Emlékezzél meg…

Vajon kiről emlékeznek meg születése századik évfordulóján? És kiről hogyan? Mit őriz a személyes, mit a hivatalos emlékezet? Országunk és népünk életében az elmúlt száz év nem volt könnyű időszak. Van-e már lehetőség a tényszerű történetírásra?

Különleges, sok évfordulós szimpózium részesei lehettünk Kecskeméten november végén. Egy százéves születésnap két éve formálódó alkalma lehetett ez, ahol egy esperesi életút körei szélesedtek a család, a gyülekezet, az egyházmegye s egész reformátusságunk értékeinek megőrzése felé. Dr. Balogh Lászlóról (1917–1980) emlékeztünk meg, aki a Kecskeméti Református Egyházközség lelkipásztora és a Bács-Kiskunsági Egyházmegye esperese lehetett egy nehéz időszakban. Személye és szolgálata volt a kulcs a megemlékezéshez, melyet unokája, Balogh Andrea Johanna szeretete mozgatott. A nap bővelkedett előadókban. A konferencia alcímei között több terület bontakozhatott ki: Vallás – gyógyítás és gyógyulás – kommunikáció.

Dr. Balogh László emberszeretetének összefoglalása, de egyben reformátusságunk elévülhetetlen értéke is a fraternitás, azaz az emberszeretet, testvériség. Régi latin szóként inkább a szerzetesi életközösségből ismerős ez a fogalom, ahol egymás vállalása minden életterületre érvényesen meghatározta az ott élők egymáshoz való viszonyát. Ez a fraternitás jellemezte Jézus minden tanítását, viszonyulását, hiszen Isten előtt egyenlőek vagyunk, akármilyen társadalmi rang vagy felelősségbeli különbség van is köztünk. Ha egy esperes azt kéri a segédlelkészétől: „Ne hívj engem nagytiszteletű esperes úrnak, csak Laci bácsinak” – akkor ez az 1950-es években felemelő meghívás barátságos, együttgondolkodó és nem tekintélytiszteletre építkező egyházvezetőről tanúskodik. Olyan emberről, aki Krisztustól tanulta a fraternitást.

Kuti József jelenlegi kecskeméti lelkipásztor kezdőáhítata a szolgák jutalmáról szólt, Lukács evangéliuma 7. részének 17. verse alapján: „Jutalmam, hogy tehetem” – hitvallásos, alázatos szolgálat, mert a szolgának már a gazda szolgált, így szolgálata valójában csak a megtapasztalt ajándékra való válasz.

Bán Béla jelenlegi bács-kiskunsági esperes köszöntőjében a Sámuel első könyve 7. részének „Ében-Háézer” emlékkő-állítását hozta fel példaként, mert vallhatjuk, hogy valóban „mindeddig megsegített minket az Úr.” Az emlékkövek egyike éppen a 65 éve szerveződött Bács-Kiskunsági Egyházmegye történetének felelevenítése, ahol Bán Béla a hatodik esperesi szolgálatba álló lelkipásztor.

Hörcsök Imre önkormányzati képviselő, a Kecskeméti Egyházközség gondnoka – aki gyermekkorától egyházunk sokféle szolgálatában volt már hűséges munkatárs – megemlékezett a város és az egyházközség jó kapcsolatáról. A főtéren egymásra néző városháza és református templom nem ellenségek voltak azokban a sokszor kiismerhetetlenül változó időkben, hiszen a legnehezebb helyzetekben is együtt gondolkodtak a városért végzett szolgálatban a város és az egyházközség emberei. Ilyen lehetett dr. Balogh László is, aki tanácstagként is részt vett a város életében. Tamási Áront idézte: „Akit szeretünk, haláluk után is létezik nekünk.”

Varga László, aki a segédlelkésze volt az ünnepeltnek, nem lehetett jelen a szimpóziumon. Gondolatait papírra vetette, s Mikesi Károly nyugalmazott lelkipásztor – aki kortársa, lelkésztársa volt akkor Kecskeméten – felolvasta azokat. Őszintén beszélt az egyházmegye 1952-es szervezésének körülményeiről, ahol az átrendeződéshez olyan emberek kellettek, akik a rendszert kiszolgálták. Ilyen volt a megválasztott első esperes: Pap Géza. Hét év alatt egészsége megrendült, így hamarosan új esperest kellett választani. 1959-ben egyhangúan szavazták meg az akkor még uszódi lelkipásztort, dr. Balogh Lászlót. Pár hónap múlva Kecskemétre kellett költöznie, s 1961-től maga mellé kérte Varga Lászlót segédlelkészének. Olyan közös út kezdődött el, ahol Varga László édesapjának autójával járták a megyét. Három év alatt minden egyházközséget megismertek, s a gondokat és örömöket együtt hordozták. Úgy emlékezett róla, hogy nagyon érzékeny ember volt, de haragot sohasem tartott. Biblikus prédikációival mindig a közösség épülését szolgálta. Hálával emlékezett rá, olyan valakire, aki Janka nénivel – feleségével – és három gyermekükkel békességben élt a parókián, s vele vállvetve dolgozott a gyülekezet, a megye és a kerület ügyeiben.

Varga Nándor, a jelenlegi Kecskeméti elnök-lelkész nem személyes tapasztalatból, hanem a dokumentumok fekete-fehér világosságával szólt a tanulságokról. Az életképes méretű egyházmegyék átszervezése már a trianoni békeszerződés után szóba került, hiszen a megcsonkított ország eredeti vármegyéi nem találták egyházi határaikat. A Kecskeméti és a Solti Egyházmegye változása miatt éppen dr. Balogh László vetette fel, hogy a közigazgatási határok azonosak legyenek az egyházi határokkal is. A helyes tájékozódást népünk életében meg kellett találni. Pap Géza jelentéséből egy hasonlattal élt: „mintha a villanyvezeték alatt mécsesek világítanának”, az egyház szolgálata ilyennek tűnhet, „ha nem jár át bennünket az az erő, mely az egész országot ma igazgatja”. Az 1956-os forradalom idején az esperes megújulást hirdetett, s gyógyítást az egyházi szolgákat ért bántalmakra – de nem így következett, sőt, inkább a fájdalomra új fájdalom árnyéka vetült a további évtizedekben.

Balogh Andrea Johanna – az unoka – vetített képes személyes hangvételű beszámolóját nagyapja életéről igék sorával mélyítette, melyek mind egy-egy prédikációhoz, esperesi jelentéshez, székfoglaló beszédhez kötődtek. Őt úgy ismerte, mint aki soha nem foglalkozott politikával, csak Isten szolgálatával, az emberek szeretetével. Lelkésztársainak intézett szavai: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (II. Kor. 16, 14.) és „Míg időnk van, tegyünk jót mindenekkel…” (Gal. 6, 10.)

Dr. Balogh László a zsinat rendes tagja és nyugdíjba vonulása után a megye tiszteletbeli esperese volt. 1917-ben született, az I. világháború idején, nehéz körülmények közé. A hat testvérből csak négy nőtt fel. „Amit elértem, mind Isten gondoskodásának köszönhetem” – vallja később önéletírásában. Első esperesi székfoglalójában, 1959-ben az 1Kor 16,14-et idézi: „Mindenek ékesen és szép renddel történjenek”. Választása után 1960-ban 4 hónap alatt 41 gyülekezetet látogatott meg, s vizitációi a reménység jegyében történtek, minden lelkésztestvérét szeretettel támogatta. Szolgálata alatt 4 új templom, 13 új imaház, 10 új parókia, 3 új gyülekezeti terem, 3 új torony, 1 új kiállítási terem épült és 2 új orgonát adtak át. A megyében élő 55 lelkész testvéri kapcsolatát nagyon komolyan vette. Lelkészi naplójában a 20 év alatt 4370 családlátogatást jegyzett fel, nem beszélve a kórházi és a hivatali látogatásokról. „Örültem, hogy sokakért, sok jó ügyért szolgálhattam.” Dr. Balogh László az 1980-ban megírt önéletrajzában a következő sorokkal foglalta össze küldetését: „Életem legnagyobb nyereségének azt tartom, hogy Istent félem, a felebarátot szeretem, és hogy Isten ügyéért s a felebarát javáért fáradozhattam, ’Isten munkatársa’ lehettem életemben.”

Szabó Gábor nyugdíjas esperes hozzászólásában két időszakot idézett fel: dr. Nagy Tibor és saját szolgálatát. Így jellemezte elődje szolgálatát: „Új műsorhoz új színpad, s új szereplők kellettek.” Felemlegette a régi közmondást: „Halottról jót vagy semmit”, s egyben ki is javította a magyar nyelvben eltolódott latin szólást: „Halottról jól, vagy semmit.” Így elődei szolgálatának értékeként mondta el az „igeszolgálati alap” létrehozását, mely később LSZA (Lelkészi Szolidaritási Alap) néven segítette a nehezebb helyzetű lelkészek megélhetését. A maga szolgálatáról vallotta, hogy „az esperes egyenrangú a többi lelkésszel, az esperes dolga az együttműködés szervezése, mert az egyházközségek közössége az egyházmegye”. Saját szolgálatából a GYMK (Gyülekezeti Munkatárs Képző) megszervezését és a kántorképző lehetőségét emelte ki, hogy minden gyülekezetben legyenek munkatársak és legyen énekvezető kántor is. Feladatának tekintette a megyei lelkészkonferenciák újjászervezését Mátraházán, s a gondnok-presbiteri hétvégék különleges közösségi lehetőségeiről beszélt. 770 presbiter volt az ő idejében a megyében, akiknek szolgálatát segítette. Szerényen mondta: „Lehet, hogy csak egy téglasor épült esperességem alatt, de annyi igen.” Majd Luthert idézve, sajátos humorral fejezte be: „Ittuk a jó német sört, a Szentlélek pedig elvégezte a jó munkát.”

Bán Béla saját esperesi szolgálatának kezdetén arról a lelkesedéséről szólt, mellyel hozzáfog az ügyek átvételéhez, rendezéséhez Hegedűs Béla rövid esperesi szolgálata után, mely tragikus hirtelenséggel ért véget. „Az Isten Igéjének tükre mindig világos, azon csak mi szoktunk torzítani.” A Bibliaolvasó Kalauz napi igéit olvasva Ezékiel prófétaságának jellemzői mozgatták esperesi feladatának terveit: „őrállóvá lenni, mert a hamis bizodalom a világi segítségekben Isten ítéletének tárgyává lesz. Nem a világi fórumoktól kell várnunk egyházi ügyeink jobbra fordulását.” Isten előtti állhatatossággal és alázattal kell végeznünk szolgálatunkat – erősítette meg.

Sipos Árpád nyugdíjas lelkipásztor a „fraternitásról” szólt, mint aki a – most kézbe adott - dr. Balogh Lászlóról szóló kötetet átnézte. „A szó annyit jelent, hogy egy nagyobb hatalommal rendelkező odaáll a kisebb mellé, hogy felemelje és segítse azt.” Dr. Balogh László ilyen volt. Sipos Árpád 1970/72-ben lehetett az esperes szárnysegédje. Összefoglalásul így mondta: „Mert mindenki annyit ér, amekkora Krisztusa van.”

Dr. Kásler Miklós professzor, aki az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, az MTA tagja – s egyben Balogh Andrea Johanna munkaadója – a gyógyítás szolgálatáról beszélt. Történelmi összefüggésbe helyezte, hogy Jézusnál e kettő nem választódott szét: vallás/hit és gyógyítás szoros kapcsolatban álltak. De ha az egyháztörténet értékeire gondolunk, akkor is: a szerzetesrendek alakulásánál a 4–5. században a gyógyíthatatlan betegekről való könyörület sokakat juttatott emberhez méltó körülményhez – ha csak a „méltó halálhoz is”. Az első kórházalapítás is a keresztyén egyházhoz kötődik, de az első európai egyetemeken a középkorban, a 12–15. században a teológia és az orvosi képzés szorosan összekapcsolódott.

Kerekes Márton – korábbi kórházlelkész – az onkológiai betegek lelkigondozásával megbízott emberként hálát adott, hogy ez a szolgálat Kecskeméten már húsz éve működhet. Ez a „kísérő lelkigondozás” igen sokrétű, mert az aktuálisan bekerülő betegtől a már megműtött vagy a folyamatosan gyógykezelés alatt álló emberek sokkal hosszabban kísérhetők, mint akik egy-két hét alatt elhagyják a kórházat. Nagy ajándék, ha ezen az úton járva a beteg annyit felismerhet, hogy – Dietrich Bonhoeffert idézve – „áldó hatalmak oltalmába rejtve” él.

A délutáni pódiumbeszélgetés felvezető előadását is dr. Kásler Miklós tanszékvezető egyetemi tanár tartotta, aki Krisztus eljövetelének jelentőségét tartja az első igazi reformációnak. Igen fontos üzenetként hangzott el, hogy az embernek nem kell félnie egyetlen korban sem, mert Krisztus a világtörténelem ura. Végigvezette a 2000 év keresztyén egyházának fontosabb állomásait, hogy jól érzékeltesse, miért is volt szükség a reformációra. Meg kellett állapítania: „Az igazság akkor is igazság, ha csak egy ember mondja. Sőt, akkor is, ha egy ember sem mondja.”

A pódiumon a történész-orvosprofesszor, dr. Sárközy István nyugalmazott igazgató, önkormányzati képviselő, történelemtanár és Bán Béla nyugdíjas lelkipásztor foglaltak helyet, hogy Varga Nándor mikrofonja előtt válaszoljanak a konferencia összefoglaló kérdéseire. A reformáció kora és a mai kor közötti legnagyobb különbséget abban látták, hogy akkor mindenki hitte-félte, hogy el kell számolnia életével, cselekedeteivel. A mai ember számára a mai Európában ez azonban már nem természetes. De a kérdésre való válaszok között egyikük hittel és felelősséggel vallotta: „Az egyház megújulása mentheti meg Európát.”

A következő kérdés átfogóan szólt a 65 év egyházmegyei valóságáról: mi az egyház feladata a totalitárius hatalmakkal szemben? A válasz ugyanilyen egyszerűen hangzott: „Hogy megtartsa a hitét.” Majd a mai feladatokról szólva: „Az egyház mai legfontosabb feladata a pásztoráció.” Az emberek várják az iránymutatást, várják a testvéri odahajlást. Várják az Isten-szeretethez közvetlenül kapcsolódó emberszeretet megnyilvánulásait.

Igen érdekes volt az a kérdés is, vajon hány év kell ahhoz, hogy a történelem igazsága kiderülhessen. Egyikük azt mondta, talán ha már az a nemzedék, akiknek személyes érintettsége volt az események sorában, elment, akkor lehet csak tényszerűen írni, beszélni a történelemről. Másikuk azonban azt vallotta, hogy talán sohasem. Mert máig derülnek ki tények, adatok, kerülnek elő leletek, melyek alapvetéseiben változtatják meg történelemértelmezésünket. Hiszen: „Sose feledjük el, hogy a történelmet mindig a győztesek írják.”

Mindezek szép summájaként bejelentették egy új alapítvány létrehozását, mely kifejezetten a nehéz sorsú teológusok támogatására jött létre. Legyen a „fraternitás” mint érték újra a következő nemzedékeké is. Legyen egyházunk épülésére sok olyan elkötelezett szolga, aki a testvérszeretet megélésében másoknak példát mutat, s reménységet ad.

Zárszóként hadd idézzek dr. Balogh László utolsó prédikációjából, melyet 1980 adventjén tervezett elmondani, de tragikus balesete megakadályozta ebben. Zákeus története elevenedik meg szavai nyomán: „Kiket keres, kiket talál meg Jézus? Az ilyen Zákeus-lelkeket, azokat, akiket Isten a maga népének szánt, öröktől fogva kiválasztott. Téged és engem, minket, akik elkallódtunk, szétszóródtunk ebben a bűnös világban.”

Legyen áldott emlékezete!

Fodorné Ablonczy Margit

Képek: Balogh Andrea Johanna