Kedvenc macskámról készített fényképemet nézegetve úgy döntöttem, ez a kép tökéletes lesz arra, hogy háttérkép legyen a laptopomon. Egyik este a macska leült a gép mellé, ami épp be volt kapcsolva. Mulatságos volt képet készíteni: ugyanaz a macska, de immár kétszer. Aztán elgondolkoztam, hogy meddig lehetne folytatni a sort. Egy macska, aztán kettő, három és így tovább, noha ugyanarról a macskáról van szó, mégis megsokszorozott virtuális jelenléttel. Ahogy egyre többször készülnek az egymásba ékelődő képek, egyre kisebb macskák sorozatára bomlik ugyanaz a macska. Mint egy szám, amelyet prímtényezőkre bontanak, mint egy összetett fogalom, melyet alkotó szavaira bontanak, étel, melyet összetevőinek összességével próbálnak jellemezni.

Mit árul el mindez a macskáról, a számról, a fogalomról és az ételről? Az elaprózódásra való potenciális nyitottságot. Amit egybe tart valami egzisztenciális kötelék, mégis, a részletek vizsgálata széthulláshoz vezet. Hiszen adott egy doboz, amely szögekkel van tele, bármelyiket emeljük ki a dobozból, felapríthatjuk kisebb darabokra, készíthetünk vasreszeléket, és így tovább, egészen kicsi vasporig eljutva, amit talán csak mikroszkóppal vizsgálhatunk, hogy aztán eljussunk a finomabb szerkezetig, az oszthatatlannak nevezett atomokig, amelyek még mindig tovább bonthatók, elektronokra, neutronokra, protonokra, vizsgálhatjuk ezeknek is szerkezetét…

A folyamat során az információk csak gyűlnek és gyűlnek, füzetek telnek meg, majd vastag dossziék, kezd nyakunkba ömleni a végtelen tudás, melynek feldolgozására újabb és újabb könyveket kezdünk tanulmányozni, s részekre hullunk, miközben keressük ezt, csupa nagy betűkkel: EGÉSZ. Egész, ami egészként nem volt jó, ezért atomizáltuk. Atomizáltuk, ami nem helyes szó, mert nem juthatunk oszthatatlan részecskékig, nincs vége a tudásnak, csak határai, újra meg újra korlátoznunk kell magunkat a végtelenben. Noha nem a dolgok vesznek a végtelenbe, hanem az emberi agy tűnik végesnek. Megállítanak bennünket korlátaink.

Közben persze úgy járunk, mint a gyerek, aki szétszedi a nappaliban ketyegő órát, darabokra, hogy felfedezze működését, csak éppen akkor lesz problémás a dolog, amikor össze kellene rakni a sok alkatrészt, melyek együttesen működtek ugyan, de a részek nem találnak vissza az EGÉSZBE – jó rend híján. És ez volna a kulcs. A jó rend. A jó rend, amely szervez, amely belső és nem csupán belső összefüggések végtelennek tűnő véges sora, s végső soron ez az, amit keresünk, újra meg újra nekifutunk, s mégse lelünk, mert csak részecskéket, partikulákat látunk egy vödörben, s a macska virtuális macskasereggé zsugorodik, a szög porrá aprózódik, az óra pedig megáll, megsemmisül, s közben az idő elrepül.

És valóban, a játékot az idő drámai múlása teszi feszessé. Kényszerpályára szorít. Ezért rettentő izgalmas a probléma valóságos középpontját megtalálni, amely kérdés és így hangzik: vannak-e céljaink vagy csak feladataink sorát járjuk végig?

Első megállapításként le kell szögeznünk, hogy a cél befejezettséget sejtet, a feladat pedig befejezetlenséget. Ha a feladatot elvégzem, immáron nem feladat, s ez lehet egyfajta cél számomra: a feladataim elvégzése, megoldása. Az is igaz, hogy a cél nem csupán feladatmegoldás lehet, bár kétségtelen, hogy a céljaim eléréséhez feladatok elvégzése szükséges.

A feladatok elvégzését pedig elő kell készíteni, az eszközöket be kell szerezni, talán ismereteket is fel kell szedni. És az előkészület is feladat, és az előkészület befejezése a cél, hogy a feladatot elvégezhessük, hogy aztán célt érhessünk. Igen ám, de hol kezdjem az előkészületet? Mert azon belül is számos lépés van. És amikor a számos lépés egyre inkább kezd számtalanná válni, akkor kettős szorításba kerülök. A cél távolodik, az idő pedig elszalad. Én pedig pánikba esek, elkeseredek, széthullok, porrá zúzódok, és a kép szilánkosra hullik, atomizálódik.

Persze valójában, ha az a-tomosz oszthatatlan, akkor mi a tomosznak a korát éljük, az oszthatóságét. Amikor mindig beékelődik közém és a céljaim elérése közé még egy lépés. És meg kell tanulnom a türelmet, a kitartást és a várakozást. Mikor lesz már jobb? – kérdik sokan: elkeseredve, értetlenkedve, kíváncsian, gyermeki naivan, vagy épp gúnyosan és kiábrándultan.

Hol van már az óceánokat meghódító, hatalmas favitorlások egyszerű világa? A cél kitűzve, a hajó kifut, mígnem kikötőbe ér, s ünnepel a matróz, a kocsmában pedig az éj zenél…

Hiszen el kell indulni. Ahhoz be kell pakolni. Ahhoz be kell szerezni. Ahhoz a pénzt elő kell teremteni. Ahhoz munka kell. Ahhoz munkahely, ahhoz pénz kell, meg alkalmas telephely, ahhoz engedély kell, ahhoz félfogadási idő és sorszám kell, ahhoz időpont kell, ahhoz telefonálni kell… – virtuális macskasereg…

Lehet-e biztosra menni? Elkészül valaha? Na, erre mi volna az évezredes Biblia egyszerű válasza? A válasz egy szó: perspektívaváltás. Nézd a dolgokat szabadabban – az idő kinyílik az örökkévalóságba, a feladatok sorában roskadozót pedig felszabadítja a krisztusi szó: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Én előbb voltam, és látom a végét. Te véges vagy, ember, de én végtelen Isten vagyok, és én, a végtelen Isten kicsi gyermekként alászállva beléptem világodba, hogy megváltsalak és élni tanítsalak. Készülj, mert a cél világos! Az odafenn valókkal törődjetek! A sok parányi helyett nézzétek az Egy Nagyot, a kismacskasor helyet az egy macskát, s nézd annak Alkotóját, aki neked is Alkotód, sőt a vasszögnek is, és annak millió alkatrészének is, és a milliónak, a milliárdnak, és minden egyes számtartománynak, szakasznak, vonalnak, pontok sorának, a térrésznek, térnek, galaktikus világmindenségnek, és egy a cél, hatalmas cél: dicsőség. Dicsőség Istennek és egyedül Istennek. Egy a mi Istenünk és egy a mi Üdvözítőnk, egy a mi könyvünk, Bibliánk, és egy kegyelem, egy hit az, mi üdvösséget ád. A sola fogalma is erre tanít: a pontok végtelenségében – fókuszra.

Szemem a hegyekre vetem, onnan jön az én segítségem. Nem a körülményekre, ellenségre, nyomorúságra, szenvedésre. Csak nézem a hegyet, és várom a segítséget. Ez a várakozás pedig felemel, egészen a Mennyig.