Énekeskönyvi énekekkel, kortárs magyar és külföldi dicsőítő dalokkal és népi dallamokkal egyaránt lehet dicsérni Istent – vallják az 5. Sófár Református Dicsőítő Iskola oktatói. Augusztus 6-án ismét kitárja kapuit az egyhetes nyári iskola, melyet ezúttal Nagykőrösön tartanak. Fiatalok, idősebbek és kisgyermekes családok jelentkezését egyaránt várják a szervezők az Isten arcvonásait tanulmányozó hétre. A zenei kurzusok – énekes, gitáros, billentyűs, basszusgitáros, dobos, dicsőítésvezetői, hangtechnikusi – mellett meghirdettek drámaműhelyt, képzőművészeti, táncos, valamint idén először installációs alkotóműhelyt is. Szabó András építészmérnök idén először műhelyvezetőként vesz részt a Sófár dicsőítő iskolában. A Szentkirályszabadjai Református Gyülekezet presbiterét a gyülekezeti dicsőítésről kérdeztük.

Mit jelent számodra Isten dicsőítése?

Amikor Istennek éneklek, és ez az éneklés valódi, mély imádsággá válik bennem, akkor közel kerülök Istenhez. A gondolataim körülötte kezdenek forogni, benne kezd gyönyörködni az értelmem, a szívem. Ez nem csupán egy „jó érzés", hanem Isten gyakran megszólít, vagy egyszerűen formálja a jellememet, szívemet, miközben benne gyönyörködöm. Valóban sokat jelent az Isten-kapcsolatomban az imádságnak ez az énekes-zenés, elmélyült formája. De semmiképp nem szűkíteném le a dicsőítést az énekes imádságokra, hiszen mindenfajta művészeti ágban alkotva lehet dicsőíteni az Urat, ugyanakkor Őt dicsőítheti a munkánk, a kapcsolataink, a szolgálatunk és még a pihenésünk is. Sokat jelent nekem például, amikor hétköznap délután haza jövök, és a kisfiammal játszom egy kicsit. Azt hiszem, ezekben az önfeledt nevetésekben nemcsak én gyönyörködöm mint földi apuka, hanem a mennyei Apukánk is gyönyörködik. Mi ez, ha nem dicsőítés?

Mit is jelenthetne a dicsőítés a református gyülekezetekben? Miért kell ezzel foglalkozni? Nem elég, hogy a gyülekezet minden vasárnap együtt énekel?

Nehéz általánosítani, hiszen sokféle felépítésű, helyzetű és kegyességű református gyülekezet létezik. A Sófárban református barátaimmal folyamatosan keressük azokat a közös szálakat, amelyek a dicsőítés megújult református kultúrájában összeköthetnek minket, reformátusokat. A közös szál először is a hitbeli alap, amelyre az énekeink, imádságaink épülnek. Nyilvánvaló, hogy, még ha vannak is jókora átfedések, egy pünkösdi vagy egy katolikus dicsőítésben egészen más tartalmak jelenhetnek meg, amelyeket mi nem tudnánk a magunkénak vallani és érezni sem. Fontos, hogy a dicsőítésünk megálljon az ige alapján; a középpontban Krisztus legyen, és ne az érzelmeink; és a dicsőítés előkészítsen, illetve kapcsolódjon Isten igéjéhez, az igei tanításhoz. A zeneiségben is vannak, lehetnek közös pontok a református gyülekezetek között: az egyik ilyen, hogy az évszázadokon át közösségeinkben felhangzó énekek nem csak múltunk szép hagyományaként értékelhetők. Nagyon sok közülük alkalmas arra, hogy a mai ember imádságává váljon, ezért érdemes „leporolni" őket, és kísérletezni azzal, hogy más hangszerelésben, más dinamikával szólaltassuk meg őket. Sokszor megtapasztaltuk, hogy ez a változás milyen sokat segített abban, hogy megelevenedjen bennünk egy-egy ének. Újabb közös pontot jelentenek népművészeti-népzenei gyökereink. A reformátusság valahogy mindig közel állt a népművészethez: a népi motívumok feltűnnek a templomaink kazettás mennyezetein, a terítőkön és az énekeskönyveinkben is. Ezek az ősi dallamok a középkorban és most, a posztmodern kultúrában is aktuálisak, és megragadnak minden magyar embert. Jó elővenni és feldolgozni ilyen régi kincseket és az újonnan született, de népi dallamvezetésű énekeket is. Ezek közös szálak, de ettől persze még nem feltétlenül telik meg mélységgel, tartalommal a közös éneklés. Arra vágyom igazán, hogy a gyülekezeteinkben felszabadult és mély Isten-dicséret szóljon. Ehhez személyes és közösségi megújulások szükségesek, és annak a lelki gyakorlatnak a tanulása, amelynek lényege az Istenre figyelés, az arcvonásaiban, tetteiben való gyönyörködés, és az elé borulás teljes lényünkkel. Ehhez a fajta dicsőítéshez persze több és sokkal inkább összefüggő időre lenne szükség az istentiszteleten belül, és csakis a gyülekezettel együtt haladva alakulhat ki, nem ráerőltetve. Ezen kívül a gyülekezet rétegalkalmain is tere, helye van az Isten-dicséretnek. Szerintem egy nagyon jól bevált kisközösségi forma az imaközösség, amellyel összeolvadhat a közös éneklés, dicsőítés.

Miért van szükség dicsőítésvezetőre, és mi az ő feladata?

Az úgynevezett dicsőítésvezető szokatlan és új fogalom református berkekben. Ezért is érdemes átgondolni, újraértelmezni, hogy mit jelent, mit jelentsen. Szerepében több, mint kántor és több, mint zenekarvezető, de mindenképp a lelkipásztor alá rendelt személy. A dicsőítésvezető a lelkésszel való egyeztetés után összeállítja az énekeket, készül a zenekarral és vezeti az éneklést. Van azonban ebben valami többlet, amit ez a szó jól kifejez: a dicsőítésvezető ugyanis nemcsak az éneklésért felel, az ő küldetése az, hogy Isten trónja, arca elé vezesse, terelje a gyülekezetet. Az a célja, hogy segítse a közösséget a valódi, őszinte imádságban: a bűnbánatban, a felszabadulásban, az örömben, a hálában, a könyörgésben, a közbenjárásban, a magasztalásban, a dicséretben. Ez olyan lelki szolgálat, amit lelki ember tud csak végezni, de zenei szolgálat is: hiszen éneklést, zenekart vezetni és közben kísérni valamilyen hangszeren nem egyszerű feladat. Erről a gyönyörű és összetett szolgálatról fog szólni a dicsőítésvezető kurzus és műhely a Sófár dicsőítő iskolában, amit idén én vezethetek – már nagyon várom ezt a műhelymunkát! És hogy miért lenne szükség dicsőítésvezetőkre? Ha van a gyülekezetben olyan ember, akinek kifejezett feladata a közösség lelki vezetése a közös éneklésben, akkor nagyobb eséllyel valósul meg a dicsőítés a szívekben.
 

A kántor nem tölti be a gyülekezeti dicsőítésvezető tisztségét? Ahol komolyan veszik ezt a szolgálatot, ott is újra kell-e gondolni a gyülekezeti dicsőítést?

Azt látom, hogy a legtöbb kántor nagyon komolyan gondolja a feladatát, beleteszik szívüket-lelküket is, évtizedeken át hűségesen vállalva a rendszeres szolgálatot. A kérdés inkább az, amit minden gyülekezetnek magának kell megválaszolnia, hogy a közösség különböző rétegei, csoportjai megtalálják-e Isten dicséretében azt a közös nyelvet, amelynek révén megélhetik a közös imádságot, és amelyet egyik csoport sem kényszerként „él meg". Ez valóban az egyetlen kántor által, kizárólag orgonán kísért éneklés lenne? Ha vannak a gyülekezetben még zenélni vágyó és zenélni tudó emberek, miért zárnánk ki őket a zenei szolgálatból? Időről időre – bármilyen stílusú zenei kíséret szólaljon is meg az istentiszteleteken –, minden gyülekezetben érdemes átgondolni a dicsőítés gyakorlatát, és lépésről lépésre változtatni azt olyan irányba, ami a gyülekezet egész közösségét közelebb viheti Istenhez. Nem könnyű elszakadni zenei elképzeléseinktől, ezért újra és újra érdemes belegondolnunk abba, hogy Isten szempontjából nincsenek szent és szentebb formák, hanem van üres, felszínes, és van tartalmas, mély dicsőítés. Az utóbbiban gyönyörködik az Úr. Éppen ezért ezt tenném minden átgondolás alapjául és minden változtatás céljául.

Jakus Ágnes


A nyári dicsőítő iskolába a jelentkezési határidő június 15. Bővebb információk és jelentkezés a Sófár református dicsőítő portálon.