I.
A nő ott állt a kicsi ház ajtajában, szeme a dombot fürkészte. „Hol van ez a gyerek? Miért nincs még itthon?" Aggodalma egyre nőtt, ahogy látta, hogy a nap megy lefelé. Mindjárt sötétedik és jönnek a repülők. Minden reggel 5.45-kor és este 8.15-kor elmennek a falujuk felett. Mindennap.

A nő most éppen aggódott. Nem ért rá mindig azzal foglalkozni, hogy háború van, most éppen azon izgult, hogy a gyermeke a rideg világból hazatérjen ölelő karjai közé és a gyerek, aki még a hasában van, maradjon is ott még egy darabig.
A fiú nyakig sárosan, de hazaért 8.10-kor. Az anyja nem szidta meg, csak átölelte és betessékelte a szerény vacsorája mellé. 8.15-kor megérkeztek a felderítők.

II.
„Ébredj! Most!" Suttogta a férfi feleségének és gyerekének. Valamikor éjféltájt volt, a férj utazótáskát tartott a kezében. Csöndben elindultak, a gyereket úgy vitte az apja, hogy nem ébredt fel. Az éjszaka magányos és meglehetősen csöndes volt. Sehol nem voltak katonák és repülők. Talán most lett volna egy éjszaka, amit a nő végigaludt volna, ha nem kellett volna menekülniük. Visszanézett a kicsi dombról és búcsút intett a háznak, a falunak, ahol felnőtt. Tudta, hogy most már nincs otthona. Nem maradt más, mint hinni és menni. Hinni, hogy lesz valahol egy hely, ahol béke van.

III.
„Könyörgök, segítsen valaki!" – kiabált magában a nő. Bármelyik percben megszülethet a gyereke és neki 3 hónapja nincs senki a férjén kívül, akivel anyanyelvén beszélhet, ő meg aztán ért a gyerekszüléshez! Az előzőnél is kint várt, amíg a rokon asszonyok segítettek neki.
Hamarosan megérkezett a hajó aljába egy hosszú fekete hajú, alacsony görög nő. Csak mosolygott és fogta a nő kezét. Nem értette egy szavát sem, de valahogy megbízott benne. Foga között a nedves rongyra harapva csak a születendő gyerekére gondolt.
4 órával később megszületett a kis jövevény, egy egészséges lány. A Földközi-tenger közepén csak a nevét kaphatta meg: Zahra. Állampolgársága nem lehetett.

IV.
„Anyu! Megint beázik a sátor!" – panaszkodott a fia, aki éppen az első betűit próbálta leírni a matracon. – „Fiam, ne panaszkodj! Tedd alá az edényt! És tanulj! Se apád, se én nem tudunk írni, legalább legyen valaki a családban, aki tud!" – korholta a nő a gyerekét.

Pár perc múlva odasomfordált hozzá a fiú és megmutatta, milyen szépen kerekítette az „a" betűt.
„Ugye mesélsz nekem megint a falunkról?" – „Minden történetet hallottál már, mit meséljek?" A fiú csendben, elgondolkodva kérdezte: „Elmeséled, milyen lesz, ha egyszer visszamegyünk?" A nő szemében apró könny jelent meg. „Jó lesz, ha inkább elmesélem Reza nagyapa kalandjait az okos gekkóval?" „ Igeeeeen, az a kedvencem!"

V.
A villamos megint elment előttük. Még csak szeptember 10. van, de már másodjára fognak elkésni az iskolából, mert a fiú elaludt reggel. Amióta megkapta az új ágyát, mást nem csinálna, csak aludna. Az anyja persze leszidja, de szíve szerint nem tenné. Tegnap volt ugyanis az első éjszaka az ő életében is, hogy nem ébredt fel kétszer-háromszor, hanem végigaludta az éjszakát. Nem hallotta a repülőket, a katonákat, a hajókürtöket, a szomszédos sátor hangoskodóit, csak a gyerekei szuszogását figyelte és lassan álomba szenderült.
Kendője alól, kicsi fekete szemével nézte az embereket. Ahogy felszállt a 4-6-os villamosra, érezte, hogy megérkezett. Ez az új otthona. Itt biztonságban vannak.