Elsőre talán felesleges dolognak találhatjuk, hogy külön részt szentelek az ételnek, hiszen jómagam sem vagyok gasztrozseni, meg hát mégiscsak úti beszámoló lenne ez, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak pár szót a következőkről.
Említettem, hogy az ember sokszor nem azt kapja egy úttól, amit feltétlenül vár, vagy amire felkészítik. Mindannyian úgy készültünk például, hogy a bőröndöket megpakoltuk hidegélelemmel, úgy tudtuk, hogy saját magunkra kell főznünk, és nekünk kell gondoskodnunk arról a bizonyos „mindennapi kenyérről”. Az első pár napon magyar családoknál aludtunk, aztán a gyülekezetlátogatások után Tangagarde-be mentünk, a gyülekezet központjába és üdülőhelyére, ami egyben a lelkészcsalád lakhelye.

Az épületcsoport, központjában a 150 éves, kétszintes faházzal igazi természetközeli élményt nyújt őslegelős, tóparti fekvésével.
A helyet még a térkép sem jelöli, ez a GPS-hez szokott sofőröknek a hazatalálásban némi fejtörést is okozott. Olyan volt számomra ez a hely, mint egy kis titok, itt, északon. A tipikus tóparti ház, terasszal, zöld udvarral, fák magasodnak körülötte. Csak akkor hiszi el az ember, hogy van effajta nyugalom és létezik ilyenfajta közösség a természettel, ha ott van.

De közösségünk volt egymással is. Számomra nagy meglepetés volt, amikor Enikő, a lelkész felesége felajánlotta, hogy minden este főz majd ránk, amíg ott leszünk. Ezzel nagyon nagy terhet vett le a vállunkról (az enyémről személyesen mázsás súlyt, hiszen amint már említettem, nem értek túlzottan a főzéshez), és még mindig lelkiismeret-furdalásom van, hogy talán nem köszöntük meg neki ezt elégszer. Már ezzel is sokkal többet tett értünk, mint amire gondoltunk, de emellett olyan barátságosan, szeretettel fordult hozzánk, készségesen, amit eddigi életem során nem sokszor élhettem át.
Tudjátok!, amikor érzi az ember, hogy abban az ételben nemcsak só, liszt, meg víz van, hanem gondos munka és - bármennyire nyálas is - szeretet.
Ezek az asztalközösségek emlékezetesek voltak, főleg azért, mert mialatt mi az ízletes ételeket fogyasztottunk, Molnár Veress Pál sokat mesélt nekünk saját, személyes sorsáról, a kinti gyülekezetek életéről, múltjukról, jelenükről. Nagyon hasznos volt minden beszélgetés és beszámoló. Teológusként pedig a gyümölcshozó élet egyik látható példájával szembesültem. Kicsit sem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy a közös tábortűz vagy az éjféli gyertyafényes vacsora svédországi utam legmeghatóbb emlékei közé tartozik.

„Nézzétek! Ott egy szőke svéd!”

Az utazó számára furcsa lehet több napot eltölteni egy idegen országban úgy, hogy az ország „őslakosaival” nemhogy nem találkozik, de még csak nem is látja őket. Mi abban a kiváltságos helyzetben voltunk az első három nap, hogy magyar szóval, magyar ételekkel, magyar énekekkel testvéreinket köszönthettük a svéd gyülekezetekben. Az utolsó szolgálatunk helyszínéről hazafelé tartva Hunor megszólalt a buszban - inkább talán kiáltott:
„Nézzétek! Ott egy szőke svéd!”.
És valóban. Fejemet szinte az ablakhoz nyomtam a magas, szőke hajú, kék szemű svéd ember láttán. Furcsa, de ekkor tudatosodott bennem igazán két dolog.
Az egyik, hogy mostantól utunk nem a gyülekezetek látogatásáról fog szólni, hanem Svédország megismeréséből.
A másik pedig az volt, hogy végre kezdtem felfogni, hogy ez már valóban nem Magyarország. Nem mintha itthon nem lennének magas, szőke, kékszemű emberek, hanem azért, mert szinte éheztük azt, hogy beszívjuk az idegen kultúra minden egyes apró részletét. Szinte megnyugvás volt a vicces mondat és rácsodálkozás arra, hogy az útikönyvek mégsem hazudnak, amikor azt írják: „világos bőrű, hűvös tekintetű óriások”. Aztán még több svéddel találkoztunk.

Hjo, Habo kisvárosai a Vattern tó partján fekszenek. A legfőbb látnivalót itt is a természet képviseli. Virágzó, csendes kisvárosok, a kék különböző árnyalataival festett tó partján, kikötővel.

Természetesen a gasztronómiai élmény itt sem maradt el, mi mást ehetne az ember egy kikötővárosban, mint halat. Na de milyen halakat! Életem legfinomabb tengeri ízei.

Na meg a templom. Habo Kyrka fatemploma a 14. században épült. A különleges szépségűre festett fatemplom a 18. században kapta belső díszítését.
A festmények a lutheri katekizmus illusztrációi.
Johan Kinnerius és festőbarátja egy apró falrészt sem hagytak szabadon, sőt a padokat, a szószéket is bibliai jelenetekkel színesítették (szó szerint).

Hozzá hasonlót talán az Őrség vagy Magyarország más tájainak egyes fatemplomaiban látott kazettás mennyezet mutatott, de ehhez foghatót mégsem láttam azelőtt. A templom minden részének külön figyelmet kell szentelni, mintha igényelné azt, hogy az ember elmélázzon egyes ábrázolások fölött, akár a földre is lefeküdjön, hogy a mennyezet képei emléknyomot hagyjanak benne.

A templom kertjében temető van.
„Itt még a temető is más”, sóhajtok magamban, amikor a természettel szinte egybeolvadt kövek között a csodálatos zöld fűben sétálok.
Nem emlékművet állítanak, vagy óriási márványtáblát, csak követ.
Az emlék így is, úgy is örök, de ez utóbbi mintha valóban boldog reményteljes várás is lenne. 

Horváth Mariann
Képek: Füle Tamás 

Eőző rész:

A varázsszó: hygge! 
Svédország olyan messze van a Kárpát-medencétől, hogy már az odáig vezető úton is sok mindent tanulunk. Aztán mire elhinnénk, hogy ez már igazán Skandinávia, töltöttkáposztát vacsorázunk kedves magyar emberekkel.