Anyanyelvből gyermeknyelv

Három éve jártam utoljára Módoson, ezzel a kisfiúval még nem találkoztam, és ő sem velem. Elég volt néhány biztató tekintet és mosoly, hogy a gyermek, aki nagy kópé hírében áll, egyszer csak ott teremjen előttem, pedig már igazán semmi sem kötelezte volna arra, hogy még egyszer azt mondja: köszönöm.

Két szem pisztáciát rejtett a markomba. Neki alig valamivel több jutott, talán egy évben vagy egy évtizedben egyszer. Nekem még soha sem esett olyan jól csemege, igaz, most nem a gyomrom töltötte meg, hanem a lelkem. A csoda újra megtörtént: valaki, akitől elválaszt a nyelv, a felnőtt és a gyermek, meg a vendég és a házigazda egyenlőtlen viszonya, átlépi saját határait és megosztja velem a szeretetét. Mert nemcsak mi hoztunk valamit, hanem ők is adtak. Ezek a gyerekek, egy már csak nevében gazdag településen a szerb–román–magyar határ közelében a bizalmukkal ajándékoztak meg, ami olyan törékeny, és olyan kiszolgáltatott – nekünk, akik fél méterrel magasabbról látjuk ezt a világot, mindenféle értelemben.
Bő egy évtizede már, hogy rég nem látott pusztítást okozva a Temes magával sodorta a délvidéki Bánságban fekvő település egész évi termését a haszonállatokkal együtt, és lakhatatlanná tette a legtöbb módosi – köztük mintegy félezer magyar – otthonát is. Ekkor sietett az ottaniak segítségére a budapesti székhelyű Ágoston Sándor Alapítvány is, amelynek küldetése, hogy segítse a határon túli magyar református közösségek fennmaradását. Az épületek helyreállításánál azonban jóval nagyobb feladattal szembesültek a segítő szándékú teológusok és barátaik: a szerb tenger feltartóztathatatlanul mossa el a magyar nyelvet és identitást. A folyamat megállítása érdekében másfajta homokzsákok lerakását kezdte meg az alapítvány a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületével karöltve. Egy ott élő, anyanyelvápolással foglalkozó pedagógus elkezdte a Módoson és környékén élő, főként vegyes házasságokból született gyerekek magyar nyelvre oktatását, az alapítvány önkéntesei pedig nyaranta anyanyelvi táborokat kezdtek szervezni a kurzuson részt vevő iskolás gyerekeknek.
Persze, nem kell mindig nyárig várni az újabb találkozásra. Szokásosan röviddel karácsony előtt az önkéntesek ellátogatnak a délvidéki településre, ahol ilyenkor a gyerekek ünnepi műsort adnak, számot adva nyelvtudásukról, az önkéntesek pedig a civil adományozóknak köszönhetően ajándékokkal kedveskednek nekik. Így történt az elmúlt hétvégén is, amikor gyógyszereket és szépen becsomagolt cipősdobozokat tettünk a közösen feldíszített fa alá. Olyan őszinte, kitörő örömnek még nem voltam szem- és fültanúja, mint amikor a gyerekekkel és várakozással megtelt szobába beléptem az első dobozokkal. Az apró figyelmesség alighanem jó néhány gyermek számára a legnagyobb ajándék, amit ezen a karácsonyon kaphatott. Hamar előkerültek a dobozokból a nyalánkságok, pipereholmik, játékok, mesekönyvek. Némi aggodalmat is rejtő örömmel figyeltük a kicsik és a nagyobbak arcát: vajon tetszeni fog-e, amit találtak, nem kap-e valaki kevesebbet, mint a másik. Ők azonban leleményesen elcsereberélték azokat a kincseket, amelyek talán csak azért kerültek mégis az ő csomagjukba, hogy az ajándék ne csak az legyen, ami a fedél alatt van.

Amikor már a tálcákon is több volt a morzsa, mint a sütemény, örömmel álltuk körül a karácsonyfát, a gyerekek pedig éneklésbe kezdtek. Akárcsak az ünnepi műsoron, itt is sorjáztak a magyar nyelvű mondókák, kiszámolók, versek, gyermekdalok. A tisztán ejtett sorvégekben is felismerhető szerb akcentussal, persze. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a legkisebbek nyelvi repertoárja ebben ki is merül, hiszen egymás közt is szerbül beszélnek, és kérdéseinket is nehezen értették. Lídia tanítónő – ahogy ők nevezik – azt mondja, nem tudják még alkalmazni a tanultakat. Ez azonban csak a kezdő csoportra igaz, a haladó kamaszok szerencsésebb helyzetben vannak: ők otthon is beszélik a magyar nyelvet, és nyolc éve a nyelvórákon is csiszolják tudásukat.
„Velük nagyon szép eredményeket értünk már el, a Vajdasági Suliszínház-fesztiválra is eljutunk kezdetektől fogva minden évben, és nem egyszer díjakkal jövünk haza” – számolt be Monić Lídia. A tanító elárulta, a magyar nyelv megszerettetése a célja, mert a dalok, ritmusos szövegek, eljátszott darabok keltette érzelmi élmény tovább serkenti a gyerekek érdeklődését. Sok szülőnél szerinte éppen ez az érzelmi kötődés hiányzik a nyelvhez, ezért is halványult el magyartudásuk. Igaz, megesett, hogy egy szülő arra kérte, tanítsa őt is magyarul, miután gyermekén látta, mennyit fejlődik. A nyelvtanulási kedvet a határon túli magyaroknak kijáró egyszerűsített kettős állampolgársági eljárás is meghozta – véli. A pedagógus az anyanyelv fogalmát új megvilágításba helyező példáról is beszélt: van olyan édesanya, aki azóta beszél otthon magyarul iskolás gyermekével, mióta az elkezdett magyarórára járni.

A tanítónő munkájára óriási szükség van, hiszen Módoson nincs sem magyar óvoda, sem magyar általános iskola, de még fakultatív magyarnyelv-tanulási lehetőség sem. A Vajdasági Magyar Pedagógus Egyesület Délvidék-szerte igyekszik pótolni a hiányosságokat nyelvórákkal és olyan kreatív nyelvtanulási módokkal, mint a színházfesztivál, a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedő és a Szórakoztató Szóra Késztető anyanyelvi szemle, amelyen a gyerekek játékos formában adhatnak számot magyarnyelv-tudásukról.
Lídia tanítónő az egyesület tagjaként hetente kétszer jön Módosra a mintegy harminc kilométerre fekvő Nagybecskerekről, hogy megtartsa a másfél órás, tömbösített foglalkozásokat. Ha a gyerekek többségével ő nem foglalkozna, akkor senki. „Idén huszonkét diákunk van, járnak ide gyerekek a közeli Káptalanfalváról is. Bár zömmel vegyes házasságból származó gyerekekről van szó szép magyar családnevekkel, a kezdő csoportban tanulók többnyire nem hallanak otthon magyar szót. Idén van például egy hatéves kislányunk, aki egyáltalán nem tud magyarul. Pedig neki és a többieknek is van magyar felmenője, de sajnos már a szüleik is nehezen beszélnek őseik nyelvén.”

Az elsődleges asszimiláció, vagyis a magyar nyelvű oktatás hiánya magával vonja, hogy az iskolaköteles gyerekek a majdani boldogulásuk érdekében még nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerbtanulásra, nem egyszer szerb tagozatra is jelentkeznek. Szerbül beszélnek otthon és igyekeznek szerbül is gondolkodni – magyarázza a pedagógus. „Ennek ellenére a gyerekek többsége magyarnak vallja magát, van azonban köztük olyan is, aki azt mondja: magyar is vagyok, meg szerb is.”
A magyar nyelvhez és identitáshoz való ragaszkodást a nyári anyanyelvi táborok kifejezetten serkentik – állítja a tanítónő. „Az itt táborozó helyi, valamint a bókai, a nezsényi és a nagybecskereki gyerekek egy hét alatt közösséggé formálódnak, miközben ismerkednek a magyar kultúrával, és a dalok, Igék megtanulásával gyakorolják a nyelvet. A faluban és az iskolában ugyan találkoznak, de a magyarórák és a tábor megkülönbözteti őket a többiektől, és ez különleges jelentőséggel bír számukra.”

Ezt erősíti meg Kiss Nándor nagybecskereki református lelkész is, aki havonta legalább egyszer ellátogat Módosra. Az alapítvány által korábban megvásárolt és időközben felújított közösségi házban ugyanis magyar nyelvű bibliaórákat és időnként ismeretterjesztő előadásokat tart a felnőtteknek.
Megyünk a magyarokhoz – mondják, akik járnak az összejöveteleinkre, igaz, ők is magyarok. A gyerekek is büszkék, hogy velük itt külön foglalkoznak, jóllehet, nincsenek hozzászokva a szervezett közösségi programokhoz. Őket legfőképp a közös játék lehetősége motiválja, ezért türelemre és kitartásra van szükség a módszeres pedagógiai munkához. A magyar gyerekeknek egyébként mindig volt kis társasága, nemcsak a szerbekkel barátkoztak, hanem egymással is, de a magyarórák és a táborok erősítik az összetartozásukat.”

A Bánáti Egyházmegye esperese szerint elmúlt a kilencvenes évek félsze, a magyarok megint büszkék etnikai hovatartozásukra, és a környezetük is arra, hogy náluk a magyarok is megélnek. „Az idősek, akik jól beszélik a nyelvet, a szokásokat is megtartják, és gyakran felidézik az emlékeket azokból az időkből, amikor még jobban elkülönültek szerbek és magyarok. A középkorú gyermekes szülők viszont szerbekkel komáznak, sokuknak kellemetlen a saját származásuk. Ez, persze, téves felfogás. Szerbül beszélnek, a gyerekek előtt pedig ez a példa. A vegyes házasságokban a többségi lakossághoz tartozó fél hatása erősebb. Ez egyébként a katolikus–református vegyes házasságokra is igaz, ahol a katolikus fél vallási szokásai érvényesülnek.”

Módos a nagybecskereki gyülekezet szórványa, az esperes szerint a missziónak kettős szerepe van a katolikus többségű településen. Bár mindössze két református jár a bibliakörökbe, a katolikusok is szívesen jönnek, nemcsak azért, mert magyarul olvassák az Igét, hanem a lelkész szerint azért is, mert szeretnek közösségbe járni és ezeken az összejöveteleken választ kapnak kérdéseikre. „A fő cél nem a református gyülekezet építése, hanem az evangelizáció. A katolikus és a református teológiai különbségeket tiszteletben tartva igyekszem megválaszolni az idejárók kérdéseit, legyen szó a feltámadásról vagy épp a válásról. Egyre többen megnyílnak a beszélgetések alkalmával.”

Ez a gyerekekre is igaz. Kiss Eszter Anna (a képen balra) szerint a magyar nyelv gyakorlására a személyes kapcsolatok motiválják a gyerekeket. A magyar mint idegen nyelv szakos egyetemi hallgató idén nyáron vett részt először az anyanyelvápoló táborban. Azt mondja, a kamaszok már a szövegalkotásos feladatok közös javításából is sokat tanultak, hiszen sok mindent tudnak, de bizonytalanok a nyelvi formák pontos alkalmazását illetően. „Az is nehézséget okoz, hogy a vegyes házasságban általában az apa anyanyelve a meghatározó, hiszen neki van meghatározó szerepe a családban. Ha az édesapa szerb, a gyerekek is szerbül fognak megtanulni, sőt, az is lehet, hogy magyarul egyáltalán nem. Ritka, hogy a partner hajlandó megtanulni a másik anyanyelvét. Egy ellenpéldát ismerünk, az a házaspár mindkét nyelvet beszéli otthon és a gyermekeik is jól tudnak magyarul. Az államnyelv persze mindig domináns, a magyar pedig mindig alárendelt szerepben lesz itt is. Igyekszünk mégis motiválni az ittenieket, hogy legalább valamennyit beszéljenek otthon magyarul, hogy bármikor, ha úgy dönt a gyerek, hogy Magyarországon akar szerencsét próbálni, rendelkezzen a szükséges alapokkal.”

Az önkéntes szerint nemcsak negatív hozadékai vannak a kétnyelvűségnek. „Ha valaki legalább két nyelvet beszél, két kultúrában jártas, nyitottabb, elfogadóbb emberré válhat. Csak mindezzel az átlagember tudatosan nem vet számot. Neki mi a fontos? Az, hogy tudjon érvényesülni az életben, ne csúfolják ki az iskolában, ne érje hátrányos megkülönböztetés, legyenek barátai, legyen munkája, és sokszor ebből az adódik, hogy az államnyelv árnyékában a családtagok lemondanak az anyanyelvükről.”

A magyar identitás elveszítéséhez a kommunizmus mellett az is hozzájárult, hogy már a húszas évektől kezdve módszeresen telepítettek szerb falvakat a magyar falvak közé a nemzeti kisebbség összetartozásának lazítására – ezt már a környékbeli Magyarittabén felnőtt Buka Boglárka mondja. Az elsőéves teológus is elkísérte Módosra az alapítvány önkénteseit. „Mára a nagyvárosok is elszerbesedtek, a falvakból pedig elüldözték az értelmiséget, akik összefoghatnák a települések lakóit és serkenthetnék a magyar közösség fennmaradását. Míg régen szégyen volt szerbekkel barátkozni, mára a zárt falvak lakossága is keveredik a vegyes házasságok révén.”

A délvidéki értelmiség felszívódása tovább folytatódik amiatt, hogy a délszláv háború okozta nélkülözés után sokan szeretnének jobban élni, ezért a fiatalok elhagyják Szerbiát. Erről árulkodik az is, hogy a nagybecskereki református gyülekezet tizenkét presbiterének valamennyi gyermeke Nyugat-Európában él és dolgozik.

„Egy egyre inkább megállíthatatlannak tűnő folyamatot próbálunk lassítani” – mondja Kovács Enikő református lelkész, az Ágoston Sándor Alapítvány munkatársa. „A több mint két évtizedes múltra visszatekintő alapítvány a kétezres évek közepén éledt fel újból. Akkoriban építőtáborokat szerveztünk határon túli református gyülekezetek és a szórványban élő magyarság megsegítésére. Az elmúlt években a figyelmünk az építkezésről egyre inkább a gyermekek felé fordult. Korábban is gyűjtöttünk már adományokat erre a célra, látogattunk gyermekotthonokat vagy olyan családokat, akik befogadtak árvákat. Idővel egyre inkább láttuk, hogy a gyermekeknek és nevelőiknek az anyagi mellett lelki támogatásra és még több jelenlétre van szükségük. Az alapítvány ma már mentálhigiénés szemléletű felkészítéssel küldi az önkénteseket ezekre az utakra. Sok gyermek és fiatal beszél nekünk a nehézségeiről, amelyeket talán kevesekkel tud megosztani, hiszen ahol hatvan gyerekre jut két nevelő, ott egyenként kevés figyelmet kapnak. Mi szeretnénk ezzel a kevéssel is segítségükre lenni, még ha csak alkalmanként is. A szolgálatban részt vevő teológusok pedig reményeink szerint hosszú távon is érzékenyebbé válhatnak a Kárpát-medencei magyarság sorsa iránt.”
Apró tettek, apró ajándékok, apró lépések ezek, mint ahogy az is, hogy a módosi gyerekek idén a pravoszláv karácsonyi szokások mellett megismerkedtek magyar nyelvű énekekkel is, amelyek nemcsak a nép hagyományaiból, de Isten népe öröméből is merítenek. Abból a gyermeki örömből, amivel ők tudnak csak igazán minket, felnőtteket megajándékozni.

Az Ágoston Sándor Alapítvány munkájáról és aktuális útjairól többet megtudhat az alapítvány honlapján vagy Facebook-oldalán.

Képek: Jakus Ágnes, Polyák Gergely

Kapcsolódó cikkünk:

A magyar identitás elvesztéséhez nagyban hozzájárulhatott az 1944–45-ös délvidéki vérengzés, amelyet egész települések kiürülése és hosszú évtizedekre hallgatás követett. Erről tudhat meg többet Délvidéki Magyar Golgota 1944–45. című cikkünkből:

"Máig háborús bűnösnek bélyegezve, jelöletlen tömegsírban nyugszik az 1944–45-ös délvidéki vérengzés több tízezer halálos áldozata, köztük több ezer magyar. A tragédiát napjainkban is elhallgatás övezi. A tényeket megismertetni és a máig sem rehabilitált, ártatlan áldozatokra emlékezni – ez a célja a Délvidéki Magyar Golgota 1944–45 című vándorkiállításnak, mely a vérengzés hetvenedik évfordulóján nyílt meg."