Közhelynek számít, hogy magyarnak lenni különleges dolog, de igaz. Jómagam sváb, szász, szerb vért egyesítek a magyarságomban, de anyanyelvem és gyermekkorom meghatározó olvasmányélményei okán joggal és örömmel vallom magam magyarnak.
Természetesen szívemhez nőtt Bornemissza Gergő, Dobó István meg a Baradlay-fiúk, és sok-sok hős nemzetünk viharos történelméből. 

Érzem azonban azt is, hogy ezzel egyidejűleg ellenszenves lett számomra tatár, török, muszka, labanc – és hosszan sorolhatnám. Pedig bizonnyal lehetséges úgy szeretni a saját nemzetünket, hogy közben másokat se vessünk meg! 

Álságos lenne a „múltat végképp eltörölni”, mert az elfedett sebek elfertőződnek, gennyes gócokká fajulnak és veszélyesek, mint a föl nem robbant pokolgépek. Történelmünk igen sok sebe vált ilyen góccá, és a körülöttünk élő népekről alkotott képünket sokszor tudtunkon kívül is meghatározzák ezek a fájdalmak. Aligha akad hazánk jelenlegi területén olyan család, amelynek gyökerei ne nyúlnának át a mai határokon – a fájdalmas örökséget tehát mindegyikünk hordozza. 

Sajnos a múlt sebeit többnyire csak elfedtük, de nem tisztítottuk ki, sőt inkább ki-ki a maga ideológiája, érdeke szerint hivatkozási alapnak használta. Ádáz érzelmeket szítani, a gyűlölködés magvait elhinteni könnyű, és ezek a magvak jó táptalajt találnak az elmérgesedett sebekben. Sokkal nagyobb feladat békességet hozni a háborgóknak, szabadulást a foglyoknak, világosságot a homályban botorkálóknak. De nélkülözhetetlen, ha élni akarunk. 

Németországban nemcsak lelkészeknek, de már világi pszichológusoknak is föltűnt, milyen súlyos árat fizet a második, sőt harmadik generáció a világháborús tettesek és áldozatok hallgatásáért. Családokat, közösségeket romboló erő az elhallgatás, nemcsak a közvetlen érintettek lelkét mérgezik a ki nem mondott fájdalmak, a meg nem bánt bűnök, de a gyermekeik, sőt unokáik életét is beárnyékolják. Hasonló okok lehetnek idehaza is a riasztó adatok mögött, legyen szó alkoholfüggőségről, öngyilkossági rátáról vagy családon belüli erőszakról. 

Az idő – meghazudtolva a közmondást – nem gyógyít be minden sebet. Szükségünk van az igazság megismerésére és a kiengesztelődésre, különben nem tudunk megszabadulni a béklyóktól. Biztos, hogy fontos része ennek a folyamatnak a tényfeltárás. De ha csak a valódit mondjuk, nem az igazat, azzal csak újabb gyűlölet-magvakat szórunk. Nem csak arra gondolok, hogy lássuk meg a saját vétkeinket is, hiszen egyik bűn nem igazolja a másikat, és a bűnöket nem lehet egymáshoz méricskélni. Az egyetlen helyes mérce Isten irgalma. Sem az elégtétel, sem a bosszú nem hoz enyhülést, nem ad szabadságot az áldozatoknak. 

Mit tehetünk akkor? 

Henri Boulad jezsuita szavait idézem:
Értelmetlen lenne az igyekezet a múlt kutatására és bölcs megítélésére, ha nem törekednénk megfelelő „korrekcióra”, hogy elébe menjünk a jövőnek. Korrigálni azt jelenti, hogy gondolatban a „tett színhelyén” fogjuk meg a múltat, és őszinte megbánással szellemileg megsemmisítjük. A megbánó beismeréshez hozzá tartozik az eredeti szándékok felismerése, a döntés ellenük és a megtérés. 

A zsoltár szellemében ugorjuk át Istenünkkel a falakat, a kölcsönös hibáztatás falait, és merészkedjünk át a túloldalra. Ott megleljük az új utat az új országba, amelyet Krisztus folyamatosan hirdet és megígér, de nem a mi beleegyezésünk nélkül, nem a mi szabad elköteleződésünk nélkül. … Mindenekelőtt az intenzív szellemi vágyakozásra van szükség, vágynunk kell rá, hogy belenövekedjünk a megbocsátás és kiengesztelődés szolidáris világába. Akkor csodák történhetnek, ahogy már történnek is. (H.Boulad: Aki megbocsát, Istenhez hasonló, Kairosz, 2014) 

Igen, hiszem, hogy van hatalmunk erre egyénként és közösségekben, a nemzetek közösségében is. Van hatalmunk, mert Isten ránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát, és vele, az ő erejéből megbocsáthatunk az ellenünk vétőknek, hogy megtörténhessen a csoda, szabadok lehessünk a szeretetben.