Legnagyobb gyermekünk félénk és óvatos volt mindenben, végül úgy indult el, hogy elmentünk egy vállalati mikulásünnepségre, és amikor a hatalmas terem végéből meglátta, hogy a Mikulás kitárt karokkal, mosolyogva hívja a gyerekeket, elfelejtette, hogy nem tud járni, kitépte a kezét a kezünkből és végigszaladt a hosszú futószőnyegen, egy-egy idegen térdére támaszkodva, végül belehuppant a Mikulás ölébe, ahol már egy csomó vidám gyerek kapaszkodott egymás hegyén-hátán a piros köpenybe, nadrágba, hosszú kócszakállba. Akkor rémült csak meg, hogy milyen messze került tőlünk, amikor visszanézett és meglátta, hogy az a két pici pont a terem végében mi vagyunk. Később is félt minden új közösségtől, gyakorolni kellett vele a kapcsolatfelvétel lehetséges formáit, báboztunk, szerepjátszottunk helycserével, egyszer ő volt az agresszor, és én védekeztem, máskor én támadtam és ő próbált védekezni, ahogy sikerült ellesni a módszert, gesztust, szavakat.

Középső gyermekünk talpraesett kislány volt, minden helyzetben megvédte magát, sőt a testvéreit is. Mindennap előadta az oviajtóban, mekkora áldozat neki, hogy békésen ott maradjon a csoportban, és eljátszotta a szenvedő alanyt:
– Aztán nyakadban legyen a lábad, de még a nagyonnál is jobban siess! – mondogatta menetrendszerűen, nehogy túl kényelmesen intézzem a dolgaimat és késve érjek oda, de amikor délután érte mentem, azzal fogadott: most olyan jól játszom, gyere vissza később...
Mindig kiszökött a rácsos ágyból, válogatott ötletekkel rukkolt elő, nem ismert lehetetlent. Olyan korán indult el, hogy meggörbültek a kis lábai, gyengék voltak még a csontok, de aztán a sport rendbe tette. Ő már 10-11 éves korában egyedül csatangolt a városban, egyedül intézte az ügyeit. Gyógytorna, fogszabályozás, egyebek. Nyolcadikban a ballagáskor meghívta az egész osztályt, mert nem engedtük el bankettre valami éjszakai szórakozóhelyre, persze a többi szülő sem, így aztán három napig nálunk bankettoztak...
Egyetemista korában bejárta a világot, mindenféle ösztöndíjakat megpályázott és meg is nyert. Hamar kirepült, autonóm felnőtt lett belőle.

A legkisebb hároméves koráig meg se szólalt. Épp vidéki barátaink voltak nálunk, és mondtam, a gyerek három éves, és nem beszél. Erre ő fölmászott a székre, a barátnőm szemébe nézett, és azt mondta teljesen tisztán: én beszélek. Onnantól tényleg beszélt, szinte mindent. Mesélte anyukám, hogy én is ezt a mutatványt adtam elő, csak kicsit korábban.
Kamaszként nem lázadozott, mint a nővére, kicsit zárkózottabb lett, és most fiatal felnőttként önállóan kormányozza az életét.

Régen a lányok kelengyeládát kaptak esküvőre, benne minden fontos textília, lepedők, szőttesek, terítők, ágyneműhuzatok, ami az önálló háztartáshoz kell. Anyjuk a kislány gyermekkora óta dolgozott a kelengyén, megszőtte a vásznat, szabta-varrta, belehímezte a tudását, átadni való ismeretét a világról.

A ládán olyan faragott, festett motívumok voltak, amik segítették a fiatal párt a világ összefüggéseinek a megismerésében. A virágmotívumba rejtett életfa az ember és Isten kapcsolatát mutatta be, ágain a galamb, a lélek madara, amit a székelykapu tetején lévő galambdúc (ahogy Erdélyben mondják: „galambbúg") is őriz. A láda egyik oldalán a biztonságot és fényt sugárzó nap mintegy jókívánságként ragyogja be a házaspár életét, a másik oldalon az örvény, ami a házastársi kapcsolat buktatóira figyelmeztet. Minden jelentést hordozott, üzenetet közvetített. Az írást, olvasást nem ismerő emberek így értették meg a szakrális jeleket, így adták tovább a fiatal generációnak.

Bérmáltak vagy konfirmáltak, felekezettől függően, először mutatkoztak be a templomban, mint eladó lányok, legalábbis a legények szemében. Később nyoszolyólányok voltak, segítették a menyasszony készülődését, közben maguk is felkészültek a saját asszony-életükre. Ha nem telt új házra, átalakították a ház végét, kamrát, istállót, és új otthont alakítottak ki a szülők mellett, mégis némi függetlenséget kapva. Így alakultak ki a többgenerációs parasztporták, ahol három nemzedék élt együtt békésen. Az udvarlás, lánykérés szigorú szabályok között zajlott, persze mindig voltak kiskapuk, de nagy vonalakban megvolt mindennek a rendje, mértéke, írott vagy íratlan szabálya. Aki nem tartotta be, azt kivetette magából a faluközösség.

Ma a „mamahotel" idejét éljük, a fiatalokat nem tudják a szülők önálló lakáshoz, sokszor még albérlethez se juttatni, nincs állásuk, nem fizetnek nyugdíjjárulékot, esküvőről szó sem lehet, mert senkinek sincs rá pénze. Így a fiatal vagy elmegy valami olcsó albérletbe, és semmi másra nem telik, vagy kimenekül külföldre és jöttmentként küzd évtizedekig a beilleszkedésért, végső esetben otthon marad a családi fészekben, ahol a mama mindent megtesz helyette, tisztelet a kivételnek. A svájci fiatalok 18 évesen elköltöznek otthonról, hogy önállóságot tanuljanak, de az ottani anyagi helyzet ezt megengedi.

A mi gyerekeinknél is alakulófélben van a kirepülés, sőt ki és vissza, minden megoldásra nyitottak vagyunk, persze tyúkanyó-természetem miatt azt szeretném, ha mindnyájan a közelben maradnának...
Igaz, a lakáshelyzetük még megoldatlan, de elindultak a saját útjukon.

Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk, vagy: Mit igyunk, vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek."
Máté 6: 27,31-33

 A képeken látható bölcső és kelengyeláda Szák Kocsis Pál munkája.