Amikor ezt a témát kiválasztottam, még csak homályos elképzelésem volt róla, mit is szeretnék írni, de nyilván a Lélek vezetett a választásban. Ugyanis másnap kaptam egy telefonhívást: SOS szükség lenne tolmácsra egy németországi konferencián. Családom rugalmasságának köszönhetően ezt a novemberi hétvégét Tübingenben töltöttem a TOS gyülekezetben, a rendezvény címe ez volt: Áttörni a hallgatás falát. A hallgatás itt a családokon belüli elhallgatást jelenti, azt, hogy nem beszéltek a szülők-nagyszülők arról, hogyan vettek részt a világháborúban, mit tettek, hol voltak a harmadik birodalom idején.

Németországban az azóta érkezetteket leszámítva nincs olyan család, amely ne hordozna szörnyű terheket a II. világháború következében. Mostanra a második-harmadik nemzedékben jelentkeznek e terhek fájdalmas következményei önértékelési és kapcsolati zavarok, bizonytalanság, bizalmatlanság, félelmek, sőt depresszió, rémálmok, pánikrohamok formájában. Jobst Bittner, a TOS pásztora könyvében és hétvégi szemináriumokon felmutatja a gyógyulás útját: a bűnbánat és a kiengesztelődés útját.

Megrendítő volt ez a hétvégi szeminárium és szívbemarkoló volt látni, ahogyan a magyar csoport tagjaként érkezett túlélőt, Julika nénit sorra átölelték olyan német testvérek, akiknek felmenői részt vettek hazánk megszállásában.

Hiszem, hogy valóban ez az igazi megoldás a megörökölt traumáinkra. Mind a vétkesek, mind az áldozatok és leszármazottaik szenvednek e megrázkódtatásoktól. Szenvednek attól, hogy nem mernek, nem tudnak, nem akarnak nyíltan beszélni arról, amit átéltek, elkövettek, elszenvedtek. Gyötrelmes dolog lényünk, életünk egy részét eltemetni, elfojtani. Keserves dolog a hazugság, a titkolózás légkörében élni, felnőni. Pedig nincs olyan titok, amely napvilágra ne kerülne. Amikor azonban napvilágra kerül, világossággá válik. (Ef 5,14).

Ameddig a bosszúvágy vagy a sértett önérzet követeli a bűnösök megnevezését, addig csak újabb sebeket okoz a traumák feltárása. Csakis az hoz gyógyulást, ha az irgalom tekintetét kérjük el Istenünktől, ha van bátorságunk rálépni a kiengesztelődés útjára. Akkor is, amikor a vétkes már nem él vagy nem képes a bűnbánatra!

Felemelő olyan nagylelkű és valóban bátor embereket hallgatni, mint Fahídi Éva, akit fiatal lányként hurcoltak lágerba majd dolgoztattak hadiüzemben – és ő kimondta: valakinek el kell kezdenie a megbocsátást, és el is kezdte! Csodálatos, amikor Julika néni, akit a gondviselés megőrzött a deportálástól, azt tudja mondani: nem tudom, hogy ha nekem mondják, hogy én „Übermensch” vagyok, vajon hogyan viselkedtem volna – épp ezért nem ítélkezhetem felettük.

Igen, talán ez a kulcs. Az ítélet egyedül az Úré. Akkor lelhetjük meg a lelkünk békességét, ha az ítéletet, az elszámolást a Mindenhatóra bízzuk, aki ismeri a szíveket és a veséket. Ha szüleink, nagyszüleink terhei vagy vétkei nyomják a lelkünket, ezeket is lehetetjük a kereszt lábához. Megtisztulást és szabadulást kapunk a Megváltótól, ha merjük elengedni a sérelmeket, ha merünk őseink helyett és őértük bűnbánatot tartani, kérni Isten irgalmát az ő vétkeik miatt is.

A konferencián hangsúlyozták, hogy a kelet-német területeken kettős falat kell áttörni, hiszen a náci idők után következő kommunista diktatúra újabb szörnyűségekkel terhelte az ott élőket. Azt hiszem, viharos történelmünk következtében hazánkban is több rétegű a hallgatás fala, és minden érintettnek van megbocsátani- és megbánnivalója is.

Gyógyulásra, szabadulásra van szükségünk nekünk is, hogy azok lehessünk, akiknek a Teremtő eltervezett és látni akar bennünket. Ezért kérjük, hogy tisztítsa meg a szívünket minden ítélkezéstől és nehezteléstől, töltsön el a Szeretet Lelkével, mert a szeretet kiűzi a félelmet!