Olyan helyzetekben éreztem gyomorgörcsöt, szívdobogást, amelyekben eddig észre sem vettem, hogy helytállok nap mint nap. Szorongás, pánik – mondja a világ. Isten tanít – mondom én.

Magabiztosságom odalett. Igaz, olyan igazi nem is volt soha. Csak amolyan emberi, ingatag, amit egy apró kudarc, egy mondat, egy szó romba dönt egy pillanat alatt.

De az élet nem állt meg. A helyzetek sorakoztak előttem. És velük együtt érkezett a szorítás a mellkasomban, a sírás közeli állapot, az érzés, hogy én erre képtelen vagyok. Ilyenkor nincs mit tenni, mint imádkozni, Istenben bízni, Istenre bízni.

…Aki átveszi tőlem a felelősséget, az irányítást. A találkozásaimat, a munkámat, az életemet.

Én feladom – Ő azt mondja: jól van, most viszlek a hátamon egy kicsit. Én aggódok – Ő vigyáz rám. Én kapkodok – Ő türelemmel kivárja. Én igent mondok – Ő megáldja. Én szeretek – Ő adja az embereket, akiket jó szeretni. Én érzek – Ő őrzi a szívemet. Én remélek – Ő mosolyog. Én imádkozom – Ő meghallgat. Én csendben vagyok – Ő szól. Én cselekszem – Ő adja az erőt.

Annyi mindent kaptam Tőle már eddig is életemben! De nem tudtam jól fogadni… Görcsösen meg akartam hálálni, meg akartam felelni, nem tartottam magam méltónak rá, arra gondoltam, hogy csak tévedésből kaptam, és mindjárt visszaveszi.

És azon az estén, amikor egy pillanatra kivett mindent a kezemből, semmim sem volt, alkalmatlan voltam bármire, egy érzés maradt, tisztán, határozottan, hogy Isten szeret. Úgy, ahogy vagyok, és azért, mert vagyok. Semmit nem kell tennem, csak lennem és szeretnem Őt.

Így, kiüresedve tudtam megérteni, megérezni azt, amit ez idáig nem sikerült.

Amikor megerősödtem kicsit, megpihentem szellemileg és fizikailag, próbáltuk egy beszélgetéssel megoldani a konfliktusunkat. Nem sikerült. Továbbra is úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Ez után a találkozó után felnéztem az égre és feltettem azt a kérdést, amit még sosem: „Mondd, ennek most mi értelme volt?”

A beszélgetésünk alatt közel jöttek a decemberi események. Rossz érzés volt. El akartam őket nyomni.

Megfogalmazódott erősebben a kérdés: „Ennek az egésznek mi értelme volt?”

Először a felszínen zajló eseményeket láttam csak. Nem vagyok büszke ezekre. Sem a leveleimre, sem a mondataimra, reakcióimra. Sajnálom a sebeket, amiket okoztam. Sajnálom az álmatlan éjszakáinkat, sajnálom… Ezen a szinten még mindig nem értek sok mindent, se magamból, se belőle. Úgy éreztem, nem szabad ezt kutatnom tovább, beljebb kell lépnem. A felszín alá.

Itt embereket láttam. Sok-sok értem nyúló kezet. Sok tapasztalatot, élményt, mondatot, találkozást, pillantást, beszélgetést, ölelést, imát. Sok-sok olyan pillanatot, amikor képtelenül is meg tudtam fogni valaki kezét, vagy amikor az enyémet fogta meg valaki. Mind mutat, tanít, erősít.

Ide tartozik az is, amikor imádkoztam azért a testvéremért, aki a lelki vívódásaim tárgya volt. Tudtam én, hogy akkor is vigyáz rá, megáldja őt Isten, ha én nem kérem, mégis kértem Őt nap mint nap. Imáimnak nem tudom, hogy az ő életére volt-e hatása, de az enyémre biztosan igen: belepillanthattam messziről a kapcsolatukba és láttam, hogy szeretik egymást Isten és ő, és ez békességgel, örömmel töltött el.

Ekkor már be tudtam lépni a belső szobámba. Oda, ahol Jézussal találkozhatok. A beszélgetésünk után engedtem, hogy újra átéljem az eseményeket. Napfényesnek láttam ezt az estét, nyugodtnak és békésnek. Nem értettem. Hisz a helyzet reálisan nézve kétségbeejtő, fájdalmas és reménytelen volt. Szépen lassan kristályosodott ki az az érzés, amit akkor éreztem, ami a Fényt, a Békességet, a Nyugalmat adta: hogy Isten szeret. Úgy, ahogy vagyok, és csupán azért mert vagyok.

Ez az, ami megadja ennek a mélységnek, vagy, ahogy a világ mondja, krízisnek a helyét, békességét az életemben.

A szívdobogás csillapodik, a gyomorgörcs enyhül, a sírás abbamarad. És marad a hála.

Most már nincs más dolgom, mint nyújtani a kezem, hogy adhassa mindazt, amit nekem szán. A feladataimat, találkozásaimat, embereimet.

Magabiztosságom ugyan továbbra sincs, nem is volt sosem. Isten-biztosságom viszont érik, formálódik.

Rácz Kornélia