Nem könnyű odamennie egy felekezetnélkülihez, megszólítania és meghívnia egy gyülekezeti alkalomra. Nagy kihívás, mert nem tudja, hogy tetszeni fog-e a másiknak az, amit a gyülekezetben tapasztalhat. Azt sem tudja, hogy fog reagálni a közeledésére, tart a cinikus megjegyzésektől, a szkeptikus kérdésektől és a durva elutasításoktól is. Végül nem megy oda senkihez, és várja, hogy maguktól eljönnek az újak a gyülekezeti közösségbe. Látja maga körül, ahogy várnak erre a csodára a templomba járók, és közben ott egyre több a szabad hely… És ha mégis eljönnek „maguktól” a kívülállók, akár egy ünnepi istentiszteletre, látja a „régiek” döbbent arckifejezéseit és azok mögöttes tartalmát: „Ő meg kicsoda?”, „Eddig meg hol volt?”, „No, de hogy viselkedik?”…

Már nem tud várni arra, hogy csak úgy betévedjenek hozzájuk az újak, mert látja maga előtt a célt, amit jól ismert, de sokáig nem érezte sajátjának: elmenni „minden néphez” és közelebb segíteni őket Istenhez. Már rájött, nem arra kapott megbízást, hogy a megszólításra váróktól (még) idegen egyházi szokásokat rájuk erőltesse, hanem arra, hogy megismertesse velük Jézus szándékát… És közben keresi a többieket, akikben szintén ott az igény arra, hogy korunk kihívásai felett ne hunyjanak szemet, keressék és kipróbálják az új eszközöket, melyekkel át lehet adni azt, ami a legfontosabb ezen a világon. Minden kultúra hordozója lehet az evangéliumnak, mert az örömhír nem új és nem is régi, hanem időtlen. Ráadásul nincs számára lehetetlen. Megtalálja azokat a formákat, melyekben továbbadható.

Eszébe jut Jézus példázata a régiről illetve az újról, ez az egyik kedvenc tanítása mostanság. „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás tovább szakítja, az új a régit, és még nagyobb lesz a szakadás. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepeszti a bor a tömlőt”. Egy másik evangélium hozzáteszi: „és akkor mindkettő megmarad”. – Nem is az a cél, hogy a régieket teljesen elhagyjuk, viszont az új is szükséges, mert annak is meg kell maradnia, ahogy Jézus mondja. Az ő megjelenése a földön néhány addig fontos vallási gyakorlatot egyszerűen feleslegessé tett és tesz. Vele elérkezett az új idő, ami szétfeszítette az addigi kereteket. Amikor a régi szokások elhagyásán és az újak alkalmazásán gondolkodunk, ma (is) mérlegre kell tenni: azt a célt szolgálja-e a gyakorlat, amit Jézus ránk hagyott, vagy valami egészen másról van szó.

Tudja, hogy elengedhetetlen a tanítás – szüksége is van rá –, de érzi a hiányát valaminek, a közösségi létnek, az Isten-magasztalás sokféleségének, a segítségnyújtásnak a rászorulóknak és az újak megszólításának, a hétköznapi evangélizációnak – nem a térítgetésnek! Az a tér hiányzik neki, ahol gyakorolni lehet a hitéletet, hogy a mindennapokban jobban sikerüljön megélnie azt. Az Ige melletti egyéni és csoportos elmélkedésnek, elcsendesedésnek tapasztalja jótékony hatását, de érzékeli, hogy ez neki nem elég. Tisztában van a ténnyel, hogy mindenkiben ég a közösség iránti vágy, a valahová tartozás élményének igénye. Szeretne különféle érdeklődésű, beállítottságú személyek színes közösségének a része lenni. Olyan csapatnak, ahol együtt nő fel a gyülekezet, és felnőve elfogadja a másikat másiknak, mert megpróbálják szeretni egymást. Együtt álmodnak olyan új közösségekről, amik nem szürkülnek el, és lépést tartanak a korral. Ahol úgy hirdetik az igét, hogy azt megértse és be is fogadhassa a 21. század embere. Az első keresztyének igehirdetése is az Ószövetségen alapult, de a hellenista kultúra is be tudta fogadni. 

Elmereng azon, vajon igaz lehet-e, hogy új embereket új közösségekkel lehet elérni. Olyan gyülekezeti közösségekkel, ahol mindenki új arc. Ahol nincsenek még kőbe vésett, rossz szokások, de megvan az alap, Akire lehet és érdemes építeni – különben felesleges is lenne hozzálátni. Ahol lehetőség nyílik újfajta módon bemutatni Isten tetteit, az örök evangéliumi üzenetet, ami mindig megmarad, ami sosem avul el, mint a divat. Ott, ahol otthon érzi magát. Nem idealizált világban, hanem hús-vér emberek között, testvérek között. Akik tudnak nyitottak, közvetlenek és befogadók lenni...

Hálás azért, mert van lehetősége álmodni másokkal együtt, akiknek küldetése teljesíteni a régi kihívást – napjainkban. Nem anno, hanem ma! Miért is tenné a régi szokások gyakorlatával? Azok is újak voltak egykor.

Ismerős ő?