Akvarell a nappalink falán. Óarany keretben. Néhol kicsit töredezett, kopott. Repedések, lyukak is vannak rajta, hiányzik belőle egy-két kis darab. Mégis szép, mégis teljes. A Nagymamától való a kép. Sétáló alak a tóparton, nehezen kivehető kontúrok, fakó színek. Fák, egy kerítés, út és víztükör. Beszédes a keret és a kép is megszólal, ha van időnk elmerülni benne.

Ember, egyedül a tóparton. A fák markánsak, lombtalanul is életet, erőt sugároznak, az út is tiszta. Az ember, aki egyedül van e tájban, vázlatos kis alakjával törékeny, gyenge. Céltalanul barangol, vagy épp pontosan tudja, miért van ott? Halad, vagy megáll és figyel? Sokszor gondolom, hogy csak sétál, bandukol egy vasárnapi késő délutánban. Gondolkozik, meditál, vagy csak bambul? Ideje van rá? Ahogy hosszan nézem a képet, arra gondolok, hogy andalog, ütemesen lépdel, és nem számolja lépteit. Nem látni az arcát, előre néz, megy, halad.

Gyönyörű. A kép hat rám és eközben gyanakodni kezdek. Az a sejtésem támad, hogy ez az ember, ez a törékeny alak vár valakit. Van valami tétovaság a léptében, ami erről árulkodik… Vár egy barátot, társat, szerelmet, kedves tekintetet, vagy csak egy idegent, akivel együtt róhatja a köreit a havas tóparton.

Így sűrűsödik a képbe egy sors, egy pillanat, egy ember és „az” ember. A létező, a várakozó, a csüggedő, reménykedő. Keret fogja körbe a képet, a létet. A kép kezdete és vége az élet kerete.

Az élet kerete számunkra a belső és külső környezet, amiben létezünk. A fák, a föld, a talaj, a levegő, és a napfény. A színek, amiket olykor látunk, az arányok, amiket sokszor értünk félre, a kontúrok, amik elmosódnak és játszanak a képzeletünkkel. Az élet kerete számunkra az, amit kaptunk, ahová születtünk, akik vagyunk. Vonásaink, amelyek közül talán nem mindegyik kedves nekünk. Az arcélünk, a szemünk formája, a kézfejünk alakja, a szánk íve, a termetünk. A mosolyunk, amivel egymásnak örülünk, vagy arcunk rándulása ijedtségünkben. Keret mindaz, amit kaptunk, erősségeink és gyengeségeink, lelki struktúráink, akár generációkon át hordozott emlékeink. Akik vagyunk, akinek Isten teremtett, amit útravalóul kaptunk. Ezekben gyökereznek igazi céljaink.

Felőrölheti magát az ember, hogy egy életen át elutasítva magát, örökségét, életkeretét mássá akar lenni. Más életét élni, más véleménye és látása szerint idomulni, változni. Más életkeretében értelmezni magát. Az akaratunk nagyon erős fegyver, amit saját magunk ellen fordíthatunk tudatlanul is. Elérhetjük a boldogságot ígérő célt, tárgyakat, sikereket, élményeket. Ezek azonban önmagukban boldogság helyett ürességet hoznak az akarat diadalában. Az életet élni elfogadva azt, amit kaptunk, saját keretünkben létezni a jelenben: ez a boldogság. Ebben lesznek célok, melyek sosem ígérik önmaguk beteljesülésével a boldogságot. Csupán az értelmes lét aktivitását. Saját életkeretünk elfogadásával tapasztalhatjuk meg, hogy Isten kezében vagyunk, Ő tart, Ő szeret.

A célok elérése hajtóerő, rávesz minket arra, hogy koncentráljunk, áldozatokat hozzunk és gyakran arra is, hogy elfelejtsünk embernek maradni. Valamiért céljai folyamatos elérésében látja boldogsága kulcsát az ember és eközben elfelejt tóparton bandukolni, sétálni egy vasárnapi késő délutánon. Elfelejt várni valakit, a találkozás gyönyörűségét megélni mindenféle cél nélkül. Elfelejt örülni egy kopottas képkeretnek, és inkább lecseréli, ha nem illik a szobabelsőbe.

A célok elérése sikert hoz és önbizalmat adhat. Belső békét azonban önmagában sosem. Belső békességet a saját életkeretem elfogadása, az Alkotómra való rátalálás öröme és a hálás szív hozhat. Hála, amiért Isten olyannak teremtett, amilyennek. Hála a sebekért és azok gyógyulásáért. Hála a hiányokért és azok betöltéséért.

Akvarell a nappalink falán. Óarany keretben, amely néhol kicsit töredezett, kopott. Repedések, lyukak is vannak rajta, hiányzik belőle egy-két kis darab. Mégis szép, mégis teljes. Életkeret.