„Az egyház nem élhet gettóban, a világtól elkülönülve. Ezt példázza az egyház története, amelyből világosan kitűnik, hogy mindenkor igyekezett az egyház válaszokat adni az éppen aktuális, felvetődő kérdésekre." (Dr. Nagy István: A homiletika mai kihívásai)

Az igehirdetés a református istentisztelet középpontja, lényege és legfontosabb része. Folyamatosan megfogalmazza Isten üzenetét, az evangéliumot az aktuális létkérdésekre nézve úgy, hogy érthető legyen az adott korban, kultúrában. Az igehirdetésre mutat szinte minden eleme a liturgiánknak, erre készül a legtöbbet a lelkipásztor is a vasárnapi istentiszteleten belül.

Az igehirdetés az istentiszteleten születik, történik, ott, a közösség szeme láttára, füle hallatára. Hiába az előre leírt szöveg, sokszor az istentiszteleten az „itt és most"-ban változik, formálódik, alakul azzá, amit hallhatunk. Mégis, a gyülekezeti közösségekben való szerepe nem feltétlenül hangsúlyos. Főleg ha hosszú és unalmas az igehirdetés, akkor az istentisztelet azon részévé válik, amit ki kell bírni.

Ma, amikor bármilyen igehirdetést letölthetünk akár tőlünk sok ezer kilométerre lévő igehirdetőktől is, viszonylagossá válik az igehirdetés elhangzásakor való személyes jelenlét. Ebből következően fennáll az a veszély, hogy az igehirdetők, témák és stílusok között szabadon válogathat az ember és akár megeshet az is, amiről Pál így ír: „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük." (2Tim 4, 3)

Fogyasztunk, válogatunk, döntünk amellett, ami a leginkább tetszik. Ebben a megközelítésben az igehirdetés szerepe önmagunk megerősítése lesz, hiszen feltehetően olyan igehirdetéseket és igehirdetőket fogunk hallgatni, akik hasonlóak hozzánk, akikkel tudunk azonosulni, akikben magunkra találunk. És ez nagyon veszélyes. Mert az igehirdetés tükör, az igehirdetés olykor kíméletlenül kell hogy szembesítsen magunkkal, határainkkal, elveszettségünkkel – és Isten kegyelmével is. Az evangélium ereje igazán csak abban a kontextusban mutatkozhat meg, ahol hallgatóként ki tudjuk tenni magunkat az Ige váratlan, kiszámíthatatlan megszólító, szembesítő hatásának.

Az istentiszteleten az igehirdetés szerepéről lehet konstruktív teológiai vitákat is folytatni. Érvelni és finomhangolni azt, milyen hosszú legyen, miről szóljon, milyen homiletikai szempontoknak feleljen meg. Minél több ilyen fórumra lenne szükség az egyházban ahelyett, hogy sokszor valamilyen csodaszert, üdvözítő módszert keresünk, aminek alkalmazásával majd megtelnek a kiüresedő templomok... Fontos lenne teológiailag is reflektálni mindarra, ami az igehirdetés szerepe ma a református istentiszteleten! A teológiai szempontok mellett ugyanakkor alapvetően fontos, hogy mi az igehirdetés szerepe az igehirdető és az Ige hallgatóinak életében.

Igehirdetőnek lenni hihetetlenül nagy felelősség! Küldetés, melyben folyamatosan „jelen kell lenni" és kérdéseket feltenni saját elhívásunkra nézve. Vajon az igehirdető mennyire tekinti szolgálata legfontosabb területének az igehirdetést? Mennyire ég benne az a tűz, hogy az evangéliumot élő és eleven módon átadja azoknak az embereknek, akiknek elengedhetetlenül szükségük van rá? Mennyire van tudatában saját képességeinek, ajándékainak az igehirdetői szolgálatban? És mennyire ismeri Istennek azt a kegyelmét, amely minden alkalmatlansága ellenére mégis használhatja őt mint embert igehirdetőként mások életében?

Az igehirdetői önismeret része az is, hogy a lelkipásztor felismeri: olykor bizony „beszól" a prédikáción keresztül egy-egy gyülekezeti tagnak. Saját gondolatainak, indulatainak szócsövévé is lehet az igehirdetés. Folyamatos önvizsgálat és őszinte szembenézés szükséges minden igehirdető számára: mit jelent nekem, Isten szolgájának az igehirdetés? Mennyire hiszem el még, hogy van értelme az igehirdetésnek? Mennyire hiszem el, hogy Isten Igéje tényleg élő és ható? Milyen megerősítő és meggazdagító lenne, ha lelkipásztorok őszintén megoszthatnák egymással az igehirdetéssel kapcsolatos kérdéseiket, harcaikat, kudarcaikat vagy épp örömeiket!

Ugyanilyen fontos, hogy az Ige hallgatóinak életében milyen szerepe van az igehirdetésnek. A gyülekezeti közösségben elhangzó igehirdetés életet átformáló történés, ami ott és akkor hat az életünkre. Isten Lelkének jelenlétében a gyülekezeti közösségben valódi, mélyre ható változások történhetnek. Ez a változás pedig akár ijesztő is lehet. Ahelyett, hogy igehallgatóként megmaradva a saját komfortzónánkban magunk válogatjuk az Igéket vagy igehirdetéseket kedvünk szerint, ki kell tenni magunkat újra és újra az igehirdetés „veszélyének"! Nem spórolható meg a gyülekezeti közösségben való jelenlét és a személyes nyitottság! Bátorság kell ahhoz, hogy kitegyük magunkat az igehirdetés hatásának! Ez a bátorság ugyanakkor megéri: találkozhatunk az élő Istennel a hirdetett Igén keresztül.
Akár igehirdetőként, akár igehallgatóként higgyük el, hogy az igehirdetést a református istentiszteleten minden emberi gyarlóság és nyomorúság ellenére megáldhatja Isten. Fontos szerepe van, amelyet más előadás, beszélgetés kurzus nem helyettesíthet! És bár sem az igehirdető, sem az igehallgató nem tökéletes, ki kell tenniük magunkat Isten Igéje hatásának újra és újra! Mert hozhat valódi változást, gyógyulást az életünkbe.

„Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket." (1Kor 1, 21)