A nyelv csakis akkor az, ami, ha közös – ha az azt használó közösség érti. Mindeközben minden szakmának, minden korosztálynak, minden szubkultúrának, sőt minden családnak megvan a saját nyelve: gondoljunk csak a belső használatú becenevekre, a családi legendáriumba kerülő gyereknyelvi leleményekre. Így aztán a fenti tényezőkből összeálló egyénnek is saját nyelve van: vidékéből, neveltetéséből, szakmájából, társadalmi státusából, ízléséből, saját történetéből kikeverve. A nyelv tehát elidegeníthetetlenül saját, miközben épp az a lényege, attól működik, hogy közös. Valahogy így látom a hitet is. A Lélek ugyanaz, de a történet egyedi és megismételhetetlen.

Isten személy. Nem gondolatrendszer, nem értékrend, nem absztrakció. Mostanában sokszor hallom, olvasom ezt, mégis, fontos, hogy ezt leírjam, mert úgy harmincéves koromig, ha egyáltalán gondoltam is bármit Istenről, akkor egyfajta létmetaforaként, fogalomként vagy tudatállapotként tekintettem rá. Pascal szavaival „a filozófusok Isteneként”, nem pedig Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként. Aztán valami megváltozott, amit nem pontosan értek, de a Biblia a tékozló fiú történetében így írja le: „elébe futott” (Máté 15,20).

Isten nem várja meg, hogy hazaérjünk hozzá, elénk fut, ott találkozik velünk, ahol éppen vagyunk. A találkozás élménye pedig hosszútávon meghatározza hitünk ízét, színét, állagát. Ebből pedig az következik, hogy felekezeten, de még gyülekezeten belül is mindannyiunkban kicsit más kép él Istenről. Ahogy egy nagyobb családban is minden egyes gyerekben kicsit más kép él ugyanarról az anyáról. Ez nem baj, de nem is problémamentes ügy. Pünkösd története nekem arról is szól, hogy ahhoz, hogy szót értsünk egymással, csodára, isteni közbeavatkozásra van szükség.

„valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük” (ApCsel 2,3)

A nyelv nem veszélytelen: amit néven nevez, az lángra kap. Az Igazság nem csak szabaddá tesz, de az Igazság Lelke ki is égeti belőlünk mindazt, ami hazugság, ami felesleg, ami kacat. Ez pedig félelmetes, hiszen annyira összenőttünk saját szennyesünkkel, hogy alkalomadtán össze is tévesztenénk magunkat vele. Isten jelenléte, az Igazság közvetlen megmutatkozása veszélyes. A Szentírásban rendre visszatérő elem: Isten megjelenik, az embert pedig velőig ható félelem hatja át (Bír 13,22; Ézs 6,5; Ez 1,28; 3,14), talán mert ilyenkor döbben rá saját hiábavalóságára.

Pünkösd mégsem a félelem, hanem a (részegséggel is összetéveszthető) mámor pillanata. Mert a gyülekezet várakozásban volt. Azt nem tudták mire, de azt igen, hogy „az Atya ígéretét” (ApCsel 1,4) várják. Félelem nélkül vártak, semmit sem tartva vissza. Így pedig a tűzben gyönyörködhetünk is: ahogy kiégeti a korhadt, elhalt anyagot, és csak azt hagyja meg, ami tűzálló. Még ha az elenyészően kevés is. Ahogy az Igazság lelke kiárad, kiégeti a hazugságot – ezért jöhet létre megértés olyanok között, akik mind a saját nyelvükön beszélnek, de amint átjárja őket az Igazság, saját nyelvükön hallják a másikat is szólni.

A saját szavak viszont nem jönnek könnyedén. Ha nem a saját szavainkat használjuk, valaki vagy valami más beszéltet minket: szüleinktől örökölt minták, egy filozófia vagy ideológia. Vagy a magunk előtt is titkolt gondolataink, vágyaink? Bármi legyen is, mindenképpen hamis tanúvá leszünk, amint megszólalunk. Aki rendszeresen ír, beszél nyilvánosság előtt, jól tudja ezt. Én akkor szembesültem ezzel, amikor szerettem volna megfogalmazni saját hitemet. Nem úgy, ahogy Pál mondja, nem úgy, ahogy Ágoston írja, nem a káté vagy az Institutio szavaival, hanem az enyéimmel. Azt, ahogy Isten megtörtént velem. Verseket írtam, a lázálom, az okoskodás és az olvashatatlanság határán billegő szövegek születtek. Kortárs költőkről is írtam, olyanokról, akik a keresztény hitükre saját szavakat találtak és olyanokról, akik egyszerűen csak komolyan veszik az írást, és szavaik mögött megnyílik valami nyelvnél tágasabb. Az írás rutinja (és az ezt megkönnyítő technológia) azonban el tudja feledtetni a szavak súlyát, amire a papírkötegek még emlékeztettek. Géppel írni kicsit olyan, mint kártyával fizetni: gördülékenyebb, praktikusabb és egyszerűbb, ezért könnyen megfeledkezünk arról, hogy ugyanolyan valóságos, mintha kézbe fognánk a bankjegyeket vagy papírlapokat.

A pünkösdi tömegben mindenki a saját nyelvén, a saját szavaival szólt, mert valódi hittapasztalata lett. Ezért értették meg egymást, hiszen nyelvük a találkozásban lett közössé a Lélek jelenlétének megszentelt terében és idejében. Pünkösd egyik legnagyobb titka nekem talán ez: ami a legmélyebben sajáttá lesz, az tud igazán közös lenni.

Molnár Illés

Fotók: Füle Tamás