Élek többé nem én?

Mit jelent Krisztussal együtt meghalni? Ha megváltott a bűntől és a haláltól, miről kell nap mint nap lemondani? Erről beszélgettünk a Kolozsváron élő református lelkésszel, Horváth Leventével.

Mit jelent az, hogy Krisztus nemcsak meghalt értem, de én is vele haltam?

Központi kérdésemet érinti a kérdésed. Késői felismerésem az, hogy vajon nem egyoldalú evangéliumot hirdettem-e eddig. Az, hogy Krisztus meghalt értem, ez a nekünk kedvesebb, ez foglalkoztat, ezzel evangelizálunk, de a hogyan továbbra volna a mondat második fele inkább a hangsúlyos válasz. Hogy nemcsak értem halt meg, hanem velem halt és velem támadt föl.

Ha én ezt szem elől tévesztem, akkor könnyen olcsóvá tehetem a kegyelmet, amit kaptam. 

Abban nagyon meg lehet nyugodni, hogy mekkora, életet megrázó, életet megváltoztató kegyelem az, hogy nekem kellett volna meghalnom és mégsem engem ért ez a halál, hanem Őt, és Ő ezt készséggel magára vette. Meghalta a halálomat, hogy nekem ne kelljen meghalnom.

De ugyanez a Jézus azt is mondta, hogy aki meg nem tagadja önmagát és föl nem veszi naponként a keresztet, nem lehet a tanítványom (vö. Lukács evangéliuma 14. rész, 27. vers). Azaz, Ő, miután megevangelizált bennünket, követésre, tanítványságra hív. A tanítványság nem működik annak elfogadása nélkül, hogy én vele együtt haltam. Az óriási kiváltság, hogy meg nem érdemelten egyenértékűvé váltam az Atya szemében az ő Fiával, mint adoptált gyerek. Olyan lélegzetelállító kiváltság, hogy minden bűnömet eltörölte, hogy ha csak itt megállt volna az evangélium, akkor is világot átformáló ereje lenne, akkor is meghatározna. De ennél sokkal több történt: belefoglalt Jézus történetébe. Belefoglalt tehát a halálába is, ez az a tér, amiben megfojtható az egóm. És a legjobb az, hogy nem nekem kell keresztre feszítenem magam.

Most itt fogok egy kicsit tiltakozni, mert a kánaáni nyelvhasználatban ugyanakkor úgy fogalmazunk, hogy meg kell feszítenünk az óemberünket. Vagyis meg kell ölnünk, fel kell számolnunk, keresztre kell szegeznünk az egónkat. De ha élhetek nagyon plasztikus hasonlattal ahelyett, hogy erről nagyon spekulálnék, akkor nincs az a keresztre feszített római rabszolga vagy akárki, aki esetleg önmagát képes lett volna megfeszíteni. Tehát az egyik tenyerembe még bele merem verni a szeget, de mivel verem a másikba? Azt szeretném ezzel az abszurd képpel felmutatni, hogy minden vallásnak közös és helyes az az elvárása, hogy az egónak legyen vége. Csak abban különbözik a keresztyén hit az összes többi vallástól, hogy tudja: én nem végezhetek önmagammal, mert abszurd dolog, hogy én az énemet, önmagamat félretegyem az útból. Az én nem képes önmagát megölni, erre nincs ereje. Csak az erősebbik győzhet a gyengébb fölött. Hogy lehetne ugyanaz az én erősebb önmaga fölött, mint gyengébb fölött?

Ami az Isten megoldása volt – és ebben radikálisan különbözik a keresztyén hit az összes világvallástól –, az az, hogy ez a halál már megtörtént, nem nekem kell kivívnom.

Akkor már csak az a kérdés: hogyan állhatok bele a saját halálomba?

Először el kell fogadnom, hogy ez megtörtént. Ekkor szabadul fel az Ő halálának az ereje bennem, hogy képes legyek megöldökölni a testi bűnöket. A bűnt magát Isten szétzúzta, ezért egyes számban van a szó a rómaiakhoz írt levélben az ötödik fejezettől kezdődően. Addig – az első négy fejezetben – Pál letudja a vétkek kérdését többes számban. Azokra a Krisztus vére volt a válasz, el van mosva, el van törölve. Ezután megy neki a még nehezebb problémának, hogy maradt a hájas, dölyfös, önhitt, önző, egocentrikus egóm. Ezt fel kell számolni. Ezért mondja, hogy „ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. (vö. Korinthusiakhoz írt második levél 14–15. vers). Ezután jön az, hogy „a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden” (17. vers). Tehát ha egy meghalt, akkor mindenki meghalt benne, aki benne van. Ugyanezt mondja Pál a Rómaiakhoz írt levél 6. fejezetében, amikor azt mondja, hogy Krisztus meghalt, a bűnnek halt meg – hogy föltámadt és él, az Istennek él (10. vers). Ugyanígy ti is azt tartsátok magatokról, hogy vele együtt meghaltatok a bűnnek és éltek az Istennek (11. vers). Az én történetem tehát összefonódik az Ő történetével, de nem a magam erejéből. Ő egyszerűen belefoglalt az Ő történetébe.

Ki se kérte a véleményem Jézus, hogy beleegyezem-e, hogy meghalt értem. Számomra a keresztség annak az elképesztő kegyelemnek a pecsétje, hogy a kereszt megtörtént tőlem függetlenül, rám nézve, és Őt nem is érdekelte, hogy én ezt akarom-e vagy sem. Isten konfirmálta ezt, hogy én azt lássam, hogy Jézus értem meghalt, a bűneimet eltörölte, és belefoglalta az énemet.

Mi persze nagy, kegyes szövegekkel azt mondjuk, hogy Pál apostol ugyan elmondhatta, hogy ő keresztre van feszítve a Krisztussal, „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Galatákhoz írt levél 2. fejezet 20. vers), de mi hogyan mondhatnánk ezt ki magunkról. De burkolt hitetlenség, ha nem merem Pállal ugyanazt hinni, hogy ez egy múltbéli, bevégzett dolog, megtörtént a régi én kiküszöbölése, és az új föltámadt.

A Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében ennek a bizonysága az, hogy amikor a legijesztőbb, legbrutálisabb őszinteséggel leírja a harcait, azt mondja, „az elmém ugyan gyönyörködik az Isten törvényében, a testemben mégis rabul esek a bűn törvényének” (Rómaiakhoz írt levél 7. rész, 25. vers). Kínlódom, hogy nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt, amit nem. De a konklúziója a lehető legoptimistább. Ebből tehát nem pesszimizmus következik, hanem diadalkiáltás: akkor már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn! Az énem elhatárolódik a bűnömtől. Én nem vagyok a bűnömmel azonos!

Ezért fejezi be úgy Pál, hogy hálát adok, hogy Krisztus megszabadított, jóllehet, a testemmel a bűnnek szolgálok. Nem optimista mondattal fejeződik be a hetedik rész, de benne van ez a hálaadás, amit sokan nem tudnak összerakni. Pedig ez a hálaadás nem mást jelent, minthogy Pál azt mondja: én nem ringatom magam illúzióba, elfogadtam, hogy a testemben ott van a bűn. Ennek ellenére tudom, hogy az egóm félre van téve. A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Tudom, hogy ha egy meghalt, mindenki meghalt, tehát én is. Tudom, hogy ha ez végérvényes, visszavonhatatlan, utána ennek van egy sor következménye. Mi következik ebből? Meghaltam a bűnre nézve, a törvényre nézve, a világra nézve. Utóbbi esetében van egy kis különbség az előző kettőhöz képest. Az előző kettőnél én ugyan meghaltam a bűnre nézve, de a bűn, köszöni szépen, nem hajlandó meghalni, nagyon is eleven az én életemben is. Tehát a bűnre való hajlamom megmarad, megkísérthető maradok, de meghaltam arra nézve, amire nézve megkísérthető vagyok, vagyis, a bűnre nézve.

A törvény számára is meghaltam, ebből azonban nem következik az, hogy a törvény halott lenne. „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem hogy betöltsem” – mondja Jézus (vö. Máté evangéliuma 5. rész, 17. vers). Egy jotta, egy pontocska sem vész el belőle. A törvény érvényben marad, de rám nézve nem lehet semmiféle követelése már, mert én halott vagyok rá nézve.

Másképpen szólva, a törvény érvényben van, de rám nem érvényes. Persze, ilyenkor fölhördülhetünk, hogy azért a hívő ember sem dobja sutba a törvényt. Nem, rám nem érvényes a törvény, de nem ebben vagyok megigazult. Fontos hangsúlyoznom ezt, mert megeszi a református egyházunkat is, de a keresztyénséget általában is a törvényeskedés, amely romboló erővel hat. Teli vannak a gyülekezeteink ezzel. A törvényeskedés abból következik, hogy nem fogadtam el ezt a radikális választóvonalat köztem és a törvény közt. Pedig a kereszt végérvényesen elvágott a törvénytől. Semmi esélyem nincs visszatérni hozzá. Ennek ellenére az ember mindig az abszurdot próbálja meg. Vagy úgy tekint magára, mintha árva lenne, holott örökbe fogadott, adoptált gyermeke Istennek. Vagy úgy tekint magára, mintha törvény alatt lenne, jóllehet, nem vagyunk törvény alatt, hanem kegyelem alatt. Az, ahogyan tekintek magamra, ahogyan hiszem magamat, teljesen kihat arra is, ahogyan élek. Elképesztő következményei lehetnek. Egy házaspár, akik semmit nem tudtak a keresztyénségről, válságba kerültek, és megfogadva valaki tanácsát, kerestek egy keresztyén közösséget. Nyár volt, hova menjenek, hallották, hogy van valahol egy keresztyén tábor. Nagy lelkesen elmentek oda, de ott rendre csak azt hallották, hogy egymást hogy ítélik agyba-főbe a résztvevők. Mindenki mindenkit elítél, és állandóan a törvény mércéje alapján méricskél. Visítva futottak el onnan: ha ez a keresztyénség, akkor itt nekik esélyük nincs.

Hogy van az, hogy a világnak az ítélkezés megy át egy keresztyén közösségből, és nem az evangélium? Ha így van, akkor az a közösség törvényeskedő. Ha az ítélkezés egy közösség hívószava lesz, akkor hiába hivatkozik az evangéliumra. Egy közösség akkor egészséges, ha az első belépő alkalmával az evangéliumot közvetíti.

Mitől lép érvénybe az az állapot, amikor már el vagyok vágva a törvénytől, a bűntől, a világtól, vagyis mi a megtérés valójában?

Objektív értelemben a törvénytől való elvágás, elszakítás a kereszten történt meg, szubjektív módon akkor, amikor a hitem ezt magáévá teszi. Abban a pillanatban, attól kezdve, aztán pedig minden nap magáévá teszi. Ezt azért hangsúlyoznám, mert mindennap visszacsúszok a törvénybe, ha nem figyelek. Ez nem olyan elvágás tehát, hogy ne lenne visszaesés. Sajnos van, a bőrömön tapasztalom, elég csak arra a beidegződésre gondolni, hogy nem értékelő megértéssel közeledem emberekhez, hanem zsigerből leírom őket.

Ugyanakkor nem akarom vitatni azt – ami szintén a kegyelem ajándéka bennünk –, hogy képesek vagyunk az ítéletre. Jézus azt mondja: „ne dobjátok gyöngyeiteket a disznók elé” (Máté evangéliuma 7. rész, 6. vers). Ha nem tudom a disznót megkülönböztetni a nem disznótól, a gyöngyöt a szeméttől, az baj. Jézus azt mondja: ítéljetek. De azelőtt két mondattal meg azt mondja: ne ítéljetek. Ha nem ítélek, akkor sincs kiút, ha ítélek, akkor sincs kiút. De hogy lehet a kettő egyensúlyára jutni?

Akkor, ha meglátom valakiben – esetleg magamban – a bűnt. De akár magamban, akár másban látom meg, nincs közvetlen hozzáférésem elítélni a bűnöst. Nincs megengedve nekem. Mocskos kézzel nem lehet a szálkát se kihúzni a másik szeméből, mert nagyobb bajt okozok. Jézus nem tagadja, hogy a felebarát rászorulhat, hogy a szálkát kihúzd, Ő csak a sorrendről beszél. Nem politikai korrektségre kér. Hanem azt mondja, hogy kezdd a gerendával, ami nyilván a te szemedben van. El kell ismerned, hogy a te bűnöd nagyobb másokénál, és amikor ez megtörtént, akkor menj és mondd a felebarátnak: hadd húzzam ki a szálkát a szemedből. Nem vagyunk tehát felmentve a felebarát megítélése alól. Csak kérdés, hogy milyen arányokat vesz ez a dolog, nem beszélve arról, hogy a közbenjáró imádság az a mozdulat, amivel kihúzom a szálkát a másik szeméből. Nem azért mutatja meg Isten a másik bűnét, hogy ítélkezzem, hanem azért mutatja meg, hogy annyira megriadjak, hogy imádkozni legyek kénytelen a másikért. Hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy szeretem-e. A szeretet féltése közbenjárásra késztet.

Ha nincs ez az imádságos küzdelem, akkor ítélkezés van. Mondhatnám úgy is: ha nem imádságban történik a szálkakihúzó mozdulat, vagyis nem az imádságot követi a cselekvés, akkor mind az imádság érvénytelen, mind a Szentlélek vezetése. Nem azért cselekszem, hogy mindent megtegyek, s akkor imádkozzak. Hanem azért imádkozom, hogy tudjam, mit kell tennem, és vezetve legyek abban, amit teszek. Az ember egója ebben is előretolakszik: megteszek minden tőlem telhetőt, Istenem, kérlek, áldd meg ezt; kérlek, segíts meg. Ráadásul a kötelességteljesítés önigazultságában tetszelgek Isten előtt. Fel vagyok háborodva, ha nem mozdul az Isten kisujja. Puritán kötelességimádó vagyok.

Holott mi az imádság? Az imádság nem pusztán a szavakat jelenti. Nem azt jelenti, hogy megmagyarázom Istennek, miben kéne segítsen, mert szegény amnéziás az utóbbi időben, nem érti a helyzetet, nem lép közbe. Az imádság az, hogy még ha tudom is, hogy mit tegyek, azt is visszaadom Istennek, és azt mondom: ezt én így tudom, de hátha a te Lelked másképp vezet. Lelki szegénység, önmegüresítés ez. Nem ott kell imádkozni csak, ahol nem tudok, hanem lehet, hogy még hevesebben ott, ahol nagyon úgy érzem, hogy tudok.

A beszélgetés folytatása:

Mit nem hiszek magamról?
„Nem a munka felől érkezünk a nyugalomba, hanem a nyugalomból indít a munkába az Úr. Nem a küzdelemből érkezünk a győzelembe, hanem mert már győztünk, azért tudunk küzdeni.” A Horváth Levente lelkipásztorral készült interjúnk második része.

 

Kép: Szarka Zoltán