„A határ a csillagos ég” – szoktuk mondogatni, ha egy tehetséges, fiatal művész várható karrierjéről beszélünk. Ez Christopher Nolan életművére is igaz, s nemcsak a hollywoodi álomkarrier értelmében, hanem a rendezői életút, a művészi fejlődés tekintetében is. Mert Nolan képes úgy szórakoztatni, hogy filmjei mély mondanivalót tartalmaznak. Már a korai, általam egyébként nagyra tartott, filmjeiben, a Mementóban vagy az Al Pacino és Robin Williams nevével fémjelezett Álmatlanságban is megjelenik az értelmezési lehetőségek rétegzettsége: tekinthetjük egyszerű krimiknek, thrillereknek e filmeket, miközben valódi emberi drámák bontakoznak ki előttünk.

Nolan szuperhős filmjeivel bebizonyította, hogy nem csak a számítógépes trükkök, az ütések keménysége, és a magas adrenalin szint lehet mérvadó, Christian Bale Batman-alakítása vagy Heath Ledger Jokere messze túlmutat a műfajban megszokott egydimenziós hősökön. És ez viszont is igaz: a sok szálon futó, intellektuális drámaként működő Eredet nem könnyű falat a széles vásznú amerikai álomhoz szokott nézőközönség számára, mégis 8,8-as értékeléssel a 14. hellyel büszkélkedhet az IMDB-n, az egyik legnagyobb nemzetközi on-line filmadatbázis oldalán, ahol a közönség szavazati alapján osztályozzák a filmeket, ahol többek közt a Csillagok háborúja klasszikusnak számító első trilógiája kapott hasonló értékelést. Ehhez a sikerhez persze minden esetben hozzájárul a tűpontos, dramaturgiailag tökéletesen felépített, meglepő csavarokkal tűzdelt forgatókönyv, amit Christopher Nolan rendszerint testvérével, Jonathan Nolannel közösen jegyez. A Nolan filmek egyik visszatérő témája apával való viszony, az apa hiánya és leginkább az apától kapott örökség megélése.

Nincs ez másként a nemrégiben bemutatott Interstellar (Csillagok között) című filmjükben sem, ami az apakomplexus kérdését kozmikus díszletek között tárgyalja. A film első pillanatától egy csillagközi drámába csöppenünk: haldoklik a Föld, és vele együtt az emberiség is. Ám ez a haldoklás nem gyors világégés, hanem hosszú és fájdalmas agónia, melynek oka, hogy feléltük mindazt, amit meg kellett volna becsülnünk, hogy nem gazdálkodtunk jól javainkkal. Az emberiségre lassú éhhalál vár, hacsak nem talál magának új otthont a csillagok között. Az akciófilmek szabvány forgatókönyvei szerint ilyenkor jön a hős, aki szerettei védelmében megmenti az egész emberiséget. Az Interstellarban is van hősünk, Matthew McConaughey személyében, aki a Mielőtt meghaltam Oscar-díjas alakítása óta rendre bizonyítja drámaszínészi tehetségét. A csillagközi misszió főszereplőjeként sem tipikus akcióhősre veszi a figurát,mert a hangsúly a mélyen megélt emberi érzéseken van.

Természetesen az Interstellarban is jó néhányszor megcsavarják a téridő síkjaival együtt a történet szálait is a Nolan-testvérek, hogy a végére ott lyukadjunk ki, ahonnan elindultunk, mégis helyreálljon a rend. A világot ismét megmentették, de mégsem állhatunk fel megkönnyebbülten a székből. Velünk maradnak a kérdések, amiket nem lehet csak úgy elhessegetni. Felmerül az alapvető ökológiai kérdés, hogy vajon élhető lesz-e az a Föld, amit unokáinkra hagyunk, nem éppen most jött el a Föld lassú agóniájának kezdete , s a mi generációnk tehetne-e még valamit, akár csak a túlfogyasztás visszaszorításával? De most nem a felmerülő ökológiai kérdésekre szeretném tenni a hangsúlyt, hanem az apaszerepet meghatározó felelősségre.

Nagy kérdés, hogy mit hagy egy apa örökségül a gyermekeire. A Matthew McConaughey által alakított férfi abban a tekintetben hozza a klasszikus akcióhős sémát, hogy szeretteiért képes megmenteni a világot . Ám a szeretet paradox jellegű, mert csak akkor mentheti meg a világot, s benne a gyermekeit, ha egyúttal képes elveszíteni is őket. Áldozat nélkül nincs újjászületés. De kérdés, hogy erről az áldozatról tudnia kell-e a gyermekeinknek? Mivel teszünk jót nekik: ha szembesítjük őket örökségük terhével, vagy ha kegyes hazugságokkal próbáljuk őket elaltatni, amíg a világ lassú agóniája be nem következik? Az Interstellar alkotói egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy nincs joguk a szülőknek, elhazudni a jövőt, az örökség hordozásával járóterheket a gyerekeik elől.

A Nolan-testvérek szerint ez olyan fontos, hogy nemcsak a McConaughey által alakított apafigurába vonták be ennek a döntésnek a krízisét, hanem a missziót vezető öreg tudós szerepét is erre az etikai kérdésre fókuszálták. Mindkét apa a gyermeke védelmében hallgatja el vagy próbálja meg elhallgatni az igazságot, ám ezzel végzetes hibát követnek el: gyermekük hite, bizalma megrendül, amit azután nagyon nehéz helyreállítani. Mert egy elhazudott jövőre nem lehet felkészülni. Ha nem világos, mi vár rá, hiába a legjobb szándék vagy tudomány, az örökséget, a jövőt sorscsapásként éli meg a gyermek. Az időt visszaforgatni nem lehet. Vagy ki tudja? Egy Nolan-filmben semmi sem lehetetlen, a legképtelenebb helyzetekből is van kiút. De ez a kiút nem a rendező csavaros észjárásának szüleménye, hanem olyan igazság, amelyről minimum  kétezer éve tudunk. A filmben konkrétan el is hangzik, hogy a szeretet az egyetlen erő és áramlás, ami képes megváltoztatni a világ törvényeit, ami képes áthatolni időn és tereken, ami élhető mikrokozmoszt teremt. A szeretet az egyetlen, amely képes megmenteni az emberi világot.

A film IMDB oldala: http://www.imdb.com/title/tt0816692/