Az elmúlt években sokszor gondolkoztam azon, vajon mennyire valódi az a kép, amelyet a tükörben látok önmagamról. Mihez viszonyítva gondolhatom ilyenkor szépnek vagy rondának magamat? Egyáltalán, miért vonz annyira a tükör, hogy mindig bele akarok nézni?

Fotósorozatomban négy tizenéves lányt fotóztam, akik még keresik az útjukat az önismeret felé, és próbálják megismerni saját belső és külső világukat. Sokszor én is máshogy láttam magamat, nem tudtam elfogadni a külsőmet, próbáltam elfedni a hibáimat, végül pedig inkább bele sem néztem a tükörbe. Ez a világ nagyon sok torz képet vetít elénk olyan szépségideálokról, amelyek nem természetesek és nem is léteznek. Görcsösen ragaszkodtam a többi ember véleményéhez, közben pedig elfelejtkeztem arról, ki is vagyok valójában.Egy fiktív történetben szeretném megeleveníteni a fotóimat, amelyek arról szólnak, hogyan lehetnek ránk negatív hatással a hamis tükörképeink, amelyeket a gondolatainkban építünk fel.

Már több hete nem mertem bele nézni a tükörbe. Valami furcsa dolog történt velem, lehet csak a fáradtságtól képzelődtem, de azt hiszem, a tükörképem életre kelt és elhagyott engem. Minden reggelem ugyanúgy kezdődött, felkeltem, bekapcsoltam a rádiót, majd mentem a fürdőszobába mosakodni. Ezen a bizonyos reggelen viszont valami megváltozott.

Amikor a fürdőszobába léptem, hirtelen valami hiányérzetem lett, nem tudtam rájönni, mit keresek, de nagyon ideges lettem, hogy nem találom. Végül sikerült kicsit megnyugodnom, de fogmosás közben észrevettem, hogy a tükörképem nem mos fogat, csak áll és szigorú tekintettel néz engem. Ez lehetetlen. Most álmodom, vagy ez a valóság? Gyorsan leöblítettem az arcomat, hátha csak rémálmaim vannak, de nem történt semmi változás. A tükörben továbbra is mozdulatlanul álltam, mintha minden megszűnt volna körülöttem. A lábaim lecövekeltek, próbáltam rájönni, mi történhetett.

A következő napokban is ez folytatódott. A tükörképem csak ült és nem nézett fel rám, néha kimondottan elfordult tőlem. Egyre jobban bántott a dolog, hiszen mégiscsak hozzám tartozik. Miért fordít nekem hátat? Úgy éreztem, itt az ideje, hogy letakarjam egy lepedővel, hiszen a funkcióját nem tudja betölteni, vagyis ilyen formában használhatatlan, csak a baj van vele. Lehet, csak menekültem magától a probléma forrásától, de abban a pillanatban nem tudtam mást tenni. Most már eltelt jó pár hét így, hogy nem láttam magamat a tükörben, kezdem megszokni ezt az állapotot, mégis csábít a gondolat, hogy levegyem a lepedőt róla. Nem is tudom, mitől félek ennyire, mi akar visszatartani, hiszen ez csak tükörkép. Addig-addig mondogattam magamnak, amíg teljesen el nem hittem, hogy nincs semmi jelentősége a hamis tükörképemnek.

Ma reggel viszont ismét furcsa dologgal találtam szembe magamat. A letakart tükör elé oda volt helyezve egy nagy kő. Először nem értettem a jelentőségét, csak azon csodálkoztam, hogy került oda. Felemeltem, megforgattam, pont jól beleillett a kezembe, mintha arra várna, hogy eldobjam valamerre. Ekkor nyilalt belém az érzés, hogy valami nincs rendben velem, és azért van itt ez a nagy kő a kezemben, hogy ezzel vessek véget a hamis énképemnek.
Levettem a lepedőt a tükörről, most újra ott álltam szemben saját magammal, pont ugyanolyan esetlenül és magányosan, mint előtte. Csak szorítottam a követ, nem dobtam el, egyszerűen csak megbocsájtottam magamnak, és végre elhittem, hogy én is értékes ember vagyok úgy, ahogy Isten megteremtett.

„Most még tükör által homályosan láttok..."

Ez az idézet a Bibliából van. Isten arra utal, hogy itt, a földön mi még csak tapogatózunk, a teljességet majd csak az ő országában fogjuk megkapni. Sokszor tényleg olyan, mintha csak néznénk kifelé, de nem látnánk meg igazából a dolgok értelmét. Elképzelünk egy képet magunkról és a világról, de az egész összessége még hiányzik. Ezt a homályosságot látjuk sokszor a tükörképeinkben is, de a szemeink valódi megtisztulását csak Istennél tudjuk majd megtapasztalni.