belépés | regisztráció RSS

Nyomtat Archívum Elküld Hírek

2012. augusztus 26., vasárnap - Jakus Ágnes

Redőnymese

Dudálás, csattanás, veszekedés. Halálos csend. Kipufogó szaga. Édeskés illat. Morajló tenger. Egy csepp sós víz, az öbölben és az arcokon.

A Vezúv lábainál nemcsak a csend beszédes, hanem a nyüzsgés is. Pompeji romos házai a halál, Nápoly vérkeringése az élet szimbólumai.

Nem csupán olaszok
Nápoly Olaszország harmadik legnagyobb városa, a déli országrészben egyértelműen a legtekintélyesebb település, nem hivatalosan az ottaniak fővárosa. Tranzitváros is, az Ázsiából és Afrikából Európába érkező embereké és árucikkeké. De nemcsak befelé, hanem kifelé is nagymértékű az áramlás: sokan elhagyták a települést a múlt század válságos éveiben, és Amerikában telepedtek le, jelentős olasz negyedeket kialakítva a tengerentúli nagyvárosokban. A nápolyiak öntudatos népség, hiszen nyelvükben, kultúrájukban sajátos, az észak-olaszoktól eltérő hagyományok örökösei. Bud Spencer, a város szülötte találóan jegyzi meg egy általa alakított karakter szájába adva saját szavait, mikor megkérdezik, hogy olasz-e: „Nem, nápolyi vagyok."

Isten hozott Nápolyban!
Amikor idén júliusban Pál apostol nyomában járva Nápolyba érkeztünk, legszívesebben azonnal vissza is fordultunk volna, ahogy ízelítőt kaptunk a város nem éppen képeslapokra szánt negyedének életéből.
A fáradtságtól elnyúlt arccal méregettük a környéket, ahol szálláshelyünk elfoglalására várva kissé megpihentünk. Nem sok hozzáfűznivalónk volt a látványhoz, pontosabban, tudtuk, nincs mivel bátorítani egymást: túl kell élni.
Negyedóra vagy annyi sem telt el, mialatt huszonöt négyzetméternyi területen autók koccantak egymásnak, sofőrök vesztek össze, egy másik kanyarban torlódás keletkezett, melyet szintén csak hangos perlekedéssel sikerült enyhíteni, és természetesen egy galeri is megjelent, amelynek tagjai kellő szertartásossággal restauráltak egy korábban általuk létrehozott graffitit a szemközti falon.

Bandából közösség
Hogy hogyan lesz emberek összeverődött halmazából egy csapat, nem tudom a választ. Valahogyan megtörténik – és ennek a különös állapotnak az édessége éppen az előbb említett incidensek helyszínétől nem messze telepedett ránk, kéthetes utunk derekán.

Nem gondoltam, hogy pihentető alvásban lesz részünk a forgalmas utcában álló épületben, de tévedtem. A nápolyi baptista gyülekezet lakástemploma, közösségi termei és eszményi belső udvara a nyugalom szigetét jelentették számunkra, egy zajtól, melegtől és balesetektől védett helyen – egyébről nem is szólva.

Itt már nem a valami felé haladás volt az elsődleges, hanem az, hogy együtt legyünk mi, akik valóban egyazon cél felé tartunk. A türelem próbája volt ez, és egyre személyesebbé is vált ez a próba, hiszen a kisszámú mellékhelyiségre, csapra és kerti slagra várakozó negyvenkét fős társaságban a saját, alapvető szükségletek háttérbe szorítása a másikért maga volt az aprópénzre váltott szeretet.
Azt hiszem, soha nem éltem még át így a közösségi összetartozást a Miatyánk elmondása közben, mint a dél-olasz gyülekezet templomában egyik esti áhítatunk alkalmával.

A sötét város
A vállalkozó kedvűek a józan intés ellenére nekivágtak a nápolyi éjszakának. Éjfél körül is fülledt nyári meleg volt az utcákon, és meglepően pezsgő társasági élet, melynek a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki részese. Újszülötteket és időseket egyaránt vonzásában tart a nápolyi éjszaka, előbbiek szemmel láthatóan szívesebben pihentek volna gyermekágyukban, a dédnagymamák viszont lankadatlan kedvvel zsugáztak a járda kellős közepére felállított kisasztalt körülülve. A dudálás és kiabálás a késői órákban sem hagyott alább, a sikátorokban öt-hatfős családok robogtak el mellettünk, illusztrálva a kismotorok tárkapacitásának végtelennek tűnő lehetőségeit.

Az élet sűrűjében
A Nápolyi-öböl zavaros vizétől egy hullámok csapkodta döglött sirály tántorított el, ám a forró melegben később mégis visszatértem a helyiek által bevett kis lagúnába, amelytől egyébként tiltják a fürdőzőket. Itt különben még a sirályok is mintha az alvilághoz tartoznának, szürkék, nagyok és a vijjogásuk is erőszakosabb, mint itthon – ezt főleg azok tapasztalták meg már előző éjjel, akik fittyet hányva a kóbor patkányokra, a melegben a szabad ég alatt hajtották álomra a fejüket. Kissé bátortalanul gázoltam bele a Tirrén-tengerbe, melyet egy nagydarab, tetovált férfi „adott át" nekem. Az uraságnak egyébként át volt kötve a hónalja alatt a fél mellkasa, vélhetően lőtt sebet kapott.

A Nápolyban és környékén tevékenykedő maffiaszervezet, a camorra egymással rendre összecsapó klánokból áll, a dél-olasz fővárost is felosztották egymás között. Ők irányítják a nápolyi feketegazdaságot, uralják a politikát, a szemétszállítást, és az egyes klánok az általuk lefoglalt területeken kisajátítják a tereket, parkolókat, üzleteket, leggyakrabban védelmi pénz szedésével. A kisemberekkel nem foglalkoznak, a nagyhalak egymás közt intézik el nézeteltéréseiket – gyakran véres leszámolással. Mi persze mit sem tapasztaltunk ebből, ám a hangulat kedvéért a fürdőzésből a hírhedt spanyol negyeden átvágva indultunk vissza gyülekezeti szállásunkra.

Elvegyülve
Huszonnégy óra telt el megérkezésünk és első megdöbbenésünk óta, a legtöbben mégis otthon éreztük magunkat az ismerős nápolyi utcákon. Egy krémes habkávé elfogyasztása után páran beálltunk focizni az alkalmilag összeverődött helyi srácok közé az egyik téren. A lejtős placcra egyre többen kezdtek szállingózni, hiszen lenyugvóban volt már a nap, így a kint is hellyel kínáló vendéglátóhelyek pincérei a rúgások mérséklésére intettek – udvariasan, mégis határozottan. Az elegáns és tiszta ruhát viselő hölgyvendégek – hiszen ekkorra már ez is feltűnik –, derűsen, gyönyörködve tűrték a magyar–olasz focimeccs eredményezte rendbontást.

Miután elfogyasztottuk a hamisítatlan nápolyi pizzát – melynek készítőjét tanulva a helyiektől később hatalmas tapssal köszöntöttük egy sikátorban –, két drukker csatlakozott hozzánk – nyilván a csapat ékességei, a vörös hajú lányok vonzották a fiatalembereket. Ahogy szó szót követett, az egyetemistáktól megtudtuk, hogy nincs rendszeres pénzkereseti lehetőségük, ahogy egyikük fogalmazott, Nápolyban „csak túlélnek". Ismerős érzés fogott el.

Az öröm hírvivői
Az este ismét a lakástemplomban ért minket. Városi kiruccanásunkat az előzetes egyeztetések után minket ismeretlenül is befogadó baptista közösség gospel kórusának próbáján pihentük ki. Már korábban is furcsálltam, hogy muzikális útitársaim rendelkezésére bocsátották a hangszereiket, de most végképp elámultam tőlük – mindannyian.
A temperamentumos nápolyiak – akiken persze érződött némi zavartság az ismeretlen magyar közönség betoppanása miatt – lelkesen és minden énektudásukkal felvértezve próbáltak, előadásmódjukon is igyekezve a lehető legtöbbet csiszolni. Mi pedig egy emberként derült arccal, ütve a taktust órákra ott ragadtunk a padsorokban.

El is gondolkodtam, vajon ha ennyire szerettük őket, mi miért nem tudunk valami hasonló lelkülettel énekelni otthon... Miért nem tudjuk levetkőzni szorongásainkat; miért viselkedünk úgy, mintha valamilyen elvárásnak tennénk eleget ezzel, és miért támasztjuk ugyanezt a kényszerű elvárást mi is mások felé? Ez is az identitásunk része?

Ahogy a próba végén leültünk beszélgetni, a nápolyiak hozzájuk intézett kérdéseimet nagy zsivajjal igyekeztek megválaszolni. Elmondták, hogy jó kapcsolatot ápolnak a városban sok lelket számláló katolikus egyházzal, ugyanakkor nehéz mellette hallatniuk a hangjukat. Azt hiszem, legalább a templomokban és a színházakban van erre lehetőségük, ahol fel szoktak lépni az örömhírt örömmel közvetítő koncertjeiken.

A bűn vonz?
Nápolyt utálni lehet, vagy rajongani érte. Az itteni élet íze sós, mint a tengervíz, mint az emberi könny, és nehezen oltható szomjat támaszt. Már a gengszterfilmek romantikája is vonzó a leredőnyözött ablakok mögött zajló tárgyalásaival, de a valódi Nápolyban, mint láthattuk, a kisemberek is igazi egyéniségek.

Vajon miért vonzó a bűnözéstől hírhedt város – nekünk, keresztyén utazóknak is? 

Talán azért, mert emberarcú. Üdítő, hogy itt minden az, aminek látszik. Nem látjuk ugyan a valódi arcát, a szegénység okozta kínokat, a mindennapos megfélemlítéseket, a leszámolások miatti töréseket a családokban, de az őszinteséget vagy legalábbis a nyerseséget igen, és ez tükröt tart elénk. Ahogy a nápolyi keresztyének is. Hátratételt szenvednek kisebbségi helyzetük miatt, ráadásul, a bűnözés egyik fellegvárában élnek, mégis tudnak örülni, és ahogy a beszélgetéseinken átsugárzott: magukat vizsgálják meg, ha valami nem olyan sikeresen megy nekik, ahogyan szeretnék.

A várost egy új nap reggelén derűvel és kissé nehéz szívvel hagytuk ott. Mióta itthon vagyunk, tudom, hogy misszióban vettünk részt – a nápolyiak missziójában felénk, magyar reformátusok felé.

A legjobban azt irigylem tőlük, hogy a forró melegben leredőnyözött ablakok valami véresen komolyat takarnak, valami embertelent – mert az ilyesmi kellően megbecsüli azt a megváltást, amit Krisztus véghezvitt.

Jakus Ágnes 

Képek: Bölcsföldi András, Jakus Ágnes, Miklósi Koppány

2014. április 16., szerda,
Csongor napja van.

A missziói szempontok érvényesítése a folyamatban lévő liturgiai reformban

2014. április 11., péntek

...mi van azokkal, akiknek mi vagyunk a környezete?

Tűz, víz, kegyelem

2014. április 04., péntek

Előfordul, hogy egy pillanat alatt változik meg az életünk, és nem tehetünk ellene semmit. Így történt ez azon a napon is, amikor a Mózes-Horváth család rutinszerű reggeli teendőit végezte. A nagyobb gyerekek elindultak iskolába, az informatikus édesapa úton volt szolnoki munkahelyére, a kicsik pedig otthon készülődtek édesanyjukkal, mikor kigyulladt az otthonuk. Az albertirsai ház felső szintje teljesen leégett, a plafontól fölfelé minden megsemmisült, mintha legyalulták volna.

Lesa amipale

2014. április 08., kedd

Azaz Isten áldjon benneteket! Nemes vadak, csodálatos zuhatagok, magával ragadó naplemente – ez Afrika szebbik arca. A vadregényes tájakon azonban máig vezetékes víz és villany nélkül élnek számos faluban. Vajon hogy lehet ott hirdetni az igét, ahol százezer emberre jut egy orvos?

Képalkotók

2014. április 05., szombat

Kik vagyunk? Milyen képet festettünk a vászonra? Megegyezik a valóságos és a vásznon lévő? Mások is ugyanazt látják? Azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat?

Látogatóink száma a mai napon: 24989
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 20190385

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat