Ó, még nagy rám, majd belenövök – gondoltam nemrégiben a lelkészi hivatásról... A legációk és hasonló lehetőségek során igyekeztem megérteni a lelkészeket, hogy miért olyanok, amilyenek. Azóta felmerült bennem a kérdés: a lelkészség levehető szerep, vagy már a formálódó személyiség része? Beszélhetünk hiteles lelkészekről, no meg persze hiteltelenekről is. De vajon milyen a hiteles lelkészi szerep?

Pluralista társadalmunkban a lelkipásztori tiszt magától érthetősége már a múlté. Azért korábban sem volt egyértelmű, hogy mik a lelkészi szerep kritériumai. Pl. a különböző teológiai hagyományok, kegyességi irányzatok, a kulturális és politikai fogékonyság illetve a generációs különbségek mind-mind hozzájárulnak a lelkészi identitás sokféleségéhez. Éppen ezért nem lehet egységes lelkészképről beszélni.

Viszont – többek között – van olyan ismertetőjegy, amit minden lelkésznek viselnie kell(ene). Ez a hitelesség. Persze ez minden hívő esetén alap(nak kellene lennie). De miért kell hitelesnek lennie a lelkésznek? Ma már nincs feltétlen tekintélye a lelkészi tisztségnek. Előbb emberileg kell megfelelni a társadalom előtt, és utána tüntetnek ki a megbecsüléssel. Tapasztaljuk, hogy a társadalom fokozottan kritikus az egyház képviselőivel szemben, és a külső elvárások között felmerül a lelkész személyes hitelessége is. Egyszerű a képlet: ha hitelesnek tartunk valakit, akkor az az egyén emberileg megfelel számunkra, és tiszteljük őt.
Viszont ez az elvárás óriási lelki megterhelést, feszültséget, sőt szorongást jelenthet a lelkész számára. Testi-lelki egészségére pedig vigyáznia kell, mert a lelkész (is) saját személyiségével dolgozik. A prédikálás, lelkigondozás(!) és minden más szolgálat a teljes lelkészt igényli.
Egy egészséges személyiségben benne rejlenek azok a tulajdonságok, melyek a hitelességhez is szükségesek. Ilyen pl. az önreflexiós készség, az egészséges énkép, a felelősségtudat, az őszinteség és a másik ember iránti érzékenység. Egy ilyen személyiség képes elköteleződni a lelkészi szolgálatra, és magára ölteni a palástot. Ha tehát azon görcsöl valaki, hogy megfelel-e a különféle elvárásoknak, talán egyre kevésbé lesz arra képes.

A lelkészektől általában a példaadást és az erkölcsi feddhetetlenséget várják el leginkább – legyen szó lelkipásztorról, gyülekezeti tagról vagy nem egyháztagról. Azonban számos olyan külső elvárással is szembesül a lelkész (akár nem szakmájához tartozó, de más szakmai kompetencia szintű ismeretek birtoklása, mint pl. informatikai, gazdasági, pszichológiai), aminek nem tud feltétlenül megfelelni. És a folyamatos kudarc, sikertelenség frusztráltsághoz és önértékelési problémákhoz vezet. A helyes önértékelés pedig elengedhetetlen az önazonossághoz, ami nélkül nem lehet hiteles a lelkész.

És mitől hiteles igazán a lelkipásztor? Lehet, kicsit misztikusan hangzik, de attól, hogyha maga Jézus van benne. Valahol a lényében hordozza és megéli azt, Aki mindig önmagát adta, és ezért volt hiteles, ezért válhatott példává sokak számára. A lelkész saját személyiségével dolgozik, de nem magát adja, hanem a benne élő Krisztust!

A lelkész akkor tud lelkészi szolgálatot végezni, ha nem szerepet játszik, hanem önmagával azonos. Ez pedig azt is jelenti, hogy ismeri saját adottságait, határait, erősségeit, gyengeségeit, és ezeknek megfelelően dolgozik. Közben tudatosítja magában, hogy nem tökéletes, nem tévedhetetlen, és nem kell mindenhez értenie! Az önazonosság azt is jelenti, hogy a lelkész megéli az Istennel való élő kapcsolatát, amiről tud és akar beszélni. Ez már a személyesség szintje, és ezzel a hangvétellel talán egyre többen lépnék át a templom küszöbét, és beljebb kerülnének a Krisztus testébe!

Vakarom a fejem, és felteszem a kérdést pályám elején: mitől leszek hiteles lelkész? Talán attól, hogy merem vállalni: nem tökéletes lelkészként is Isten kegyelmére szorulok. Így lehet a hiteles tiszteletes megélt életstílus, nem pedig felvett attitűd.