Falun nőtt fel, számos településtípusban szolgált, közte 15 évet a Budapest-Fasori Református Egyházközségben. Miben segíti ez a sokféle tapasztalat?

Falun, kisvárosban és nagyvárosban eltérőek az emberek lehetőségei, más az életmód, a gondolkodás, a hozzáállás, a kulturális szint, és még lehetne sorolni. Általában a nagyvárosi ember egy idő után vágyik a nyugodtabb, emberibb léptékű vidéki élet után. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb fiú. Gyermekként a szabadban, a patakparton, az erdőben játszhattam, és meghatározó élményemmé vált a falu szabadsága, ez mai is komoly muníció számomra a városi élethez. Édesapám egy kisváros és több falu áldott lelkipásztora volt, így egészen hamar megtapasztalhattam, hogyan működik a kisvárosi, falusi gyülekezet. Ugyanakkor láttam, hogy sok dolgot másként is meg lehetne élni.

Mi volt, ami másként jobb lett volna?

A lelkipásztornak lelki munkatársakra van szüksége. Nagy ajándék, ha ez megadatik neki egy-egy kisebb közösségben is. Elhívásomkor egy kisvárosban voltam gimnazista. 1983-at írtunk, különös kincs volt, hogy lelki társakat adott az Úr, akikkel bibliakört szervezhettünk egy olyan iskolában, ahol az igazgató a kommunista párt tagja volt. Jó tanulók voltunk, és az igazgató nem örült annak, hogy a teológiára jelentkeztünk, hiszen rontottuk a statisztikát. Hálás a szívem, hogy a bibliakörünkből négyen lelkészek lettünk, mások hitre jutott gyülekezeti tagokká váltak. Évekkel később, 1990-ben Dunaújvárosban az utcán hívogattuk a fiatalokat egy ifjúsági evangélizációra, amit Krisztinával – aki később a feleségem lett – és néhány teológustársammal szerveztünk ugyancsak közösen. Csodálatos volt átélni azt a lelki ébredést, ami ma is gyümölcsözik, hiszen sokan ma is a gyülekezet aktív tagjai.

Úgy tűnik, hogy a fiatalok közötti szolgálat meghatározó az életében. A budapesti teológián mentorként is tevékenykedett a hatodévesek között.

A legmeghatározóbb kérdés az, hogy a szolgálat, amire az igehirdető készül, tényleg nagyon komoly, felülről jövő elhívás nyomán valósul-e meg. Jézus magához hív, majd elküld. „Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét…” (Mk 3,14) Isteni küldetés nélkül igazán lehetetlen lelkipásztori szolgálatot végezni. Nekem is Jézus Krisztus ragadta meg a szívem, és elküldött.

Minek készült?

Nagyon szerettem volna hangmérnök lenni. A zene és hangtechnika egyaránt foglalkoztatott.  Ezek a dolgok tíz éven át komolyan lekötötték a figyelmem, amíg Isten el nem hívott. Karácsony Sándor ír arról érzékletesen, hogy mit jelent, amikor valami vonz, amikor hívnak és amikor küldenek, mert ez meghatározza az ember célját, a cél pedig az életét.

Ezt értem, de nem késő erről a hatodéveseknek beszélni, hiszen ekkor már javában készülnek a hivatásukra? Miről tanít nekik?

Azt gondolom, hogy erről szükséges beszélni újra és újra. Egyébként a téma, amire kértek, a több lelkészt foglalkoztató nagy gyülekezetben való szolgálat, illetve a csapatmunka kérdésköre. Kecskemét példája nem mondható átlagosnak, részese lehettem ennek is.  A közös szolgálatban tilos egyénieskedni. A gyakorlati tudásra vágyó fiataloknak azt kell elmondani, hogy mi a titka ennek.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Isten nemcsak arról rendelkezik, hogy mi a dolgunk a földön, hanem arról is, hogy hol a helyünk, és mi teszi az életünket használhatóvá. Csapatban dolgozni elengedhetetlen, de nem mindenkinek megy egyformán. Hasonlóan ahhoz, ahogy vannak egyéni sportolók és csapatjátékosok. Olyan is akad, aki egyéni játékot űz a csapatban, de ez nem vezet célra, és súlyos következményekkel járhat.

Az egyház csapatjáték?

Igen, feltétlenül az, hiszen Isten népe olyan közösség, ahol az Úr elhelyezte a tagokat a saját akarata szerint, de egymás szolgálatára. Ebből az is következik, hogy a csapatban alázattal és szelíden kell szolgálni. Mindenki más ajándékkal rendelkezik, ez kell ahhoz, hogy az egész egyháztest épüljön.

A szelídséget említette. A vezetői kompetenciákról szóló könyveket olvasva nem emlékszem, hogy a szelídséget bármelyik is forszírozta volna. Hogyan lehet szelíden irányítani, vezetni?

Ez nagyon fontos kérdés. A legcsodálatosabb vezető, Jézus Krisztus tizenkét fős csapatot irányított. Ő maga mondta a tanítványainak, hogy „én szelíd és alázatos szívű vagyok”. Jézus nem volt határozatlan és nem volt bizonytalan a döntéseiben. A szelídség mérhetetlenül fontos erő. Gyarló hasonlat, de egy szelíd és egy vadlovat összehasonlítva nem az a különbség, hogy az egyik erősebb, mint a másik, hanem az, hogy a vadló koordinálatlan, míg a szelíd abban az irányban használja az erejét, amerre szükséges. A szelídség a Lélek gyümölcse, nagy szükség van rá az egyházban.

Szinte minden egyházvezető elpanaszolta már, hogy a gyülekezetbe járó emberek is marják egymást, és ez azért fájó, mert a hitüket gyakorlóktól pont az ellenkezőjét várnánk. Mit lehet tenni?

Nehéz ezt a kérdést megválaszolni, mint ahogyan azt is, hogy egy egyházkormányzónak milyen lehetősége adódik arra, hogy lelkigondozói módon lépjen be egy ilyen helyzetbe. Nagyrabecsüléssel tekintek az egyházi vezetőkre, voltam olyan közelségben hozzájuk, hogy pontosan látom, milyen roppant terheket hordoznak. Nagy szükség van arra, hogy ne maradjanak ebben a helyzetben magányosan. Magam is gyakran szembesülök azzal, hogy kevés az idő, és rövidre kell zárni ügyeket, mégis fontos leülni és átbeszélni a dolgokat. Isten arra hatalmazta fel a lelkipásztort, hogy segítséget nyújtson. Erre pedig időt kell szánni, a kapcsolatok csak így gyógyulnak. Bölcs szívért kell imádkozni, hogy a fontos dolgokat ki ne üssék a sürgősek.

Mit gondol, sikerül ténylegesen megosztani a feladatokat, hogy a csapatban munkálkodás ne csak elméletben valósuljon meg?

Ha a vezető nem oszt meg információt és feladatokat, felőrlődik. Mi valóban csapatban dolgozunk itt, a Fasorban, beszélgetünk, közösen imádkozunk, lelki közösséget gyakorolunk. Olyan munkatársakkal vagyok körülvéve, akikben megbízhatom, és tudom, hogy jól elvégzik a feladatot. Idáig viszont hosszú út vezetett.

Mit szólt, hogy jelölték a főjegyzői tisztre? Úgy tudom, hogy nem számított rá.

Egyetlen éjszakám volt arra, hogy gondolkodjam a jelölés elfogadásán. Nem gondolom magamról, hogy én vagyok való erre a tisztségre, de elfogadtam a jelölést. A készségemet fejezi ki ez, támogatom az egyházkerület vezetését, püspökünket, aki most még nagyobb feladatot, a zsinat lelkészi elnöki tisztét is ellátja. Ő már hosszú éveken át ívelő látással rendelkezik az egyházról, és tudja, hogy mit kell delegálnia a helyettesének, a főjegyzőség nem önálló program. Senki nem születik vezetőnek, Isten tesz alkalmassá erre.

Mit szólt a családja a jelöléshez?

A feleségemmel beszéltem meg elsőként a dolgot, közös imádságban járultunk Isten elé, és az esélytelenek nyugalmával mondtam igent a felkérésre. Én elsősorban lelkipásztor, férj és édesapa vagyok, ez az életem kiteljesedése. Ha Isten mégis megterhel a főjegyzőséggel, hiszem, hogy ad hozzá erőt, bölcsességet és időt is, hogy közben megmaradhasson az is, ami eddig itt felépült.

Miért vállalta?

Évek óta jelezték több oldalról is, hogy ami a Fasorban megadatott, abból tovább kellene adni másoknak is. Hogy szükség van-e erre és hogy hogyan, ez egyedül Isten kezében van. Az az imádságunk és imádságom, hogy legyen meg az Ő akarata ebben is!

Fekete Zsuzsa
képek: Füle Tamás