Pedagógusnak lenni hivatás. Ez a mondat csak annak frázis, aki soha nem állt még egy osztálynyi gyerek előtt. Valójában mindegy, hogyan néznek rád – csillogó tekintettel vagy halál unottan – így is, úgy is megmér a tekintetük, és jaj neked, pedagógus, ha könnyűnek találtatsz. Mert a pedagógusszakmában a sikert nem mérik könnyen. S valóban nem egyszerű eldönteni, hogy mitől lesz sikeres egy pedagógus vagy a nevelési folyamat.

A pedagógus valójában a személyiségével tanít. A pedagógia egyik alaptétele ugyanis, hogy a nevelési folyamatban a nevelő teljes személyisége hat a gyermek teljes személyiségére. Az ismeretátadás ennek csak töredékrésze, s nem is működik igazán, ha a pedagógus hiteltelen ember. A Holt költők társasága c. film is hangsúlyosan erről a folyamatról szól. Mr. Keating (Robin Williams, akit alakításáért Oscar-díjra jelöltek), a javíthatatlanul romantikus irodalomtanár egy észak-amerikai elit gimnáziumban új tanárként azzal kezdi első óráját, hogy felülírja a tananyagot, a követelményt, az irodalmat statisztikai eszközökkel megközelíteni és megértetni kívánó tudományt. Konkrétan kitépeti a gyerekekkel a tankönyv ostoba oldalait, mert az irodalom nem írható le számokkal, statisztikai adatokkal és képletekkel. Az irodalom az életről szól, a maga gyönyörűségeivel és fájdalmaival, amit nem elemezni és leírni kell elsősorban, hanem élni. Keating az irodalmon keresztül az életre nevel, a gyerekek pedig nemcsak átveszik, hanem élik is a tanár által közvetített normákat, s mindemellett megszeretik az irodalmat és elsajátítják a tananyagot.

Miben áll Keating sikerének titka? Abban, hogy a gyerekek legfontosabb életproblémáira ad választ, sokszor provokatív módon. Nincsenek tabutémák, nincsenek elhallgatások, hiszen az élet nagy kérdéseiről szól a kamaszkor is. A sorsfordító döntésekről, a létkérdésekről, amelyekre nem mindegy, hogy a kamasz hogyan adja meg a választ, mert az meghatározza felnőtt élete alapbeállításait. Ha létezik sikeres pedagógus, akkor Mr. Keating a Holt költők társaságában az. Nincs nagyobb siker egy pedagógus életében ugyanis, mint amikor a tananyag a gyerekek életét formáló erővé válik, amikor a pedagógus maga válik példaképpé. Keating valóban egész személyiségével tanít, s ezt teszi a maga módján A mintatanár c. filmben Henry Barthes (Adrien Brody) is, de egészen másként. A szituáció, a környezet is teljesen más, bár Barthes is irodalomtanár. De ő nem egy elit gimnázium jól nevelt diákjai között tanít teljes státuszban, hanem külvárosi gimik helyettesítő tanára. Aki az egyik hónapban itt, a másik hónapban ott tanít. A film hasonló erővel mutatja be a külvárosi kamaszok zsigeri indulatait, mindennapos, véres agresszióját, mint a rendező (egyébként dokumentumfilmes) Tony Kaye immár kultfilmmé vált másik műve, az Amerikai história X. A tűpontosan dokumentált helyzetek feszültségét, ha lehet, csak fokozza a dokumentumfilmek minimalizmusát idéző képi világ és a megrázó színészi játék. Egy ilyen világban mindenki a túlélésért küzd. A tanárok próbálják túlélni a diákokat, s szó szerint örülnek, ha ép bőrrel kijöhetnek az óráról. Az igazgatónő próbálja túlélni a tanfelügyelettől érkező nyomást, megmenteni saját státuszát és egzisztenciáját, ezzel együtt az egész iskolát. A diákok pedig próbálják túlélni az iskolát. De nem veszik észre, hogy ez csak a felszín: valójában saját sorsukat akarják túlélni, mindazt, ami odahaza, az utcán vagy később a felnőtt életben rájuk vár.

Egy ilyen helyzetben szinte kamikaze akciónak tűnik helyettesítő tanárként egy hónapra elvállalni egy osztályt. A fűtött termeken kívül semmilyen feltétele sincs meg a sikeres pedagógiai munkának. Vagy mégis? Hiszen a nevelési folyamatban személyiség hat a személyiségre. És a padokban igen karakteres személyiségek ülnek, velük szemben pedig egy olyan férfi, aki a gyerekekhez hasonlóan sok mindenen keresztülment már. A csoda tehát megtörténik: a tanár személyisége hat a gyerekekre, szinte az első pillanattól kezdve. Persze vannak „bepróbálkozások”, kőkemény provokációk, amelyekre Barthes hasonló keménységgel válaszol. Adrian Brody nyilván nem Schwarzenegger, de minden provokációt keményen lerendez, mégsem férfias kiállásával nyeri meg a gyerekeket, hanem ugyanazzal, amivel Keating a Holt költők társaságában: az irodalommal az életre nevel. S ahogyan az osztály keményfiúi provokálják a tanárt, Barthes a maga hatvan kilójával ugyanúgy provokálja a srácokat. Az első óra első tíz percében olyan létfontosságú kérdéseket tesz fel, amelyekre nem lehet nem odafigyelni. És aki nem akar figyelni, azt az osztály teszi helyre. Barthes nemcsak felteszi a kérdéseket, hanem valóban kíváncsi a gyerekek válaszaira. Nem állítja magáról, hogy ő a mindentudó tanár. Hogy nála van a jó megoldás. Nem mintatanár, ahogyan a magyar filmcím (félre)fordításában olvashatjuk. Mert Barthes éppen hogy távolságot tart. Nem a gyerekektől, hiszen ha kell, még meg is öleli egyik tanítványát, hagyja, hadd zokogjon a vállán, pedig tudja, hogy ez a mozdulat nemcsak az állásába, hanem a diplomájába is kerülhet. Mert Amerikában tilos a tanárnak hozzáérnie a gyerekhez. A távolságot a klasszikus pedagógusszereptől tartja. Attól a pozíciótól, hogy „Majd én megmondom fiam, mi neked a jó”. Barthes, mint a gyerekekért felelősséget vállaló pedagógus, nagyon jól tudja, hogy nem mondhatja meg, mi a jó és mi a rossz. Mert abban a brutális világban, amelyben ezek a külvárosi fiatalok élnek, nagyon hamar felnőtté kell válni. Erre utalhat a film eredeti címe is (Detachment), amely nemcsak leválást, elkülönülést jelent, hanem katonai osztagot is.

Barthes feladata tehát nem az, hogy valamelyik elit egyetemre készítse fel a diákjait, mint Keating, hanem, hogy a túlélés lehetőségeire vezesse rá őket. Még csak utat sem tud mutatni, mert ebben a könyörtelen világban a gyerekeknek maguknak kell megtalálni az utat, hiszen később nem lesz senki mellettük, aki segítsen. A tanár csak kérdéseket tud feltenni, és segítő kezet nyújtani, ha kell. Hogy diákjai megmenekülnek-e a tantárgyi bukástól, nem derül ki a filmből. De a szemléletmódjuk gyökeresen megváltozik, s az új szemlélettel talán több esélyük van a túlélésre. Barthes tehát – Keatinghez hasonlóan – sikeres tanár. Annál többet pedagógus nem érhet el, mint hogy megváltoztatja, alakítja diákjai személetmódját, világnézetét, értékrendjét.

Sikerük mégis tragédiába torkollik. Mindkét filmben a tanár legkedvesebb, legérzékenyebb diákja lesz öngyilkos. Az a diák, aki úgy tűnt, leginkább megértette a tanár ideáit. S nemcsak megértette, hanem át is formálta az életét, aminek a segítségével új, sorsfordító döntéseket képes hozni. Ám ezekre a döntésekre a környezet (mindkét esetben a szülők) értetlenséggel és agresszióval reagál. A gyerek pedig csapdába kerül: immár látja a „jót”, a célt, amit a tanára megmutatott neki, ám kiskorúként még nincs meg a lehetősége és szabadsága arra, hogy meg is valósítsa azt. Amikor erre rájön, a kamaszok radikalizmusával válaszol mindkét tanítvány: inkább az öngyilkosság, mint egy hazug élet. Ha a pedagógusszakma felől közelítjük meg a helyeztet, mindkét tanár ott vétett megbocsáthatatlanul nagyot, hogy a gyereket a családjától függetlenül, individuumként kezelte, így nem mérhette fel nevelői tevékenységének következményeit. Ilyen sarkított helyzet a hétköznapi pedagógiai gyakorlatban ritkán fordul elő, de a filmeknek nem is az a célja, hogy az átlagosat mutassák be. Épp ezért nem mondhatjuk, hogy Keating vagy Barthes pedagógiai sikere végzetes kudarcba fulladt. Mert a film forog tovább, és hamar kiderül, hogy a legkedvesebb tanítvány halálára azért van szükség, hogy a történet eljuthasson a csúcspontra. Hogy az elit iskola diákjai fel merjenek állni a padra, és elkiálthassák a mondatot: „Ó, kapitány! Kapitányom!” És hogy Barthes önmagától elidegenedett életében meg tudja hozni a jó döntést. Mert ahhoz, hogy az élet új medret kapjon, áldozatra van szükség. Olykor a legkedvesebb tanítvány életáldozatára.