Figyelni a csöndet

„A hit ugrás a sötétbe – de bízhatunk abban, hogy van valaki, aki megtart minket.” Isten és az édesanya, a halhatatlanság és a bizalom, a dal és a csend párhuzamairól beszélgettünk Szabó T. Anna költővel az idei Ars Sacra Fesztiválon.

Figyelni a csöndet címmel tartott verses-zenés estet Szabó T. Anna költő és Oláh Kálmán zongoraművész az idei Ars Sacra Fesztiválon, az Óbudai Társaskörben. Az istenes és anyaversek szerzőjével a nyelv és a mese erejéről, valamint a dal és a csend egyensúlyáról beszélgettünk a műsort követően.

Egyik verse kapcsán arról beszélt, hogy a nyelv mennyire elvarázsolja, gyakran álmodik is vele. Mit jelent az Ön számára, hogy a teremtett világ szó által lett?

Nagyon fontos nekem. Pont most gondolkodtam Arany János Mindvégig című versén, amelyben rímhelyzetben van az a két szó, hogy nincsen és Isten. Így szól ez a részlet: „Van hallgatód? nincsen?/ Te mondd, ahogy isten/ Adta mondanod”. Nagyon érdekes áthallás ez, és úgy folytatódik, hogy „Bár puszta kopáron/ - Mint tücsöké nyáron -/ Vész is ki dalod”. Ez a dal a teremtés gesztusát ismétli meg. Minden költő az Isten teremtő gesztusát próbálja a maga gyarló, szerencsétlen módján, de sóvárogva utánozni. Engem ez a tény konkrétan segít az írásban. Van ugyanis egy titkos rituálém – most, hogy elmondom, már nem is lesz az. Ki szoktam menni a budaörsi Kő-hegyre, ahol van egy kápolna. Oda németül föl vannak írva János evangéliumának az első sorai: „Kezdetben volt az Ige. És az Ige Istennél volt. És Isten volt az Ige.” Ez valahogy mindig segít nekem abban, hogy beszélni tudjak. Azáltal is persze, hogy egy hegyre felmegyek, hiszen ilyenkor emelkedik az ember, nagy levegőt vesz, és a csendben próbálja meghallani a beszédet.

A kimondhatóságért való küzdelem költőként és hívő emberként is végigkísérheti az ember életét. Szüntelen erőfeszítést jelent minél pontosabban azt mondani, amit gondolunk vagy érzünk, a szavakkal belső világunkat is újra kell teremtenünk.

Nagyon gyakran kimondom azt, hogy szeretlek, például a gyerekeimnek. Már szinte bocsánatot is kérek érte, mert nem akarom elcsépelni a szót. De ők azt jelzik vissza, hogy értik, mit akarok ezzel. Nem a szó az, ami újra és újra megjelenik, hanem az érzelem, ami működteti. A szó viszont egyfajta megerősítésként is szolgálhat. Van egy csodálatos Kemény István-vers, ami így hangzik: „Kétszer kettő az négy./ Ha sosem mondod el – elfelejtik./ Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ezt a kétszerkettőt újra és újra el kell mondani. Holott, épp a szeretlek az a legtelítettebb szó, amelynek voltaképp nincs értelme, hiszen az egész Mindenséget magába foglalja: a világosságot, a sötétséget, a fájdalmat, a sóvárgást, a magabiztosságot, a biztonságot. A szó és a fogalom közötti távolságot kell mindannyiszor áthidalnunk, ahányszor írni próbálunk. Én a ritmus és a muzsika által próbálok teret adni a szavaknak. Tehát nem a szó számít, hanem a vers muzsikája, illetve a szó helye a versben. Néha túl gyakran használt szavak is belekerülnek a verseimbe, mert nekem nem a jelentésük számít elsősorban, hanem a lendületük, a ritmusuk. Ezt Weöres Sándortól tanultam. Vagy ott van József Attila, aki hihetetlen lazasággal lőtte el a virág—világ rímet, egyáltalán nem zavarta, hogy ez nyolcszáz éve foglalt. A költők makacs emberek, mondják a magukét. Mert ha nem mondjuk elégszer, elfelejtik. Persze, nem könnyű hinni a szóban, mint ahogy az istenhit sem föltétlenül mindennapos bizonyosság, hiszen küzdelmek és mélypontok tagolják – bár az is lehet, hogy a legnagyobb mélységben találjuk meg a legnagyobb magasságot.

Istenről és az anyáról szóltak a ma este felolvasott versek. Azon tűnődtem, hogy Istennel inkább az apát szoktuk összefüggésbe hozni. Mi közöset lát az anyában és Istenben?

A bizalmat – hogy feltétlenül rájuk bízzuk magunkat. A hit ugrás a sötétbe. Hinnünk kell abban, hogy Isten és az anyánk megtartanak akkor is, ha mi nem tudjuk megtartani magunkat. Az önátadás képességét is értem ezen. Ugyanakkor: a Kerített tér című kötetem borítóján egy húskampó van, ami kicsit leegyszerűsítve, mégis a hitnek a vizuális ábrázolása, ikonja. Ez a kötet, akárcsak a Villany című, válságkönyv. Nemcsak a hit válságáról beszélek bennük, hanem elsősorban a felnövés válságáról. A csodavárás, a csodakeresés és a csoda újraértelmezése zajlik mind a két verseskötetben. A hit lépcsőjén járok: hol leesek, hol felkelek, de fontos bejárnom ezt az utat. Magunknak kell kiküzdeni a hallgatásból, a csendből, a sötétségből is azt a reményt, amivel kikapaszkodhatunk.

Hogy az Úr Isten milyen nemű, hogy féljük-e vagy szeretjük? – Nekem mindig a szeretet volt az elsődleges. A félelem, az csak egy lépcsőfok. A félelem, a szorongás nálam a kapaszkodás, az én emberi gyengeségemnek a jele. Istenhez szerintem egyáltalán nem fér hozzá, nekem van szükségem, úgy látszik, arra is, hogy féljek. A bizalmat tartom nagyon fontosnak, a feltétlen és önátadó bizalmat, ami szerintem a hit legnehezebb pontja, és a felnőtt emberek között is ez a legnehezebb. Gyerek és szülő közt remélhetőleg működik. Felnőttek között viszont a racionalitás és a félelem mindig közbeszól a bizalommal szemben.

Mi ihlette az anyaverseit? Saját édesanyjával való kapcsolata vagy saját anyasága?

Azt hiszem, hogy mindkettő. Nem tudnék olyan anya lenni, mint amilyen vagyok, ha nem tapasztalhattam volna meg egy nagyon jó anya meleg bizalmát. Nekem csodálatos csecsemő- és gyerekkorom volt. Ámbár, hozzáteszem: nagyon korán találkoztam a félelemmel, a szorongással és a halálfélelemmel, mert édesanyámnak egész kicsi koromban úgy kellett rám mosolyognia és teljes bizalommal felém fordulnia, hogy közben az édesanyja haldoklott egy kórházban. Szerencsére nem halt meg egy csoda folytán, de azért ez hősies dolog volt. Teljes értékű babakort teremtett nekem, miközben azt hitte, hogy el fogja veszíteni az édesanyját.

Az előbb nagyon gondosan dedikálta a mesekönyvét két gyermeknek. Láttam, mennyire odafigyelt rá, hogy az a néhány, saját kézzel írt sor és rajz is izgalmas legyen, örüljenek neki a gyerekek, ha kinyitják. Ma este a mese erejéről is olvasott fel verset. Miben rejlik a mesélés ereje Ön szerint?

Én beszélgetős, nem játszós anya vagyok, ezért nagyon sokat meséltem a gyerekeimnek. Amikor a nagyobbik fiam másfél-két éves lehetett, egy éjszaka felriadt, nagyon magas láza volt. Egy álmos, nyűgös, lázas gyerekkel mit kezd az ember? Amellett, hogy próbáltam csillapítani a lázát, meséltem neki. Nagyon figyelt rám, kérte, hogy mondjam tovább, és csodák csodájára megszűnt az álmossága, a félelme, a nyűgössége. A szavakkal, nyilván az odafordulás erejével is, ki tudtam emelni a betegségből. Ezt nem hittem volna korábban, bár, persze, megtapasztaltam én magam is – hiszen a versek is megtartottak engem, mert a vers is egyfajta nyelvi tett –, de a mese azért különösen erős, mert olyan történet, aminek jó vége van. Mindannyian arra vágyunk, hogy a történetnek jó vége legyen: ne maradjunk ott a sírban, hanem támadjunk fel belőle. A halhatatlanság a tét. A mítosz, az más, ott sokkal sötétebb dolgok is lakoznak, de a mese mindenképpen felemeli a szívet, akármilyen fájdalmas. Esetünkben ez egy kisgyereknek mondott, nagyon egyszerű történet volt, de a nagyobb gyerek ugyanígy hallgatja, és szorít és drukkol a mesének, hogy jó vége legyen, és ne maradjon ott a legény szétszaggatva, hanem jöjjön a farkas az élet vizével, kenje meg a forrasztó fűvel, támadjon fel és győzzön.

Nekem azért is nagyon fontos a mese, mert a meseterápia magyar nagykövete, Boldizsár Ildikó nekem és a férjemnek is szerkesztőnk volt. Mivel író a férjem (Dragomán György – a szerk.), hinnem kell a mesékben és a próza erejében. A vers más, hiszen annak az erejét a zene adja, de ugyanafelé mutat, mint a mese és a próza: a bizalom és a halhatatlanság felé.

A mesére figyelésről beszélt, de mit jelent a csöndet figyelni?

Valamit, ami nagyon nehéz – én különösen csapongó és izgága alkat vagyok. Nagyon szép lenne, ha tudnánk a vízen járni, a saját elménknek a vizén, vagyis időnként le tudnánk csendesíteni. Én az asszociációkból élek, de abba is halok bele. Rettenetes idegfeszültség a folyamatos írás belső késztetése és külső kényszere. Ezért a csend nem pótszer, hanem életfeltétel. Szerencsére van kertünk, így a szél csendjét, a lombok susogását, egy alvó macska vagy az éjszaka csendjét nagyon jól tudom használni ahhoz, hogy megnyugodjak. Persze, a csendből is fel kell kapaszkodnunk. Van ugyanis rossz csend, van, amikor nem kapunk választ a kérdéseinkre. Ez az értelemmel körüljárt csend. Én egy másik csendre gondolok: a bizalom csendjére, a nyugalom vagy az elnyugvás csendjére, arra a csendre, amit használni lehet. A szél is röptet, hiszen nagyon szép látvány, amikor az ember egy teljesen derült napon felnéz az égre, és ott van egy madár és csak lebeg, de nagyon szép a pacsirta is, amely nem a szélben tud énekelni, hanem a derült égen. Ennek a dalnak meg a csendnek az arányát szeretném az életemben megtalálni. Ez úgy tűnik, életfeladat ebben a mindannyiunk által megélt, hektikus világban.

Képek: Asszonyi Eszter

 

Figyelni a csöndet II.