Avarillatú, napos őszi délutánon idősödő úr foglalt helyet egy régi kávézó belső udvarán és elmerengve figyelte a vendégek forgatagát. Régi rutin volt ez, sok délutánt töltött a kis kávézó asztalainál, barátok gyűrűjében, randevúkon, később feleségével, majd gyermekeivel. Kávéjába kortyolva megpillantott egy elegáns, középkorú hölgyet, aki a szemközti asztalnál foglalt helyet, majd mosolyogva rápillantott. A férfi szíve nagyot dobbant a bájos mosoly láttán, mely kétségkívül neki szólt, ezért esetlen félmosollyal válaszolt.

Őszi napok teltek el bágyadt napsütéssel, aztán köddel és hűvös esővel tarkítva. A kis kávézó udvarán álló fákon már majdnem minden levél megsárgult, de a hulló levelek alatt délutánonként már egy asztalnál ült az őszülő férfi és az elegáns hölgy. Két gőzölgő feketekávé fölött beszélgettek az időjárásról, zenéről, ételekről, de soha semmi komoly dologról. Bátortalanul nevettek néha egymásra beszélgetés közben, végül minden elfogyasztott kávé után egy intéssel búcsúztak el a kávézó előtt.

Egy délután a férfi ismét egyedül ült régi asztalánál és kávéja múltat idéző illatától emlékeibe révedt. Tűnődőn forgatta arany karikagyűrűjét és fiatalságára gondolt. Mindig büszkén viselte gyűrűjét, akkor azonban olyan szorosnak és kényelmetlennek érezte, mint soha azelőtt. Felrémlett előtte felesége fiatal arca, melyre később barázdákat karcolt az élet, újra látta megismerkedésüket, fiatalságukat és minden boldog percüket. Az együtt töltött évek nem voltak egyszerűek, de boldogan éltek, szeretve egymást. Két fiút neveltek föl, akik távoli egyetemen tanultak, de mindig örömmel tértek haza a szülői házba. Felidézte felesége őszinte, szívből jövő mosolyát, ami a nehézségek közepette sem torzult soha erőltetetté.

Újabb napok teltek el, és a férfi napközben is egyre többször gondolt az elegáns hölgy meleg, barna szemére. Délután nagy elhatározással lépett be a jól ismert kávézó ajtaján, majd lassan helyet foglalt.
– Féltem, hogy ma nem jön... – pillantott rá az elegáns hölgy.
– Mégis itt vagyok. Viszont ma jöttem utoljára – mosolygott vissza a férfi, majd a kérdő pillantásra válaszolva folytatta mondandóját. – Nem találkozhatunk többet, ez az utolsó közös kávénk. Ne haragudjon rám, kérem, de nem érzem helyesnek. Ön visszahozott a szívembe egy rég elfeledett érzést, amiért örökké hálás leszek, de ennek nem lehet folytatása. Otthon vár a feleségem, akinél csodálatosabb nővel soha sem találkoztam. Régóta házasok vagyunk már és mindketten megöregedtünk, de ő minden este hazavár és úgy mosolyog rám, mint, amikor először találkoztunk. Meglátszanak rajta az évek, de egy percre sem szűntem meg szeretni őt. Hálás vagyok önnek ezekért a délutánokért, de eljött a búcsú ideje. Egyszer, régen, egy nyári napon, Isten előtt esküdtem örök hűséget feleségemnek és megfogadtam, hogy hitetlenül őt el nem hagyom. Nem szándékom hát elhagyni őt még csak gondolatban sem. És nem akarok hitetlenné sem válni azzal, hogy esetleg nem hiszek már a közös jövőnkben. Hiszem, hogy Isten segítségével még sok mindent átélhetünk együtt, de ehhez most el kell mennem és többet nem jöhetek vissza.

Az elegáns hölgy kedves mosollyal bólintott, majd felállt és kezet nyújtott. Az ősz férfi jobb kezébe fogta a felé nyújtott, törékeny kezet és lassan megcsókolta. Még egyszer rápillantott a kedves arcra, majd székét betolva kisétált a kis kávézóból. Hazafelé újra múltján merengett és melegség járta át, ahogy felidézte fiatalságát, esküvőjét, gyermekei születését és a nehéz perceket. Úgy érezte, hogy az őszi nap fénye lelkéig hatol és mennyei béke árad szívébe. Az avarillatú úton lépkedve nosztalgikus könny csillant szemében és egyre gyorsabban gyalogolt haza, hogy újra láthassa felesége jól ismert, szívmelengető mosolyát, amikor ajtót nyit neki.