József Attila azt írja, „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.” Az 5. zsoltárban azt írja Dávid: „De én bemehetek a házadba, mert te nagyon szeretsz engem.” Ajtó nem csak azon a házon van, ahova beengedünk valakit. Ajtók vannak mindenütt. Van egy nagy ajtó a Föld és a Menny között. Néha kinyitom, ott üldögélek a bejáratnál, úgy érzem, most minden rendben van. Aztán meglátok valami izgalmasnak tűnő dolgot, itt lent, a Földön. Nem helyénvaló, hogy odamenjek és kipróbáljam, de nem baj, úgyis visszajövök ide, kinyitom újra ezt az ajtót és minden rendben lesz megint. Sokan éljük így az életünket, olykor megpróbáljuk belemagyarázni, hogy ez tudattalanul történik, meg hát úgyis mindenki így csinálja, és ezzel lezártnak tekinthető az ügy. Ez-e hát a földi perspektíva definíciója? De mit jelent az, hogy Isten áldásával fűszerezem az életem? Ki nyitogatja még azt a képzeletbeli ajtót föld és ég között?

Amikor néha úgy érzem, hogy nem elég erős a hitem, az azt jelenti-e, hogy Isten becsukta volna az ajtót? Semmiképp. Az azt jelenti, hogy voltam olyan gyáva, hogy nem engedtem meg neki, hogy velem jöjjön. Otthagytam, rácsaptam az ajtót és eljöttem, mert én úgyis jobban tudom. Ő meg valószínűleg akkor is csak annyit mondott, mint ami a Bírák könyvében meg van írva: „Itt fogok ülni, amíg vissza nem térsz.” Akkor is ezt mondta, amikor nem hallottam meg. Amikor visszamentem életemnek azokra a színtereire, ahol akkor jártam, amikor még nem ismertem őt. Ma már tudom, hogy akkor érdemes visszatérni, ha tudjuk, hogy ki tart hátulról. Ha már csak azt akarjuk megismerni, amit Ő adott nekünk. Ha tudjuk, hogy ahol a kincsünk van, ott lesz a mi szívünk is. És akkor majd „Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek: megsegítlek és megmentelek – így szól az Úr.”

Isten áldásával fűszerezni az életet, nekünk, magyaroknak külön öröm lehet: nagyétkű nemzet vagyunk, egy kis paprikát bármihez hozzáadunk, (személy szerint a kutya vacsoráját rendszeresen ezzel ízesítem, meg hát, na, legyen egy kis színe..), de maga a kifejezés: fűszerezni az életet annyit tesz: hozzáadok valamit, amitől jobb lesz. S ennek a mondatnak kizárólag ezzel az előtaggal van értelme: Isten áldásával. Vele jobb lesz. „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át kegyelme.” Szükségünk van az Ö kegyelmére. Nekem szükségem van rá. Nem csak az élet sója lesz Ő, sokkal több. Az alapja. Az egyetlen és örök viszonyítási pont. A „mihez képest”.

Úgy érzem, kevés, ha „Isten áldásával fűszerezni valamit” csak ennyit jelent. Isten áldását érezni valami biztonságot ad, és, jó esetben, egy folyamat része. Olyan folyamat része, melyben minden résztvevő tudja, mert megtanulta/megtanulja a dolgát. Megtanult járni egy úton, mert volt, aki megtanította rá. „Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” Az úton járni tudó ember pedig biztonságban tehet lépéseket, mert tudja, hogy hova tart.

A perspektíva latin eredetű szó, a perspiciere jelentése „keresztüllát, átlát”. Keresztüllát a Földön. De ha keresztül látok is a Földön, ellátok-e a Menny kapujáig?  

Olyan nehéz csendben lenni. Nekem nehéz időt engedni az Úrnak, és meghallani, amit Ő mond. Nehéz időt szentelni annak, hogy ne csináljak semmit. Hogy ne gondoljak semmire. (Mondhatnám, nehéz az, hogy rá gondoljak, de ez nem igaz.) Talán csak az tölt el aggodalommal, hogy valamit elrontok, amit Ő kér. Hiába tudom, hogy Ő tudja, mi a terve velem. Hiába tudom, hogy féltőn szerető Isten. Hiába van békességem és tudom, hogy a kezével takar be, ha baj van. Hiába értem, amit mond: „Én tudom, ha leülsz, ha kimégy, vagy bejössz, és hogyan tombolsz velem szemben.” Tudhatom mindezeket, de amíg nem fogadom el azt, hogy a féltőn szerető Isten egyetlen kívánsága, hogy ne csapjam rá azt az ajtót, addig akarva-akaratlanul létezni fog a földi perspektíva.