Megtelik a hajó. Egyre több rakományt nyel el a teste. Nehéz zsákokban búza, hordókban olaj és bor, drága kelmék, gyapjú bálákba kötve. Néhány láda annyira nehéz, hogy három-négy tengerész kell a beemeléséhez. A súlyos terhek alatt nyikorognak a csigák, kötelek feszülnek. A hajó oldalára kerül a mentőcsónak is. Minden kész. Már csak az utasok beszállására várnak, és aztán elhagyja a kikötőt, a biztos révet, ahonnan mostanában nem sokan hajóztak ki. Legalábbis Róma felé nem, mert a hajósok tudják, hogy a böjt elmúltával egyre veszélyesebb a tenger. De a hajó tulajdonosát ez nem érdekli. Rakományát minél előbb célba akarja juttatni, nem akar a kikötőben vesztegelni, heteket, hónapokat várni a jobb időjárásra.

Az utasok is beszállnak. Egy százados, katonák és foglyok, málhák, csomagok nélkül, de terhekkel. A bilincs terhével a lábukon, de leginkább a szívükben. Ami vár rájuk, az nem kellemes hajóút végén az örök város csodái, hanem a császár ítélőszéke, a börtön. Nem önszántukból szállnak fel a hajóra, hanem kényszerből, erőszakkal viszik őket. Egy foglyot kivéve. Ő maga döntött így. Ő maga vállalja az utat, hogy a császárnak is beszélhessen Jézusról. Az ő lábán is bilincsek, de a szíve szabad. Ő tudja, hogy nem kellene kihajózni, de nincs beleszólása.
Az enyhe déli szél belekap a vitorlákba, és repíti a hajót. Talán túl gyorsan is. A vászon feszül, az árboc recseg, a matrózok a köteleket húzzák erősen, a hullámok be-becsapnak a fedélzetre, a kormányos erősen tartja a kormánykereket. Vihar van. A tenger küzd a hajóval, mint egy ló, amit nem lehet betörni, és le akarja dobni nem kívánt terhét.
A terhek a hajófenéken most még súlyosabbak, növelik a veszélyt. Ki kell dobni minden fölöslegeset. Gurulnak a hordók, mozdulnak a bálák, lendülnek a karok, elsüllyed a habokban a rakomány. A bilincsek is lekerülnek, innen úgyse menekülhet senki. De a tenger nem enged, egyre jobban hányja-veti magát. Mindenki az életéért küzd. A szíveket a félelem nehéz köve veri bilincsbe. Csak az az egy szabad szívű fogoly nem fél. Már lassan két hete hánykódnak a tengeren, és ő még mindig bízik, mert neki ígérete van, hogy mindannyian megmenekülnek.
Csak a rakomány vész el az úton.
Csak a hajót nyeli el a tenger az úton.
Csak a terheknek kell elsüllyedni az úton.
Csak a bilincsek hullanak le az úton.
Csak az ember marad életben az úton.
Csak az ember az úton.
Csak az életúton.

„Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak bennünket Itáliába, átadták Pált a többi fogollyal együtt a császári csapatból való Juliusz nevű századosnak. Azután felszálltunk egy adramittiumi hajóra, amely Ázsia tartomány partvidékét akarta behajózni, és elindultunk. Velünk volt a thesszalonikai macedón Arisztarkhosz is.Másnap befutottunk Szidónba. Mivel Juliusz emberségesen bánt Pállal, megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla. Onnan továbbindulva Ciprus alatt hajóztunk el, mert ellenszél volt. Majd Cilicia és Pamfília partja mentén haladva befutottunk a líciai Mirába. Ott a százados egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, és abba szállított be minket. Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen jutottunk el Knidoszig; de mivel a szél miatt nem tudtunk kikötni, elhajóztunk Kréta alatt Szalmóné közelében. Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet Szépkikötőnek neveznek, és amelyhez közel van Lázea városa.
Mivel pedig közben sok idő telt el, és a hajózás is veszedelmessé vált, hiszen a böjt is elmúlt már, Pál figyelmeztette őket:
- Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik.
De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott. A kikötő nem volt alkalmas a telelésre, s ezért a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnan, hátha eljutnak Főnixbe, ahol áttelelhetnek. Ez Kréta egyik kikötője, amely délnyugat és északnyugat felé néz. Mivel pedig déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat; felszedték tehát a horgonyt, és továbbhajóztak Kréta közelébe.
Nemsokára azonban a sziget irányából az "Eurakviló"-nak nevezett szélvihar csapott le a tengerre. Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. Amikor egy kis sziget alá futottunk be, amelyet Klaudának hívnak, csak nagy nehezen tudtuk megtartani a mentőcsónakot. Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tova.
A vihar hevesen dobált bennünket, azért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel.
Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt:
- Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.
Eljött a tizennegyedik éjszaka, mióta az Adrián sodródtunk tovább, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz ölet állapítottak meg. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet állapítottak meg. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál azonban így szólt a századoshoz és a katonákhoz:
- Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg.
A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt:
- Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.
E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Lélekszám szerint kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón.

Amikor megvirradt, a szárazföldet nem ismerték fel, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban a földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni.
A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután a többiek pedig, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre."
Apostolok cselekedetei 27 

Illusztráció: Ivan Aivazovsky: Ship in a storm