Aki a kevésen hű…

Sosem szerette az uniformizálást, de nem csak ez az oka annak, hogy a szobalányi egyenruhát példátlanul rövid idő alatt menedzseri öltözékre cserélte. Ha kell, ma is beáll takarítani, hiszen annyi minden hozzátartozik a tökéletes élményhez, amiről az ötcsillagos szállodák vendégeinek sejtelme sincs. Úgy tartja, ha ő jól végzi a munkáját, beosztottai is mosolygósan várják a vendégeket. Ő már csak tudja: szobalányból lett felsővezető. Adamik Mónika története.

Mindig is szeretett a káoszból rendet teremteni, de amikor eldöntötte, Máltán fog szobalányként dolgozni, nem gondolta, hogy rövid időn belül példátlan karriert fut majd be a szállodaiparban. Elsősorban a kalandvágy hajtotta – idézi fel beszélgetésünk kezdetén Adamik Mónika.
„Sokat nyaraltam külföldön, és izgatott, milyen egy másik országban élni huzamosabb ideig úgy, hogy nincs semmilyen kapaszkodóm. Éreztem azt is, hogy levegőváltozásra van szükségem, és szerettem volna kipróbálni, milyen fizikai munkát végezni. Én ugyanis az iskolapadból ültem át az irodaszékbe. Korábban egy multinál dolgoztam, aztán egy kisvállalkozáshoz kerültem, itt viszont kezdett ellaposodni az angoltudásom. Olyan országot kerestem, ahol az angol a hivatalos nyelv. Nagyon szeretem a jó időt és a tengert, ezért a tekintetem egyre délebbre húzódott a térképen, egészen eddig az aprócska országig. Mivel Málta EU-tagállam, könnyű volt munkát találni. A legegyszerűbbnek a szobalányi állás tűnt, mert nem kell hozzá különösebb szakképzettség, takarítani pedig mindig is szerettem. Már közel voltam a harminchoz, amikor vállalkoztam erre a nagy útra, és úgy voltam vele, mikor menjek külföldre, ha nem negyvenéves korom előtt?”

Miután benyújtotta önéletrajzát a legnagyobb máltai hotelhez, csakhamar megkapta a kedvező visszajelzést. Rövidesen repülőre ült, és kezdetét vette a kaland. Mint mondja, hamar akklimatizálódott az új környezetben, bár ekkor még sok mindennel nem volt tisztában. „Például azzal, mit is jelent azután, hogy napi nyolc-tíz órát ültem egy székben, hirtelen napi 10-12 kilométert gyalogolni. A talpam púposra dagadt, az első két hétben minden reggel sírtam, ahogy próbáltam beletuszkolni a gyulladt lábam a cipőbe. Állandó izomlázam volt, és rohamosan elkezdtem fogyni. De tudtam, hogy ezen át kell billenni, nem adtam fel. Felszabadító volt kiszakadni a szellemi munkával járó mindennapi stresszből. Ha kitakarítottam a meghatározott számú szobát, leadtam a munkám, fogtam a fürdőruhámat és lecsattogtam a tengerpartra. Egészen sötétedésig kint voltam.”
Ami az emberi kapcsolatokat illeti: Mónika a nemzetközi környezetben is könnyen barátkozott, és miután a teste is hozzászokott ahhoz, hogy olyasmire kényszeríti, amire azelőtt sosem, volt ideje lelki otthont is keresni magának. „A magányosság érzése sosem kapott el különösebben, amihez az is hozzájárult, hogy kezdettől fogva gyülekezetbe jártam. Honvágyat leginkább ünnepnapokon éreztem. Olyankor nemcsak a családom hiányzott, hanem az a miliő is, ahogy otthon ünneplik a karácsonyt. De a legfontosabb valahogy minden évben március 15-e volt számomra. Vittem magammal a kis kokárdámat, és hűségesen viseltem. Odakint vált csak igazán nyilvánvalóvá, milyen fontos a nemzeti identitásom, és persze, ilyenkor nagyon egyedül éreztem magam…”

A tervezett egy évből hét év lett. Ha hazája nem is, de második otthona az alig fél budapestnyi nagyságú mediterrán kis ország lett, ahol mindig süt a nap, az emberek vidámak, és ahol nem lehet úgy fordulni, hogy a horizonton ne lenne látható a tenger.
„Máltára rengeteg turista jár, mindenki jókedvű, felszabadult. Egy idő után rám is átragadt az a szabadságérzet, ami ott jellemezte az embereket. Ez a pozitív életszemlélet hozzám is mindig közel állt. Különösen azt szerettem, hogy az ottaniak tudnak pihenni és élvezik az életet. Lehet, hogy ez csak annyit jelent, hogy nem a kantinban szürcsölik el a kávéjukat, hanem ebédidőben beülnek a sarki kávézóba, és ott főzetnek le maguknak egy jó kis olasz eszpresszót. Az ilyesmire nekem is van igényem, és bár apróságok ezek, de nélkülük nem érezném magam jól a bőrömben.”

Üde színfoltként tűnt fel ő is a szigeten – különösen azok számára, akikkel együtt dolgozott. Tizenegy hónapon keresztül gondoskodott arról, hogy az érkező vendégeket mindig a legnagyobb rend és tisztaság fogadja a szobájukban. „Törekedtem rá, hogy ha takarítok, a legjobb legyek, mindig becsületesen végeztem a munkám és mindent beleadtam abba, amit éppen rám bíztak.” Erre főnökei is felfigyeltek, ahogy még valamire: „Elég szókimondó vagyok, ha van véleményem, azt el is mondom, és ez vonatkozik a munkámra is. Emlékszem, egy délután, amikor éppen leadtuk a munkát, én a sorban állva mondtam a magamét: hogy lehetne ezt és ezt gyorsabban és egyszerűbben megcsinálni. Mert mindamellett, hogy sokat tanultam a máltaiaktól arról, hogy fölösleges stresszelés nélkül is kiadhatok minőségi munkát a kezemből, azért az túlmegy egy határon, amilyen ráérősek és lusták ők tudnak lenni. Éppen a housekeeping (a szálloda tisztaságáért felügyelő részleg – a szerk.) vezetőjének az irodája előtt álltam ekkor, aki az irodájában ülve meghallotta, hogy valaki nagyon ki van akadva. Megkért, hogy fáradjak be, és mondjam el, mi a bajom, mert ez nem tesz jót a csapatnak. Bementem, és elé tártam a szakmai kifogásaimat, elmondtam, hogy hol lehetne javítani a rendszeren. Meglepetésemre megkérdezte, vannak-e még ötleteim, én mondtam, hogy vannak, mire ideadta az e-mail címét, hogy akkor küldjem el neki őket. A következő szabadnapon azon agyaltam, hogyan lehetne még egyszerűbbé tenni a szobalányok munkáját, majd benyújtottam egy hatoldalas javaslatot.”
Ám mielőtt választ kaphatott volna rá, egy hirtelen jött családi probléma miatt fel kellett mondania, így amint tudott, hazautazott. Csaknem egy év elteltével azonban visszatért a szigetre, úgy érezte, ott van még dolga. Ismét beadta a jelentkezését ugyanabba a szállodába, de már magasabb pozícióra, szupervízornak jelentkezett. „Egy órán belül csörgött a telefon, hogy várnak az állásinterjúra. A housekeeping vezetője azzal kezdte, hogy emlékszem-e, hogy egy évvel ezelőtt küldtem egy javaslatot. Azt mondta, azóta annak a kilencven százalékát megvalósították, és örömmel várnak vissza. De nem emeleti szupervízor lettem, mint a többiek, hanem valami mást bíztak rám, egy olyan részleget, amelynek korábban nem volt vezetője: az egyenruharaktár, a textilraktár és a mosodai részleg tartozott hozzám. A főnököm azt mondta, a korábban benyújtott anyagom alapján látszik, hogy a káoszból is rendet tudok teremteni – és ez így is lett. Pedig ez számomra is új terület volt, semmit sem értettem a textilekhez és a mosodához, azon kívül, hogy mindig is szerettem velük foglalkozni. De kialakíthattam a saját rendszeremet, és az elején figyeltem, tanultam, kérdeztem az ott dolgozóktól. Szépen apránként a csapatommal együtt kiépítettünk egy jól működő rendszert. Négy évig dolgoztam itt.”
Ám ekkor újabb változás következett be a cég életében. „A housekeeping vezetője babát várt, ezért kinevezték a helyettesét. De nem sikerült annyira helytállnia, így mindannyiunk főnöke egy idő után elkezdett engem olyan döntésekbe bevonni, amelyek nem tartoztak a munkakörömbe. Gyakran kikérte a véleményem, azután olyan feladatokat is rám bízott, amelyekért nem én feleltem. Elkezdtem neki panaszkodni, hogy örülök, hogy segíthetek, csak ez így túl nagy terhet jelent nekem, miközben a saját feladataimat alig tudom ellátni miatta. Leültünk megbeszélni a dolgot, és akkor megint kreáltak nekem egy pozíciót: szenior szupervízor lettem. Ez nehéz lépés volt, mert azoknak lettem a felettese, akik még szobalányként az én főnökeim voltak. Az a nő is neheztelt rám, akinek – noha erről tudomásom sem volt – ezt a feladatkört korábban odaígérték, és az a munkatársam is kínosan érezte magát, aki nem tudta ellátni a feladatát, és emiatt komplett, új munkakör megalakítására volt szükség. Nagyon komoly kihívást jelentett, hogy ilyen körülmények között emberileg és szakmailag is elfogadtassam magam.”

De sikerült. A kérdésre, hogy hogyan, határozott választ kapok: „Tisztelettel. Mindig éreztettem a beosztottaimmal, hogy egytől egyig becsülöm őket és a munkájukat. A housekeeping életében minden nap egyformán indul, a reggeli eligazítás pedig kapóra jött, hogy biztosítsam őket erről. Hálás voltam a lehetőségért, amit kaptam, de nem felejtettem el, honnan jöttem. Ugyanakkor, tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, hogy alkalmas vagyok arra, amivel megbíztak, és pont. Ezt is mindig próbáltam szem előtt tartani.”
Mindezek után további két fokot ugrott a ranglétrán – folytatja történetét Adamik Mónika. Rövid időn belül a részleg felsővezetőjének asszisztense, majd maga is részlegvezető lett – igaz, utóbbi már egy másik ötcsillagos hotelben. „A mi szállodánkat fél évre bezárták felújítás miatt. Miután bejelentették a médiában, másnap kaptam egy állásajánlatot egy másik szállodából. Egy korábbi munkatársam keresett meg, azt mondta, nem találnak alkalmas vezetőt. Meglepett a felkérés, hiszen másfél éve még szupervízor voltam... Úgy éreztem magam, mintha lenne egy repülőre szóló jogosítványom, de még nem lenne mögöttem elég repülőidő. Én is tudtam, hogy működik egy nagy szálloda, hiszen az alapoknál kezdtem, de sok mindenre nem volt rálátásom, így például a pénzügyekre sem. Mégis, úgy döntöttem, belevágok, mert egy kisebb, emberléptékű szállodáról volt szó, amelynek az igazgatónőjével is egy hullámhosszon voltunk már az első találkozáskor. Tőle és a közvetlen főnökömtől is megkaptam minden segítséget. Visszagondolva, mindig két dolgon múlt az előmenetelem: az én bátorságomon, és azon, hogy Isten mindig kirendelt valakit mellém, akihez fordulhattam.”
Ami pedig őt illeti, úgy véli, problémamegoldó képessége lehet az a tulajdonsága, ami a többiek fölé emelte. „Egy hotel élete főleg problémákból áll, amiket meg kell oldani. Ha adódik egy, szinte azonnal látom, hányféleképpen lehet orvosolni, és melyik megoldás milyen következményekkel járhat. Ez valahogy ösztönösen jön.” De azt hiszem, nem túlzás állítani: Adamik Mónika született vezető. Jelenleg 110 beosztottja van, és ahogy róluk beszél, abból kitűnik: ért hozzá, hogyan kell egy embercsoportot csapattá kovácsolni. Azt mondja, egy jó vezető olyan, mint egy jó szülő. „Legyél következetes a beosztottaiddal, mint a gyerekeiddel lennél, legyél igazságos és próbáld a legjobbat kihozni belőlük! Nem az a legfontosabb, hogy azt csinálják, amit te mondasz, hanem hogy úgy csinálják meg, hogy jól is érezzék magukat közben. Persze, meg kell győzni őket arról is, hogy az a jó irány, amit én képviselek. De nem annyira nehéz, csak lelkesnek kell lenni, meg átadni azt a tüzet, ami bennem van az ügy iránt. Bízom a saját megítélésemben, ugyanakkor nem áltatom magam azzal, hogy csapat nélkül bármit is elérnék. Lehet, hogy jól átlátom a rendszert, meg vannak jó ötleteim, de az ő szakértelmük kell a megvalósításhoz.”

Egytől egyig szereti az embereit hibáikkal, gyengeségeikkel együtt – teszi hozzá. „Nálam mindig nyitva áll az ajtó. Tudom, kit hogy lehet lecsillapítani, kinek kell utasítást adni, és ki az, akit kérni kell. Valószínűleg érzik rajtam, hogy szeretem őket és bízhatnak bennem. Talán ezért van az, hogy gyakran megosztják velem a nehézségeiket is. Ebből nem származik semmiféle előnyük, csak könnyítenek a lelkükön. Ez a munkahelyük, ahol akkor is teljesíteniük kell, ha összeomlik a világ. Örülök, ha egy ilyen helyzetben hozzám fordulnak, hogy összeszedjék magukat és tudjanak menni tovább.”
Beszámolója alapján az is körvonalazódik, mit jelentett a körülötte lévők számára, hogy ő keresztyén emberként futott be karriert. Azt mondja, mindig is törekedett arra, hogy krisztusi ember legyen, de ez sosem azt jelentette számára, hogy el kellene veszítenie egyéniségét. Szerinte Isten nem gyönyörködik az uniformizálásban. „Velem is előfordult, hogy felemeltem a hangom, mert temperamentumos ember vagyok, vagy mert éppen arra volt szükség. De ilyenkor is őszinte voltam, átlátható, határozott, ami fontos tulajdonsága egy vezetőnek. Ugyanakkor haragot soha, senki iránt nem őriztem magamban. Pedig, amikor hirtelen én lettem a korábbi főnökeim felettese, rengeteg áskálódás, intrika vett körül. De csak azért, mert tudtam jól, hogy valaki miket mond vagy tesz a hátam mögött, nem bántam vele másképp. És egy idő után ő is rájött, hogy talán nem is az vagyok, akinek eleinte hihetett.”

Mónika több mint egy éve költözött haza Magyarországra. Azt mondja, egyre többször volt alkalma hazajárni családi összejövetelekre, ezek pedig rádöbbentették, hogy nem akar kimaradni szerettei életéből, és csak Skype-on csatlakozni a családi vacsoraasztalhoz. Újabb véletlen, vagy inkább isteni kegyelem, hogy éppen egy máltai tulajdonú budapesti hotelbe kerestek valakit pontosan abba a munkakörbe, amelyben Vallettán dolgozott. Mondanom sem kell, számos jelentkező közül ismeretlenül is őt választották. Az egykori szobalányból, aki azért ment a turistaparadicsomba, hogy szerencsét próbáljon, így lett felsővezető immár a magyar fővárosban is.
Története tündérmesének tűnik, de nem az. Sok munkával, megbízhatósággal, kitartással érvényesült olyan területen, amelyhez képzettsége nem volt, bár rátermettsége igen. Élete alighanem igazolja: kevesen volt hű, ezért sokat bíztak rá. „Ha valaki előre akar lépni, mindig többet kell teljesítenie annál, mint amit elvárnak tőle. Én mindig többet tettem oda annál, mint ami feltétlenül szükséges lett volna. Kőkemény napi tizenkét-tizennégy órákat dolgoztam. Ambiciózus is vagyok, az is biztos. Egy idő után nem szeretek a komfortzónámon belül maradni, szeretem feszegetni a határaimat. Persze, én nem készültem housekeeping menedzsernek, de ha jött a lehetőség, éltem vele, és abból a helyzetből kihoztam a legjobbat. Amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy Máltára költözöm, akkor kértem Istent, hogy ha támogat, adja meg a lehetőséget, ha viszont nem akarja, hogy arra menjek, zárja be azt az ajtót. Isten pedig mindvégig ott volt mellettem, úgy hiszem, Ő hozta elém ezeket a lehetőségeket. Nem is gondolom, hogy nélküle ment volna.”
És hogy mire tanította az elmúlt néhány év? „Arra, hogy nincs semmi baj. Nagy adag biztonságérzetre tettem szert ez idő alatt. Szinte kihúztam magam alól a talajt, hiszen Máltán csak Isten volt meg voltam én, aztán boldogultunk egymással. Közben kiderült számomra, hogy nincs semmi, amit Isten ne tudna megoldani. Tudom, hogy ma is a kezében tart.”