Visszatalálni az ösvényre

Még az ateista történészek is megállapítják, hogy a feltámadás üzenete tény. Mi mindannyian kaptunk üzenetet, valami fontos hírt, és most már az a kérdés, hogy ezzel mit tudunk kezdeni. De vajon hogyan lehet úgy megfogalmazni azt, amit el akarunk mondani, hogy a másik ember tényleg meg is értse? Tóth Tamás Gábort, a Piliscsabai Református Egyházközség gondnokát kérdeztük az egyházi kommunikációról. 

Nagyon nehéz dolga van egy lelkésznek, ha mindenkit meg akar szólítani, mert sokféle ember jön be a templomba. Ott van az a hagyományos hívő réteg, aki számára talán az egésznek a hangulata, az elmélyedés, a Biblia, az éneklés elegendő. Van egy réteg, az aktívabb hívők, akiknek kicsit több tartalom kellene. És vannak azok a külvilágból betérő emberek, akik egyszer eljönnek, de kérdés, hogy bejönnek-e még egyszer – sorolta. – Az első két rétegnek terhelhető a kapcsolódása a lelkészhez, a gyülekezetéhez, az egyházhoz. Az új emberek viszont abban az esetben, ha nem kapnak újat, akkor ki fognak onnan menni, és többé nem jönnek vissza. Szomorú dolog egy temetés, de a temetés után többnyire sok ember megjelenik vasárnap az istentiszteleten. Vagy ott van a keresztelő közönsége, akik ott maradnak istentiszteleten, akiknek a nagy része nem tartozik gyülekezethez. De tartozhatna akár, ha olyan szót, megnyugtató, választ adó, jól fölépített prédikációkat hallana. Biztos, hogy nagyon sok ilyen prédikáció van. Amikor a lelkészek elvégzik a teológiát, valószínűleg ott megtanulnak prédikálni.

Ha azonban utána hosszú éveken keresztül senki nem foglalkozik ezzel a kérdéssel szakmai szempontból, akkor a prédikáció automatikusan el fogja kezdeni a maga útját járni. 

Csakhogy az a kérdés, kinek van jogosultsága ebbe beleszólni. Nekem is mindig azt mondták istentisztelet után: Jaj, tiszteletes asszony, olyan szép volt!"

Arra gondolok, hogy jó lenne, ha nemcsak a külső keretek lennének meg, hanem a prédikációnak is lennének bizonyos elvárt tartalmi keretei. Ha ezek jól megfogható, aktív és aktuális üzenetsorban jelennének meg, akkor ez visszajelzések segítségével mederben tarthatná a prédikációkat, hogy választ kaphassunk azokra a problémákra, amelyekkel találkozunk, és amelyekre nincs feleletünk az igei magyarázattal.

Talán nem ismerjük eléggé az embereket vagy egymást?

Sokkal kényelmesebb egy istentiszteletet úgy előkészíteni, hogy az az igehirdetés bármikor, bárhol elhangozhatott volna. Azt az üzenetet megfogalmazni, hogy a Krisztusban béke van, nagyon szép. Ha azonban valaki azért jön be a templomba, hogy dorgálást kapjon, akkor ez nem lesz megoldás. Miért mondom ezt? Volt egyszer egy gyülekezeti tagunk, aki azzal hagyta el a gyülekezetünket, hogy ő itt nem kap elég dorgálást a szószékről, és neki erre van szüksége. Ezért keresett olyan gyülekezetet, ahol őt rendesen megdorgálják.

Ez nagyon furcsa!

Mint gondnok ültem a beszélgetésen, amikor bejelentette, hogy el fogja hagyni a gyülekezetet. Egyébként ezt el tudom fogadni. De akkor az ő vágya nem arról szól, hogy békét kapjon Krisztusban, hanem ez azt jelenti, hogy a háborgó lelkének korbácsütésekre van szüksége. Pedig úgy tudom, hogy ez inkább egy másik vallás bizonyos ágazataihoz kapcsolódik. Ez szerintem nem a reformátusság. Szóval azt gondolom, hogy a lelkésznek elsősorban békét kellene prédikálni, de nem úgy, hogy azt mondja: béke van.

Talán nem is azzal, hogy azt mondja, legyetek nyugodtak! Hanem azzal, ahogyan beszél.

Azt hiszem, ennek az a lényege, hogy ne legyen felszólítás az, hogy kövesd a Krisztust, hanem legyen magától értetődő, hogy ha Krisztust követem, az jó, azzal adok valakinek. Ne azért legyek jó, mert az nekem jó üzlet. Egyébként ne is azért legyek jó, mert akkor kaphatok megváltást. Így pont a lényeget dobja ki az ember a kukába.

Mi a lényeg?

Jónak lenni nem megéri, hanem ha azt látom, hogy másik ember szükségben van, akkor az a dolgom, hogy adjak neki.

Ez tehát döntés kérdése?

Felelősség, döntés, de inkább szemlélet kérdése ez. Ezt kicsi gyerekként megkaphattuk a szüleinktől, útkeresőként megkaphatjuk valakitől, akiben látjuk a békét. Érdekes történetet mesélt el az egyik most megválasztott presbiter, aki a rendőrségnél dolgozott. Édesanyja halála után a ház pincéjébe mindig betört egy ember. Nagy nehezen, ügyesen elkapta a betörőt, majd elújságolta ezt a feleségének, aki jól összeszidta, mert ez az ember csak a lekvárokat dézsmálta! Azt mondta, hogy ez az ember csak éhes, ezért nem börtönbe kell csukni, hanem meg kell etetni. És főzött neki a felesége. Pont ez az egésznek a lényege: nem azért megyek, mert jó akarok lenni, hanem azért, mert másnak van szüksége arra, amit csinálok. Ez nem meggyőző üzenetekben fogalmazódik meg, hanem meggyőző viselkedésben. Erről kellene szólnia egy prédikációnak. Nem egyszerű úgy beszélni a szószékről, ahogyan otthon a konyhában.

Nagy problémának tartom azt, amikor a pap a szószéken úgy beszél felszentelt papként, mint aki valójában szerepet játszik.

Tudom, hogy az idős generáció számára ez a szerep fontos dolog, fontos körülmény lehet. Mégis alapvető kritériumnak látom, hogy természetesen beszéljen egy lelkész a szószékről, mintha csak az autóban beszélgetnék vele. Ez az egyik legnagyobb gyengesége a ma prédikáló lelkészeknek. Nagyon jó megoldás lehetne, hogyha többféle istentisztelet lenne, többféle rétegnek szóló istentisztelet.

Van olyan közösség, ahol ezt próbálják megvalósítani, és a stílusokat szétválasztják.

Igen, például a mi gyülekezetünkben a családos istentisztelet teljesen más, mint a rendes vasárnapi istentisztelet. A kívülről betérők számára is nagy szükség van egészen más formákra. Nálunk van olyan beszélgetős istentisztelet minden hónap első péntek estéjén, amelyet vendéglőben tartunk. Annak nincs köze a hagyományos formákhoz. Van ének, de nincs a megszokott liturgia. Az áhítat után a lelkész által fölvetett témát kiscsoportokban megbeszélik, majd elmondják az egész közösség előtt, hogy mire jutottak. Nagyon érdekes, hogy ide olyan emberek jönnek elsősorban, akik vasárnap nem jönnek templomba, vagy csak nagyon ritkán. Ilyenfajta alternatív formákra nagyon nagy szükség lenne.

Sokkal nagyobb lehet az ereje a hívek számára a lelkész közvetlen közelségének...

...ahogyan egy-másfél méter távolságból valakinek a szemébe néz, és mond valamit. A pátosz itt is mindent agyoncsap. A közvetlen természetesség lehet a jó. Nagyon sok lelkész ezt eleve, genetikailag" tudja: az odafigyelés, az odaadás automatikusan keletkezik. De azért vannak olyan kommunikációs módszerek, amelyek segítségével tényleg meg lehet valakit nyitni. Ez nem egyszerűen arról szól, hogy kíváncsi vagyok, hanem arról, hogy tényleg megtudjam azt, ami ahhoz szükséges, hogy segíteni tudjak neki. Nagyon nehéz feladat ez, hiszen az emberek éppen azok miatt a problémák miatt jönnek be, amelyekről nem akarnak beszélni. A templomban meghallgat valamit, abból lefordít magának valamit, de hogyan fordulhat a lelkészhez? Itt évszázadokon keresztül a lelkész volt a gyülekezet, a falu, a város pszichológusa, és ez nagyon-nagyon nehéz szerep. Félreértés ne essék, nem azt akartam mondani, hogy váljék pszichológussá a lelkész. A pszichológiai problémákkal forduljon az ember a pszichológushoz. De szerintem nagyon fontos feladat lenne a lelkész számára is, hogy ezt az egészet lelki oldalról megértse, feldolgozza. Egy gyülekezetben szét kell osztani a feladatokat, és az önkéntesség is működik, vállalási alapon. Ez viszont már szervezeti kérdés. Ahogy az ember öregszik, egyre hosszabb, egyre tágabb időhorizonton gondolkodik. A pici gyerek számára csak a pillanat van. A tizenéves kor vége felé, amikor egyetemet választ egy fiatal, akkor egy életre tervez. Majd az idős ember megint rövid időtávon gondolkodik.

Az egyháznak szintén megvan az a problémája, hogy az időhorizontok megint szűkké, röviddé kezdtek válni.

Nagyon fontos lenne, hogy most is több száz éves időhorizontunk legyen. Krisztus és az Ige valóban megadja az üzenetet, nekünk pedig meg kell adni hozzá azt a szervezeti keretet, amivel ez az üzenet megmaradhat. Ebben pedig szükséges változtatni! Rengeteg idő eltelt azóta, hogy ezeket a mostani formákat kitaláltuk. Olyan formát kell találni, amelyben a kívülről jövő emberek számára a legfontosabb dolgot, a missziói kötelezettségüket teljesíteni tudjuk.

Az egyház a fazék, a benne levő emberek pedig az étel. De ha a fazék nem jó, akkor az étel kifolyik, tehát mind a kettőre nagyon nagy szükség van.

Ha azt akarjuk, hogy az étel rendben legyen, akkor jó edényt kell hozzá választani méretben is, és egyéb szempontból is. Nagyon sokszor kerestek meg vállalati tanácsadóként, azzal, hogy segítsek bizonyos konfliktusokat oldani. Amikor nekiláttunk, nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy nem a konfliktusokat kell megoldani, hanem meg kell nézni azokat a dolgokat, amelyek miatt a konfliktusok keletkeznek. Ha én azt akarom, hogy két ember vesszen össze egy életre, akkor beteszem őket egy három négyzetméteres szobába, egy egy négyzetméteres asztal mellé, és adok nekik egy darab klíma- és fűtésszabályozót. A két ember egy hét múlva ellenség lesz. Nem ők a rosszak, hanem én voltam az, aki rossz kereteket biztosítottam nekik. Ez is egy nagyon fontos kérdés. Ha a hittérítő rosszul csinálja, akkor hiteltérítő", hittől eltérítő lesz.

A gyülekezet kifelé való kommunikációjáról nem beszéltünk még.

Az egyik nagyon fontos kérdés, hogy az iskolákban mi zajlik. Ha az iskolákban a hittanórának vonzó hatása van, akkor ez a későbbi gyülekezeti tagok szempontjából óriási jelentőségű dolog. Ez egy fontos kommunikációs tér. Ha a lelkésszel jó beszélgetni, akkor be fog hozni embereket, ha a lelkész nem példa, ha nem jó vele beszélgetni, akkor pedig távolságot fog építeni a külvilággal.

Édesapja lelkész volt Piliscsabán. Hogyan emlékszik vissza ilyen szempontból a gyerekkorára? Hogy működött ez akkor?

Természetesen sok segítséget kapott édesapám, de azért az alapvetően egyemberes történet volt. Másra nem is volt lehetőség. Arra a fajta munkamegosztásra, amit ma meg lehet csinálni, akár hittanórák tekintetében, akár a műszaki dolgokban, arra régen nem volt lehetőség. Apukám rengeteget tevékenykedett egyedül.

Tehát nem jó példa, de nem az ő hibájából.

Valóban, de ez olyan rendszer volt. Kevesen is voltunk a templomban.

Melyik Ige az, amelyik igazán erőt ad, motiválja az életben?

Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket" (János 15,16) Nekem ez a legfontosabb.

Ha valaki ezt megérzi, akkor ráébredhet arra, hogy nem lehet azért jó, hogy neki jó legyen. Fölfoghatjuk úgy a hitünket, vallási kereteinket, mint valami nagyon szigorú kerítést. Ha ezen átzuhanunk, akkor a kárhozatba esünk bele. De felfoghatjuk úgy is, hogy ez egy ösvény. Tudom, hogy nem tudom pontosan betartani, de mindig visszatérhetek. Akkor egy állandó örömforrás az, hogy tudom, hogy valamit el is rontottam, oda vissza lehet térni. Nagyon sajnálom azokat, akik attól rettegnek, hogy bűnösök, és dorgálás kell nekik, és abban élnek, hogy jaj, mi lesz velük, ha letértek az ösvényről. Hiszen van visszaút.

Fekete Ágnes

Forrás: Református Félóra