Maradj annak, aki vagy!

A szülőföld elhagyása gyászfolyamat és újrakezdés egyben – vallja Vályi-Nagy Ágnes. A bázeli református lelkipásztor harmincöt éve él Svájcban, de mint mondja, az idegenség érzése mindig megmarad.

1981-ben, 35 évvel ezelőtt költözött Magyarországról Svájcba, ott ment férjhez. A szocializmusban bizonyára sokan azt gondolták, hogy irigylésre méltó a helyzete, elhagyni a hazát mégsem lehetett könnyű.

Bűntudatot éreztem, amikor elköltöztem itthonról, mintha elhagytam vagy megcsaltam volna az embereket, akik itt maradtak. Még ha százféleképpen magyaráztam is, hogy miért történt, hiszen férjhez mentem: a felelősség érzése megmaradt.

Bántotta valaki – akár akaratlanul is – emiatt?

Legfeljebb félszavakkal. Nagyon rendesek velem az emberek, ez inkább csak egy mélyből előbukkanó érzés. Olyasmi, mint amikor meghal egy közeli hozzátartozója valakinek, és hiába mondják neki, hogy te mindent megtettél a szeretettedért, a mulasztás érzése mélyebb rétegekből fakad. Az ország elhagyása gyászfolyamat és újrakezdés egyben.

Amikor a Harkányi Szabadegyetemen beszélt életének erről a szakaszáról, úgy fogalmazott, hogy Svájcban elveszett az élet magától értetődöttsége, már csak azért is, mert nem az anyanyelvén kommunikál.

Gyakran előfordul, hogy akkor érti meg igazán az ember, mit jelent a haza, amikor elhagyja a szülőföldjét, és számos dolog nem evidens, ami addig az volt. Másként beszélnek az emberek, másként értik a szavát. Svájcban az tapasztaltam, hogy néha olyan dolgokon bántódnak meg, amit én fel sem vennék. Fontos dolgokban nem sokat mérlegelek és  kimondom, amit gondolok, míg a svájciak vattába csomagolják a véleményüket. Másként fejezik ki magukat, mint mi. Aki máshonnan jön, ettől magányossá válik, mert nem tudja megtanulni az ottani kódrendszert: elveszíti a tájékozódóképességét. Előfordult, hogy azt gondoltam magamról, most már kiismerem magam, olyan diplomatikusan fogok érvelni, mint ők – de átláttak a szitán.

Nem divat Svájcban az egyenes beszéd?
Ebből a „nem egyenes” beszédből számos pozitívumot tanultam, hiszen a karakán megfogalmazás néha arculcsapásként érhet, márpedig ki szereti, ha lemarházzák?  A svájciakat arra tanítják, hogy először a másik ember pozitívumát hangsúlyozzák, és ezután jöhet a kritika.  Nálunk, magyaroknál ez fordítva szokás: miután jól leszidtuk a másikat, elmondjuk, hogy nem is olyan vészes a helyzet, mert azért „tudsz te rendes is lenni”. A svájci megközelítés egyébként nem tesz rosszat a léleknek, mert azzal kezdi, hogy „rendes vagy, csak vannak tulajdonságaid, amiket nehéz elviselni.”

Hány év múlva érezte, hogy már „odatartozik”?

Teljesen most sem tartozom oda, az idegenségből mindig megmarad valami. Akkor kezdtem otthonosan érezni magam, amikor megszülettek a gyerekeim.

Ezzel kialakult egyfajta mikrohaza is?

Igen, mert a gyerekekkel magyarul beszéltem. Az édesapjuk nem magyar anyanyelvű, mi viszont hármasban csak magyarul beszélünk. A fiaim ezt úgy megszokták, hogy máig is csak magyarul kommunikálnak egymással, még svájci társaságban is. A magyar anyanyelvünk minden távolság ellenére összeköt bennünket.

Egy Svájcban élő volt osztálytársam mesélte, hogy hiába beszélnek magyarul a gyerekeikkel, kicsit furcsa lett a magyar szókincsük, mert nem ismerik az itthoni szlenget és új kifejezéseket, mivel csak a szülőktől hallanak magyar szót.

Ez nálunk is pontosan így volt. Nyelvszakos is vagyok, és eltökélt szándékom volt, hogy szép magyar nyelvre tanítom a gyerekeimet. Rengeteg mesét, szépirodalmat olvastam nekik; Benedek Eleket, Fekete Istvánt, Gárdonyi Gézát és még sorolhatnám, és ettől valami furcsa, archaikus magyar nyelvet beszéltek. Az ötéves fiam azt mondta nekem egyszer estefelé: „nézd, mami, most áldozik le a nap”. Egy ötéves gyerek ilyet egyébként nem mond, itthon néha ki is nevették őket emiatt. A csúnya szavakat, káromkodásokat pedig egyáltalán nem ismerték, én pedig pironkodva magyaráztam nekik, hogy mi mit jelent.

A gyerekeinek nehezebb a dolguk azért, mert magyar anyanyelvűek? Ők is érzik még azt az idegenséget, amiről beszélt?

Ez a kérdés az elevenembe talált! Nem is olyan rég azt mondta az idősebbik fiam, hogy „mami, ti nem adtatok nekünk hazát!” Az édesapjuk – aki már meghalt – kanadai volt, és ő is vágyakozott a hazájába. Sokat mesélt nekik Kanadáról, én pedig Magyarországról, mindeközben Svájcban éltünk. A fiaimban emiatt nem alakult ki erős hazatudat. Itt is, ott is jól feltalálják magukat, de valahol nosztalgia él bennük egy olyan identitás iránt, amit bennem fedeztek fel. Azt hiszem, átörökítettem rájuk az idegenséget.

Ha megkérdezik tőlük, hogy hová valók, mit felelnek?

Svájciak, hiszen ott születtek, ott élnek a barátaik. Büszkék rá, és nem szégyenkeznek azon, hogy az édesanyjuk magyar. A kisebbik fiam bármilyen nyelven szólal meg, egy kicsit érződik rajta a magyar akcentus.

Azt mondta, hogy volt időszak, amikor mindkét országban idegennek érezte magát.

Igen, mert amikor hazajövök Magyarországra, néha azt érzem, hogy nem fogadnak el: már csak vendégnek látnak. Pedig amikor itt vagyok, még a színeim is megváltoznak…

Mit jelent ez a színváltozás?

Úgy mozgok, mint régen, úgy beszélek, ahogyan az ember otthon beszél: szabadabbnak érzem magam. Élvezem, hogy a buszmegállóban vagy a villamoson szóba elegyednek velem. Svájcban akár negyedórát is lehet állni a megállóban a zuhogó esőben, és senki sem szólal meg, de velem itt még sosem fordult elő hasonló. Itthon a nevemet sem kell betűzni, mert mindenki érti és le tudja írni. Ezek a látszólagos apróságok igen sokat jelentenek.

Felértékelődik a haza, vagy mást jelent, mintha itthon maradt volna?

Felértékelődik. Olyasmi ez, mint amikor a felnőtté válás küszöbén elköltözünk otthonról. Korábban sokat vitatkoztunk, veszekedtünk a szüleinkkel, testvéreinkkel, de a távolsággal megváltozik a viszony. A szeretet megmarad, és minden letisztul. Valahogy így vagyok a hazával. Sokszor van honvágyam. Viszont amikor hazajövök, pár nap múlva szívesen megyek vissza, mert a vágyak mások lesznek, amikor beteljesülnek. Jó idejönni, de visszamenni is jó. Több mint harminc év után a hétköznapokat ott alakítottam ki. Sok barátom lett Svájcban, kialakult egy kis kör, akkor is, ha köztük is külföldi maradok – de elfogadnak egy kicsit csodabogárnak. Bázelben egyébként sok külföldi él, sőt az ország kicsit több mint húsz százaléka máshonnan jött.

Úgy tudom, hogy tanít menekülteket is.

Igen. A menekültekkel való foglalkozás végigkísérte a 35 évemet. Egy hónapra rá, hogy kikerültem, már németet tanítottam munkanélküli külföldieknek és menekülteknek. Átéltem több menekülthullámot Svájcban, jöttek vietnamiak, tamilok, kurdok, kínaiak. Az utolsó előtti nagy hullám a kilencvenes évek elején a volt Jugoszláviából érkezett. A menekültek minden alkalommal nagy ellenállásba ütköztek. A sötét bőrű tamilokat nagyon nehezen fogadták el az őslakosok, de ők minden munkát elfogadtak és hamar beilleszkedtek. Sokan ápolóként dolgoznak.

Mozgásban van a világ, Magyarországon is sokan fogják a tarisznyájukat, és útnak indulnak. Harminc év tapasztalatával a háta mögött mit mondana nekik?

Nagyon sok sors alakul szerencsétlenül, mert amikor külföldre kerülnek, nem találják meg, amit keresnek. Itthon nem merik ezt bevallani, mert félnek attól, hogy rájuk sütik a bélyeget: mindenhol kudarcot vallanak. Ezért inkább csinálják tovább a dolgukat, mintha minden rendben lenne. Néha meg kell tenni a másik lépést, és vissza kell jönni, ha nem jó kint. Kint átalakulhat az értékrend is, mert előfordul, hogy valaki azt gondolta, az anyagiak, a jobb megélhetés miatt kell külföldre menni, az idegen országban pedig rájön, hogy nem több pénzre, hanem valami egészen másra lett volna szüksége otthon. Sok megtört sorsú embert lelkigondozok, akik nem mernek vagy már nem is tudnak hazajönni. Vannak azonban, akik megtalálják a számításukat, jó egyetemeken tanulnak és beilleszkednek.

Sokszor mondják, hogy a magyarság nem a külsőségekben kell hogy megmutatkozzon, de bevallom, amikor külföldön éltem, kitűztem a kokárdát március 15-én. Nekem akkor nagyon fontos volt, hogy megmutassam mindenkinek: magyar vagyok. Hosszabb ideig külföldön élve meg kell mutatni, hogy honnan jöttünk, vagy inkább az asszimilálódás az út?

Nem vagyok híve az asszimilálódásnak. Sokan vannak, akik megpróbálnak svájciabbak lenni a svájciaknál. Azt tartom, hogy maradj annak, aki vagy! Egyébként az elmúlt három évtizedben megfigyeltem, hogy mennyire megváltoztatta a mediterrán világ a svájciakat. Korábban nem voltak utcára nyíló kávéházak, nem üldögéltek az utcai padokon, és senkinek nem jutott volna eszébe a Rajnában fürdeni a város közepén. Ezt a nyitottságot a külföldiek hozták be Svájcba. Számomra ez az integráció szép példája: egymástól tanulunk, egymás hatására megváltozunk, kinyílunk.

Ha most visszamehetnénk az időben 1981-be, és újra dönthetne, hogy megy vagy marad, mit tenne?

Edith Piaffal szólva (Non, je ne regrette rien) nincsenek dolgok, amiket megbántam, mert a legnagyobb fájdalmak is építettek rajtam. Az, hogy fájt valami, nem biztos, hogy rosszat tett nekem. Mindig arra törekedtem, hogy lefordítsam a két világ számára, hogy mit gondol a másik. Szépirodalmat is fordítottam, szükség volt a munkámra az Európai Protestáns Szabadegyetemen és jelenleg a bázeli protestáns magyar gyülekezetben. A lelkészség és a tanítás mellett a közvetítés is a hivatásommá vált. Ha nem lennének közvetítők, még több lenne a világon az előítélet.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás

(A beszélgetés a tavalyi Harkányi Szabadegyetemen készült.) Vályi-Nagy Ágnes előadását itt láthatja:
 

 

Az idei, XII. Harkányi Szabadegyetemet 2016. november 4-9. között rendezik meg, a rendezvény címe: A magyarság lelki arca.
A programokról bővebben itt olvashat.