Bátran az úton

Negyedszázada él teljesen vakon, de sokszor észre sem veszi, hogy nem lát – állítja Czirják László. Amikor elveszítette látását, nyugdíjba küldték Törökbálintról. A református lelkipásztor azt mondja, hogy a váltás mégsem jelentett nyugalomba vonulást, hiszen egész életében nyughatatlan volt. De hogyan segíthetne másokon? Mit tehet egy vak lelkész? – tette fel magának a kérdést.

Mindig tenni akartam valamit az Úr ügyéért – kezdi a beszélgetést a nyolcvanhat éves lelkipásztor, akit a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban látogattunk meg.
– Amikor megvakultam, átfordított bennem egy váltót az Isten. Addig a gyülekezetben, a gyülekezetért szolgáltam, attól kezdve pedig rögtön tudtam, hogy vakként a vakok közé kell mennem, köztük próbáltam hasznosítani magam. A vakmissziónak van ugyan lelkésze, de megtaláltam a helyem amolyan csendes háttérszolgaként. Hangkazettákra vettem fel az igehirdetéseket, a lelkileg építő könyveket, ezeket juttattam el a vakokhoz – mondja, és rögtön mutatja is, hogyan kezeli a technikát. Közben pedig felidézi a régmúlt időket.

Az akciós Biblia
– Első saját Bibliámat 1935-ben vásároltam meg akciósan egy pengőért a Tatai úton. Még ma is megvan – mondja, és rögtön felajánlja, hogy kikeresi a könyvek közül.
– Teológuskoromban is ezt a Szentírást használtam, tele van aláhúzásokkal, bejegyzésekkel. Angyalföldön laktunk a családommal, a Frangepán utcai gyülekezetbe jártunk, de 1944-ben tévedésből szétbombázták az egész épületet. A Nyugati pályaudvart akarták megsemmisíteni, de elvétették a célt, a házunk is a bombatámadás áldozata lett. Apám mozdonyvezető volt, így a Keleti pályaudvar mellett kaptunk lakást, és Baross téri egyháztagok lettünk. A háború utáni lelki ébredéskor, 1946-ban szólított meg az Úr, és a következő esztendőben beiratkoztam a budapesti református teológiára. Ezután kilenc évig segédlelkészként szolgáltam több helyen.

Fehér bot
Czirják Lászlót 1960-ban megválasztották Dunántúlra lelkipásztornak, azonban nem foglalhatta el a helyét, mert politikailag megbízhatatlannak minősítették.
– Végül kényszermegoldásként Dunapatajra löktek hitoktató segédlelkésznek. Ekkoriban nősültem meg, egy debreceni lelkész leányát vettem el. Sajnos egy ideig külön kellett élnünk a feleségemtől. Mire a dunapataji lelkipásztor végre kegyeskedett egy lelkészlakást biztosítani, a kisleányunk már néhány hónapos volt. Két fiunk már Törökbálinton született, ahol 1962-től 1989-ig szolgáltam lelkipásztorként. A hetvenes években kezdett megromlani a látásom. Először farkasvakságom volt, esténként úgy jártam haza, hogy szinte tapogatnom kellett a falat. Voltak, akik félreértették ezt, és elhíresztelték, hogy részeges a református pap, mert tántorogva jár haza. A szemészeten azt mondták, hogy már régen fehér botot kellene használnom, és bevallották azt is, hogy a szemem állapota soha nem fog javulni, sőt! A retinám elsorvadt, csőlátásom lett, egyre erősebb szemüvegeket kaptam, végül már csak nagyítóval láttam a legnagyobb betűkkel íródott Bibliát is. 1989-re teljesen megvakultam. Amikor megromlott a szemem, még erőm teljében voltam. Amikor már nem láttam, a feleségem mindenhová elkísért. A gyülekezet gondnoknője is sokat segített, kereszteléseknél fogta a csuklómat, nehogy eláztassam a pólyát, amikor öntöm a vizet a keresztelőkancsóból.

Nincs élet igeszolgálat nélkül
– Teljes mértékben az Úrra bíztam a szolgálatomat és az egész életemet. Tőle vártam eligazítást akkor is, amikor Törökbálinton csaknem három évtized után mindent felszámoltunk és jó messzire kerültünk: Balatonalmádi túlsó végére, egy kis házikóba. Onnan kezdtem a vakmisszióba járni Budapestre. Sajnos még egy évet sem töltöttünk ott, amikor feleségem súlyos agyvérzést kapott. Ekkor leányunk tíz évig hűségesen ápolta a feleségemet, akit végül a második agyvérzése után, 2004 őszén hazavitt az Úr. Azóta hétvégeken kettecskén élünk a lányommal. Jó néhány éve Steinbach József püspök úr keresett meg azzal, hogy ellátnám-e vasárnaponként az igehirdetést Balatonfűzfő-gyártelepen, és én örömmel kaptam a lehetőségen, hiszen nem tudom elképzelni az életem igeszolgálat nélkül! Most is megyek mindenhová, ahová csak hívnak: Igével szolgálok istentiszteleten, bibliaórán, evangelizáción. A vakok életét a Vakok Elemi Rehabilitációs Intézetében tanultam meg, három hónap alatt egy tanfolyamon igyekeztek mindenre megtanítani: bottal közlekedni, buszra fel- és leszállni, a pénzérméket megkülönböztetni. Nekem ez viszonylag könnyen ment, mert az emlékeimből éltem. Megtanultam a konyhai eszközökkel bánni, a Braille-írást, számítógéppel írni, most is van egy kompjúterem, egy 286-os öreg csotrogány, a múltkor azt mondták róla, hogy már múzeumba való, de én még használom. A Baross-téri gyülekezettől kaptam ajándékba. Ezen van a Károli Biblia, ezen hallgatom az Igét és készülök a szolgálataimra, tehát nekem óriási segítség ez a számítógép! Szeretem hallgatni, szerintem olyan hangja van, mint Sinkovits Imrének volt.

A gyengék erősek legyenek
Czirják László a mai napig is hetente utazik Balatonalmádiból Budapestre és a fővárosban tölt néhány napot.
– A Schweitzer otthonban húzom meg magam, kedd, szerda, csütörtök az itteni munkanapom, pénteken felkerekedek, megyek haza, vasárnap reggelenként szolgálok Balatonfűzfőn, aztán hétfő délután jövök vissza Budapestre. Tizennyolc éve élem ezt a kétlaki életet, hétközben feldolgozom a hanganyagokat, és küldöm Debrecenbe, ahol lemezesítik ezeket. A modernizáció miatt a kazetták kora lejárt, de én éveken át ontottam a kazettákat a határon túl élő magyar anyanyelvű vakoknak Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára és a Délvidékre, hogy hallhassák az Úr megtérésre szólító szavát, és hogy a hitben gyengék erősebbek legyenek.

Sosem bánkódott
A nyolcvanhat éves lelkipásztor azt mondja, amíg látott, az volt élete értelme, hogy a gyülekezetben Jézus Krisztushoz vezesse az embereket.
– Amikor megvakultam és az én mennyei Uram átállította a váltót a vakok felé való szolgálatra, azt éreztem, hogy sokszor kétségbeejtő a vakok lelkiállapota, különösképpen ha felnőttként vakulnak meg egyik pillanatról másikra. Ilyenkor az Úristent okolják, és azt kérdezik, hogyan történhetett meg ez velük? A sajátos szolgálatomon keresztül azon dolgozom, hogy eljusson a mennyből jövő szó a nem látókhoz is. Vak emberként csak azt tudom sorstársaimnak mondani, hogy az életnek van értelme és célja akkor is, ha elveszítjük a szemünk világát. Az embernek nemcsak testi szeme van, hanem belső, lelki szeme is. Az örökkévalóság szempontjából az a legfontosabb, hogy megnyíljon a lelki szem, amivel megláthatjuk Isten csodálatos világát. Van értelme vakon is mindent elkövetni azért, hogy egyszer eljussunk a színről-színre látás világába, ahol nem lesz sem fogyatékosság, sem vakság, sem süketség, sem bénaság, hanem örök öröm lesz ott az Úr előtt.

Czirják László azt mondja,  sosem bánkódott vaksága miatt, mert hitben tudta feldolgozni fogyatékosságát.
– Istentől csodálatos belső töltést és pótlást kaptam, így sokszor szinte észre sem veszem, hogy nem látok. Sokszor néznek rám az emberek, hogy vakon is milyen bátran megyek az úton.

Fotó: Füle Tamás