A jó öreg Szeptember nemcsak a szelek atyjának szülőhónapja és kapu a Fagyosszentekhez, hanem a fiatal szelecskék záróvizsgájának ideje is. Azt susogta a kerti ezeréves diófám, hogy idén nem akárhogyan adtak számot képességeikről a szeleburdi jószágok. Az elmondás szerint hárman voltak a jelöltek: a nagyvilági Nyugati-szél úrfi, cifra eső-köpönyeggel; a vad Keleti-szél herceg, aki homokdűnéken lovagolva érkezett; és a fagy-leheletű Északi-szél gróf, akinek híre ezer mérfölddel előtte vágtatott. Tornádó tanár úr kivitte őket a legmeredekebb sziklaszirt tetejére, és elsüvítette a vizsgatételt:

– Úrfiak! Zúgás, morgás, fergeteg, szélt kavarni menjetek! Süvíts, tombolj, csavarj ki fát, így lesz majd jeles a vizsgád!

Nyugati-szél úrfi nem sokat lacapacázott, máris ugrott. Az öreg tanár úr morcosan egy távoli tengerre mutatott. A szél úrfi se perc alatt ott termett, és munkához is látott. Először a hullámokból ostort font, aztán kegyetlenül korbácsolni kezdte a habokat. Azok ijedt állatok módjára csapódtak ide-oda, egymáshoz vágódtak, ágaskodtak, vagy éppen erőtlenül nyúltak el Nyugati-szél lábainál. Közben a szél úrfi örvényeket kavart az ujjával, és ősrégi hajóroncsokat hozott fel az iszapos tengerfenékről, játékosan táncoltatva őket a tenger hullámain, mint valami játékhajókat. Az égre is gyűjtött fellegeket, és villámokat szórt a felbolydult víztömegre. Végül teleszívta tüdejét levegővel, és akkorát fújt a tengerre, hogy egy fodrozódó vízfal emelkedett ki lassan, félelmetesen, árnyékot vetve a közeli kontinensre.
– Elég – sóhajtott unottan Tornádó tanár úr, és Nyugati-szél úrfi már ott is állt előtte, megszeppenve, engedelmesen. – Mi volt ez? – kérdezte gúnyosan – Szellentés? – és már intett is a következő vizsgázónak.

Keleti-szél herceg már alig bírt magával. Az ő feladata a sivatagi vihar volt. Megsarkantyúzta lovait, és már ott is volt a perzselő sivatagban. Először mély lélegzetet vett, majd hatalmas erővel fújni kezdett. Nem a levegőbe fújt, hanem egyenesen a homokra, ami aztán magasra szállt és vadul kergetőzött a légben. Aztán homokból buckákat épített iszonyatos sebességgel, majd pillanatokkal később hányavetin széttaposta őket. Arra is volt gondja, hogy ujjbegyével ügyesen minden nyomot, minden utat alaposan letöröljön a felszínről. Az oázisokba is berontott, és gyökerestül tépte ki a porig alázott pálmákat, gyümölcseiket messzire hajigálta, és teleköpködte a kutakat is homokkal. Épp egy piramis oldalának feszült neki, hogy már pedig ő azt is homokkupaccá morzsolja, amikor Tornádó tanár úr füttyentett.
– Jó lesz már – morogta. – Erre tanítottalak, szél–csap? – és már oda sem nézett, amikor a harmadik tanítvány következett.
– Én merre támasszak szélvihart? – kérdezte bátortalanul Északi-szél.
– Bánom is én. Széles e világon bárhol szeleskedhetsz – jött a türelmetlen válasz.
– Na de mégis, a szélrózsa mely irányába induljak? – álldogált tanácstalanul az úrfi.
– Te széltoló, te szélhámos! Hát ennyire huzatos az agyad? Mit mondtam, te szélkakas?! Menj, amerre a szél visz. Na – enyhült meg kicsit –, ott az az erdő a lábainknál, oda menj.
Az Északi-szél vidáman feküdt neki a légnek, és ereszkedett le az erdőhöz. Fenyő volt, meg jó illatú bükk. Csupa szép, hibátlan szálfák kapaszkodtak az ég felé, ágaikon énekes torkú, éber madarakkal. A szél–fióka megállt az erdő szélen, és nagy levegőt vett, óriásit. Már éppen azon volt, hogy kieressze, és zúzza, törje, csavarja, gyepálja a fákat, amikor váratlanul finom hangfoszlányok kúsztak közel a füléhez. Már látta is őket: két alak, egy fiú és egy lány ballagtak az egyik ösvényen. Egymás kezét fogták, gyönyörködtek az erdőben. Az Északi-szélben megrekedt a lélegzet. Odabentről tolult volna kifelé a pusztítás jeges, kegyetlen, mindent elsöprő szele, de a szél-kezdemény ellenállt. Valami megálljt parancsolt a lényének. Egy ideig nézte a közeledő párt, szégyenlősen, a szeme sarkából követte a lépteiket, és közben majd megfulladt a visszatartott levegőtől. Aztán, mikor már tüdejét kibírhatatlanul feszítette a levegő, lassan engedni kezdte. Nagyon lassan, egészen finoman, hogy nehogy megsértse őket.

Először csak a fák levelei borzongtak meg egy csöppet, aztán az ágakat is simogatni kezdte a lanyha szellő, majd a törzsek is hullámzó táncba kezdtek. A lány felkacagott: a szél úrfi játékosan meglibbentette a szoknyáját, majd belekapott a hajába. Az Északi-szél fagyos lehelete langyos őszi szellővé szelídült. Mielőtt visszatért volna, még egyszer bolondosan körbekúszott a pár körül.
Tornádó tanár úr már várta. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. A Nyugati-szél és a Keleti-szél már rosszallóan ott tornyosultak mögötte. „Ez biztos bukás" – gondolták. Tornádó tanár úr előrelépett.
– Végre – mosolyodott el. – Hát mégiscsak érdemes tanítani – süvítette, és gratulált az Északi-szélnek. A Nyugati-szél és a Keleti-szél eddigi tombolása nem volt ahhoz fogható, ami most következett. Az Északi-szél pedig csendesen, derűs szívvel illant el.
S ha a diófám jól susogta, így bukott meg a két szeles kis jószág, s így kapott kitűnőt az Északi-szél.