Először meg voltam győződve arról, hogy velem minden rendben. Persze, vannak bűneim, kinek nincsenek? Aztán lassan ráébredtem, hogy hiába bánom meg ezeket a bűnöket, újra és újra elkövetem őket. Küzdöttem vadul, hogy erős önfegyelemmel ellenálljak a bűnnek. De nem sikerült. Újra és újra vétkeztem. Ekkor taktikát váltottam. Megnéztem, mi van a bűn mögött? Miért teszem azt, amit nem akarok? Döbbenten tapasztaltam, hogy a bűn mögött egy érdekes folyamat zajlik. Van egy gyenge pont. Egy támadható rész, ahol a Kísértő hozzám férkőzik. Rés a pajzson. No, akkor tömjük be a rést, javítsuk ki a hibát. Szelídítsük meg azt, ami tombol, ami rosszra visz, ami vad.

Ahogy Weöres Sándor írja: „Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle." (A teljesség felé)

Újabb belső munka, energiák pazarlása a megszelídítésre, a hibák kiküszöbölésére, a kísértések támadási felületeinek csökkentéséért. De nem változott sok minden. Hiába a felismerés, a magamba nézés, az önismeret, az elbukás ugyanúgy megmaradt. Ismét elakadtam. Elkeseredtem. Hát most már minden így marad? Látom a szelídíteni való sárkányokat, mégsem akarnak engedelmeskedni. Hiába minden erőfeszítés, nincs változás, fejlődés.

Ebben az elkeseredésben, frusztráltságban kezdtem olvasni Pál Feri könyvét: A szorongástól az önbecsülésig. Sok minden ismerős volt, visszaköszönt korábbi élményekből, könyvekből, előadásokból. Valami mégis megragadott. Először nem tetszett, de aztán igazat adtam Pál Ferinek.

Egy alfejezetet szán a tizenegy fejű sárkánynak. Meseszerű, csak egy feje hiányzik a tizenkettőhöz. De ugyanolyan tulajdonságokkal bír, mint a tizenkét fejű sárkány. Ha levágom az egyik fejét, az újra visszanő. Sőt, akár kettő nő a helyébe. És nincs az a fegyver, méreg, csodaszer, amivel a sárkány elpusztítható. Velem együtt hal meg – életem végén. Nem lehet megszelídíteni, nem lehet legyőzni. Egy dolgot lehet: megtanulni vele élni. Ahogy mind a tizenegy fej nevét, tulajdonságát elolvastam, rádöbbentem: ez mindenki életében jelen van, az enyémben is. Sebek, hiányok, szükségletek, sérelmek, vágyak, tökéletlenség, hibák, veszteségek, problémák, szenvedés, ellentétek. Ismerős mindegyik.

Ez elsőre nagyon nem tetszett. Nincs más megoldás, mint az, hogy megismerem a sárkányt és megtanulok vele élni? Nem tudom kizárni az életemből, nem tudom legyőzni? Fel kell adnom a személyes fejlődésemnek azt az elképzelt útját, amit olyan szépen kitaláltam magamnak? Aztán lassan elfogadtam, hogy nincs más út. Amit nem tudok megváltoztatni, kizárni, amiben képtelen vagyok fejlődni, változni, azt megtanulhatom elfogadni.

Évtizedekkel ezelőtt pszichológusok válófélben lévő házaspárokat vizsgáltak. Arra voltak kíváncsiak, miért válnak el, illetve miért maradnak együtt annak ellenére, hogy a válás közelébe jutottak? Egy szép, tengerparti házat bekameráztak, a házaspárokat „bezárták" néhány hétre. A kísérletnek nagyon érdekes eredménye lett, miután több száz órányi felvételt kielemeztek. Azok, akik nem váltak el, nem azért maradtak együtt, mert megoldották a problémáikat, hanem azért, mert megtanultak a megoldhatatlan problémáikkal együtt élni. Így van ez önmagammal kapcsolatban is. A sárkányommal is. Megtanulhatok vele együtt élni.

Egy ismerősöm tízévesen vesztette el a szüleit autóbalesetben. Ő is az autóban ült. Azóta háromgyermekes családapa. Régen történt a baleset. Mégis egy életre mélyen és fájdalmasan megsebződött. Járt terápiára, kért szakszerű segítséget, hogy tudjon viszonylag normális életet élni. Soha nem fog továbblépni, nem lesz túl rajta. Nem tanult meg autót vezetni. Nem tudja, mit fog megélni, mikor a gyermeke lesz annyi idős, mint amennyi ő volt a szülei halálakor. Egy dolgot tanult meg, egy dologban tudott segítséget kapni: megtanult együtt élni sebzettségével. Engem az ő példája bátorít, hogy együtt tudok élni a tizenegy fejű sárkányommal. Nem tudom a múltamat megváltoztatni. Nem tudom önmagamat megjavítani, nem leszek Superman. Az önmagamhoz való viszonyomat azonban meg tudom változtatni. El tudom fogadni magamat. És ez már egy lépés a remélt gyógyulás, változás felé. Az elfogadhatatlan elfogadása is lehetőség a fejlődésre.

Sokszor az önelfogadást az egoizmussal azonosítjuk. Az önelfogadás nem egészségtelen önszeretet. Nem önmagam előtérbe helyezése. Nem „ilyen vagyok én, ez van, fogadj el vagy fordulj el" hozzáállás. Az önelfogadás megbékélés azzal, aki vagyok. Akin nem tudok változtatni, akit nem tudok szeretni, elfogadni. Aki mindig ott van velem, akivel állandóan vitatkozom, aki néha az agyamra megy. Meg tudok tanulni együtt élni önmagammal, jó és rossz oldalammal, a sárkányommal és a hőseimmel.

A feltámadott Krisztus megjelenése Tamásnak döbbenetes és tanulságos történet. A Megváltó megmutatja a sebeit. Mikor Jézus feltámadt, hatalmában lett volna eltüntetni a sebeit. Teljesen tökéletessé formálhatta volna magát. Mégis a kezét és az oldalát mutatja Tamásnak. Nézd, én vagyok az, a megsebzett, a hegeket viselő Krisztus. Én vagyok a sebzett Gyógyító.

Mi is magunkon viseljük a tizenegy fejű sárkány fogainak és karmainak nyomait. Van, ami ebből csak karcolás, van, ami heg és vannak most is eleven sebek. Sebek, amik nehezen gyógyulnak. Vagy nem gyógyulnak. Csak annyit tudok tenni, hogy újra és újra bekötözöm a sebet. Karbantartom. Mindezt azzal a tudattal, hogy a sebzett Gyógyító érintése enyhíti a fájdalmat és tanít az együttélésre önmagammal és a sárkányommal. Hogy a sárkányommal együtt is elfogad. Így vagyok jó neki.