Felkészülés az életre zárt ajtók mögött

Mi történik egy leánynevelő intézetben?

Szögesdrót a magas betonfal felett. Térfigyelő kamerák. Rácsos ablakok. Zárt ajtók. Ez a látvány fogadott, amikor először léptem be a Rákospalotai Leánynevelő Intézetbe.
Ide olyan 14 és 18 év közötti lányok kerülnek be, akik megszegték a törvényt, ezért előzetes letartóztatásukat töltik itt, vagy már megszületett a döntés: hány hónap/év javítóintézeti tartózkodásra ítélték őket. Valamint olyan lányok, akikkel sok problémája akadt a lakásotthonnak, ahol ezelőtt laktak (rendszeres szökések, súlyos önsértő viselkedésmód stb.).

Egy keresztény tábor keretén belül kerültem velük kapcsolatba, aztán ott ragadtam. Évekig visszajártam a lányokhoz. Megfogott itt valami. Hogy mi? Sokat tanultunk, kaptunk egymástól. Ők is tőlem, én is tőlük. Tetszett, ahogy készülnek az életre.

Hivatalosan egy „jobb", szabálykövetőbb életre készítik fel őket. Számomra sokkal megfoghatóbb volt az, ahogy a nevelőik készítik őket a közösségre, kommunikációra, konfliktuskezelésre. Mert megoldandó konfliktus volt bőven. Minden héten törtek be ablakok, zúzódtak végtagok, és aki eddig azt hitte, hogy a fiúkkal keményebb, azt hiszem, nagyot tévedett. Lányok között erősebb a verbális agresszió, egymás háta mögötti kavarás, de a fizikai erőszak sem ritka. Azt hiszem, az élet sűrűjébe cseppentem itt bele.

A lányokat 8 fős csoportokba osztják, úgy élnek ott, mint egy kis közösség, „család". Minden csoportnak vannak nevelői, lakórésze (fürdővel, nappalival, tévével, kétágyas szobákkal). A kedvencem a nappaliban lévő nagy asztal. Az asztal, ami számomra a kommunikáció jelképévé vált. Mindig e köré ülnek le a nap végén, különleges esetekben nap közben is, ha valami feszültséget keltő dolog történt a csoporton belül. Itt, az asztal körül a nevelő koordinálásával mindent ki kell mondani. Nincsenek titkok, félresöpört, kimagyarázott hazugságok, nincs olyan, hogy valaki mást mond, mint amit gondol, nem lehet hetekig őrizgetni és érlelni a haragot egymás ellen. A nevelők őszinte és egyenes kommunikációra próbálják őket tanítani. Kimondatni velük, hogy mi van bennük, mit vált ki belőlük a másik viselkedése, miért úgy reagáltak a másikra, ahogy, mi zavarja őket. Minden napot így zárnak le. Persze gyakran előfordul itt ordibálás, megsértődés, sírás, durcizás. De legalább mindent kimondanak. Azt hiszem, nagyon sokan tanulhatnánk tőlük ebből...

Talán a legnagyobb érték, amit (ha nyitottak rá) a lányok itt megtanulhatnak, hogy értékeljék a szabadságot. Aki ide bekerül, nem úgy megy ki, ahogy bejött. Amikor először voltam benn Rákospalotán egy héten át reggeltől estig, teljesen máshogy kezdtem nézni a „kinti" világra. Emlékszem, ahogy vártam a Blahán a villamost, és szinte kívülről, egy másik világból néztem az embereket. Rohannak, sürögnek, forognak, intézkednek. Eszükbe sem jut, hogy mekkora kincs az a szabadság, ami nekik természetes... oda mehetnek, ahova, amikor és akivel akarnak... Eszükbe sem jut, hogy valaki a fél életét vagy szó szerint testét-lelkét odaadná ezért... És így is olyan sok a panaszkodás... Rákospalota sokat segített nekem, és tudom, sok bentlakó lánynak is abban, hogy megtanuljuk értékelni a (sokszor magától értetődő) szabadságunkat.
Persze sajnos előfordul, hogy a lányok annyira el vannak foglalva a fájdalmukkal és haragjukkal az intézetbe kerülés miatt, hogy csak azon jár az agyuk, hogyan szökhetnének el. Van, akinek 3-4 szökés is kevés ahhoz, hogy elkezdje megérteni, rákospalotai ideiglenes otthona nem elvenni akarja a szabadságát, hanem visszaadni. Ezek a lányok újra és újra itt, ha nem, hamarosan egy börtönben kötnek ki. Ha netán „kint" maradnak, legtöbbször a prostitúció vagy a drogkereskedelem rabszolgáivá válnak.

Vannak azonban, akik nyitott fülekkel és szívekkel hallgattak a nevelőikre, nekik van esélyük az intézet után elindulni egy új életre, új szabályokkal. Sokan önként kérik, hadd maradjanak utógondozóban, mert rájönnek, ezek az intézmények őket segítik, hogy megalapozzák az életüket, megtalálják, mit szeretnének csinálni. Megerősítik őket az után a sok viszontagság után, amin eddigi életükben átmentek. Több ilyen „lányom" is volt az elmúlt években, akik maguktól beismerték, hogy ez jó nekik, szükségük van rá és jelentkeztek. Már nem kötelező. Már nem kellenek a szögesdrótos kerítések. Már nem kell összegyűlnie x db piros pontnak ahhoz, hogy pár percre kimehessenek egyedül az utcára. Már nem kell azon gondolkodniuk, mikor szökjenek el, mert maguktól, szabadon döntöttek így: maradnak. Érzik, hogy esélyt kaptak az életre. Elkezdtek keresni és kitanulni egy szakmát, befejezni az iskolát. Komolyabb párkapcsolatot keresni. Megkeresni, kik az igazi barátaik... Élni akarnak, nemcsak túlélni a javítós éveket.

Ezt nevezem formálódásnak, ebben látom az igazi lehetőségét a változásnak. Teljes szívemből szurkolok nekik, hogy ne adják fel! De ez a saját döntésük kell hogy legyen. Az élet a javítóban sokszor saját döntés kérdése. Nincs olyan lány (vagy olyan ritka, mint a fehér holló), akinek ne lenne vastagon tele a keze mély hegekkel. Döntés kérdése. A nevelők és az intézet, azt hiszem, arra készíti fel őket, hogy végül az élet mellett döntsenek. 

Vissza a tartalomjegyzékhez