és a legdrágább olajjal kente meg a lábát. Jézus azt mondta neki: Megbocsáttattak a te bűneid (Lk 7,48b) – átadva ezzel a saját békességét a nőnek. Ez a hozzá hasonlóvá válás megadja-e nekünk is azt a békességet, hogy nem számít, mi nincs a bőröndömben, Isten betölti a szükségleteimet? Elhozza körém azokat az embereket, és megadja azt, amire ténylegesen szükségem van? Tudod ezt? (Majdnem azt írtam: érted ezt? De én sem értem.) Megengeded neki, hogy láthatóvá váljon? Hogy munkálkodni tudjon? Hogy ő tudja jobban?

Annyi bolondságot csinálok, hogy sokszor azt gondolom, nem adok elég teret Neki. Aztán persze csodálkozom, ha valami megint (mert mindig) félremegy.  Mert Isten hagyni fog elmenni, és mégis örül, de még mennyire, ha visszajössz. De nem akarhatja nálad jobban, hogy mellette legyél. Ő vár Rád. Itt maradok, míg vissza nem térsz. (Bír 6,18b) Ennél biztatóbb tudatra nem is lehet szükségünk. Ebben benne van az Ő türelme, az Ő bizalma, az Ő szeretete. Ezzel a tudattal pedig bármikor, bármerre elindulhatunk.

Minden elindulás lehetőség. És szerintem nincs olyan, hogy még várjunk két napot, majd aztán induljunk el. Sosem leszünk eléggé készen. De, tudod, ő ott ül és vár. Majd visszajössz. Vagy, tudod mit: vidd magaddal Őt. Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged. (Ézs 43,2) Elég, ha ő van a batyudban.