Egyszerre szimpatikus mondat, s egyszerre elgondolkoztató. Mennyire értékeljük fel, ami a miénk, vagy mennyire keltünk hamis illúziót? Kicserélnénk a Balatont a Riviérával? Szeretjük a Balatont? Ha igen, miért?

Én azért, mert nagyon klassz. Van hangulata, ma azt mondanánk feeling-je. Nem pusztán a nosztalgia, valami elérhető nyaralásra a 70-es évekből, amikor a kocsi mellett, zacskóból ettük az otthon elkészített rántott csirkét, s ittuk hozzá a Traubiszódát. S nem is a lángos különös hangulata, amint látjuk, hogyan mozog a nagy zsírörvényben, s jól megsózva még a fokhagymát is mi kenhetjük... S nem is csupán a 80-as évek furcsa kettőségére, ahol már lehetett egy kis gebin, lángossütő, s egyetemet végzett értelmiségiek is ezen gazdagodtak meg... (akkor még lehetett), hanem az egy kertben egymás mellett álló D-s és DDR-es kocsik találkozási pontjára.

S nem is azért szeretjük, mert Közép-Európa legnagyobb belső tava, ez egyedelálló a környéken. Nem a méretek, nem a teljesítmény, nem csupán a földrajzi adottságok miatt. Nemcsak a sajátos hangulat miatt, amit nem lehet visszaadni. A titoknak, a sokféleségnek csodája. Nem csupán a hangulatok, az ezernyi szín, ezüsthíd, aranyhíd, napfogyatkozás, tűzijáték...

A Balaton a miénk! Mondhatni: egy kicsit az enyém is.
Nem véletlenül lett évek alatt egyik legnépszerűbb fesztivál a Balaton Sound.

Én nagyon szeretem a tengert, úgy mindenestül. Nem tudom, hogy volt-e tényleg valami ősóceán, s azt sem gondolom, hogy valamelyik ősöm onnan mászott ki a partra, de hogy van valami különös vonzódásunk az egyik őselemhez, a vízhez, az biztos. Időnként szeretek elterülni, belesimulni a víztükörbe, és eggyé lenni vele. Akkor megszűnik minden más. Ha pihenésre, vagy szabadságra gondolok, mindig ez a kép van előttem: fekszem a víz felszínén, a parton a fűben, vagy egy stégen és nem csinálok semmit. Élvezem, hogy süt a nap, hogy vízközelben vagyok, s a következő pillanatban már csobbanok az első pillanatra brutálisan hideg vízben, majd úszom és úszom a végtelen vízárban...

A gumimatracról ne is beszéljek, azon feküdni, és megszáradni, majd belefordulni a vízbe, na, annál nincs jobb.

Fürdőkultúra. Ismered a Balaton fürdőkultúráját? A régi képeket, a kabinokkal, komikus fürdőruhákkal, az írók-költők víz melletti csoportképét? És hát Szárszó, mégiscsak nem akármilyen hely. Balatonszárszó.

Szóval ott tartottam, hogy szeretem a tengert. Számtalan helyen voltam, Óceánnál, északon, délen, homokos, kavicsos és sziklás partokon, de mind más. Horvát tengerpart? Hering módjára hevertünk, alig tudtunk valamilyen nyelven szót érteni, minden hót drága volt, a tenger meg sziklás. Ezért van oda valaki? Én mondjuk ott is élveztem az amatőr búvárkodást, de hogy jön ez Balatonhoz. A Balaton mégiscsak más.

A Balaton az enyém. A tenger sosem. Az túl nagy. Túl mély. A Balaton átlátható perspektíva. Nem mennék végig mindenen, de mondjuk Zamárdiból Tihany naplementében... Nem tudom. Vagy Badacsony a déli partról...

A Balaton a tiéd.

Nekem a magyarságról is szól, mégiscsak ott van Tihany, az Alapítólevél, magyar szavakkal, a barlanglakások, a Pogány Madonna..., a második világháborús repülők roncsai.

Nekem a megelégedésről is szól. Mert a Balaton átlátható. És szól az egyszerűségről is, mert a Balaton egyszerű. Az emberek is. A telkesek, a kirándulók. A tengerparton sohasem volt felhőtlen. Mindig csórónak éreztem magam, még ha volt is (elég) pénzem. Sajnáltam kiadni. Triesztben egy kávéra, Lido de Jesoloban egy jégkrémre, a Cote d' Azuron egy croissant-ra. Tudom, hogy a Balaton is drága, hogy sok haszonszerző kereskedő. De az akkor is miénk. Ahogyan a visszahozhatatlan hangulatú kártyapartik, beszélgetések, diszkóhajó távoli tompa dübörgése.

Nekem a Balaton a szépség, a nyugalom, a közösség magyar tengere.