Foglaló az örök életre

„Jézus Krisztusban titokzatos módon Isten öltött testet, Ő fizette meg a bűn halálos árát, hogy kiszabadítson bennünket.” Bogárdi Szabó István református püspökkel beszélgettünk Krisztus feltámadásának jelentőségéről.

Nemrég két temetésen is részt vettem, ahol elhangzott az apostoli hitvallás. Különösen az a sora tett próbára, és jelentett aztán valódi kapaszkodót, hogy hiszem a test feltámadását”. Mi a jelentősége számunkra Krisztus feltámadásának?

Nem lehetne megvallani, hinni és megélni a feltámadást, a saját feltámadásunkat, ha Krisztus nem támadt volna fel. Amikor a feltámadásról vagy az eljövendő életről beszélünk, akkor egyszer csak minden szép szavunk töredékes lesz, és dadogni kezdünk. Mi innen nem tudunk átmenni a másik életbe, inkább az eljövendő világ erői hatnak át bennünket. Krisztus feltámadása elővételezése a halottak feltámadásának, de megfordítva is igaz ez, hiszen Pál apostol azzal érvel a korinthusi levélben, hogy ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a prédikálásunk, hiábavaló a hitünk, és minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

A feltámadás valósága és a feltámadásba vetett hit tehát nagy vízválasztó. Ha úgy vagyunk keresztyének, hogy ezt félretesszük, nem tartjuk sem fontosnak, sem érvényesnek, vagyis nem ennek a fényében nézzük az életünket, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk – ahogy az apostol mondja –, azoknál is, akik sem Krisztusban, sem Istenben nem hisznek, sőt, semmiben sem hisznek. A keresztyénség legnagyobb nyomorúsága az, ha ezt a mindent meghatározó isteni tettet kivesszük a hitünkből. E nélkül a keresztyénség csak egy kedves úri sport. Bárki csinálhatja, akinek megtetszik, vannak benne szép gondolatok, nemes, embernevelő eszmények, közösségépítő erő. Csak éppen a lényeg hiányzik. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy amíg a feltámadott Úr meg nem jelenik, és mint feltámadott Úr fel nem hatalmazza a tanítványokat, addig nincs evangéliumhirdetés, nincs misszió, csupán emlékek vannak arról, hogy milyen szép volt Jézussal ott, a Galileai-tó partján.

Magát Jézust sem az egyetemes emberi kérdésekre adott végső válasznak, hanem jó embernek, példaadó vallási vezetőnek látja az emberiség jó része.

Ha kivesszük a feltámadást az üdvösség művéből, akkor Jézus személyét egy bölcs tanítóra, egy csodatevőre, a Lélek áldásának előfutárára, a társadalmi igazságosság prófétájára vagy a mindenkori ártatlan áldozat archetípusára redukáljuk. Igen, Jézus személyének a mérhetetlen gazdagságában ez is, az is benne van, ám a feltámadásban minden koncentrálódik – és ez már egészen mást jelent.

Egy nap Krisztus bejelenti a tanítványainak, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnap föltámad. A tanítványok csak addig értik a szavát, hogy megfeszítik, meghal... – és emiatt kétségbe vannak esve. A vízválasztón, azon, hogy feltámad, éppenséggel a föltámadása erejével tudnak átlépni. És ha Ő föltámad, mondja megint Pál, akkor Ő az elsőszülött azok közül, akik meghaltak, Ő lett a zsenge, Ő lett a foglaló. Még azzal a húsvéti szokással is ezt a titkot szeretnénk önmagunk számára kiábrázolni, hogy valami búzamagot teszünk le cserépbe, ami aztán megnő az ablakban, zsenge lesz belőle.

Jézus küldetése már földi élete, halála és feltámadása előtt elkezdődött, és azután is folytatódik. Mindez mit árul el Róla? Azt mondja az Ige, hogy már a világ is Őrá nézve teremtetett.

A legnehezebbet kérdezi. Krisztus emberségének és istenségének valósága nagy hittitok. Leginkább a régi teológusokban látok sok készségességet arra, hogy ezt elmagyarázzák. De olykor az igyekezetből spekulációk lettek. Hogy ez a kettő miként tartozik össze, és hogyan tudjuk mégis megkülönbözteti, mert Krisztus nem isten–ember-gyuradék – ez a keresztyén teológia mindenkori nagy kérdése. Azt hiszem, korról korra változik, mire kerül a hangsúly. Vannak idők, amikor fontosabb Jézus emberi mivolta, az emberségén átáradó szeretete. A prédikálásunk, a hitépítő irodalmunk, a meditációnk, az elmélkedéseink, a művészet valamit visszatükröz ebből az érdeklődésből. Máskor a Pantokrátor Krisztust látja az ember, aki előtt hódol, aki a mennyei trónuson ül, Ő a dicsőség Ura, aki megöletett, de feltámadott – de inkább Júda Oroszlánja, mint Bárány. Elébe állva az ember már-már mennyei istentiszteleten vesz részt. Persze, ezek a Krisztus-képek sosem vegytisztán váltogatják egymást az időben, hanem keverednek. Valószínűleg e század elején inkább a Krisztus emberségén átáradó szeretet, a szolidaritás, a megértés vonzanak minket. Erről beszélünk szívesebben, erre rezdülünk inkább. De bizonnyal lesz majd megint olyan korszaka a keresztyénségnek, amikor azon fognak csodálkozni, hogy nekünk miért nem volt fontos a mennyei trónuson ülő Krisztus.

Miért nem ért véget a történelem Krisztus feltámadásával?

Mert akkor mindenkinek fel kellett volna támadni. A történelem vége a halottak feltámadása.

De miért nem lehetett akkor vége a történelemnek?

Például azért, hogy mi ma beszélgethessünk... Nem tudjuk. Az emmausi tanítványok – persze, másféle értelme van a szavuknak,  mégis – azt mondják Jézusról: azt hittük, Ő fogja helyreállítani az országot, Ő emeli föl újra Dávid leomlott sátorát – amiről Ámós próféta ír. Aztán hozzáteszik: de már három napja, hogy kivégezték. Valaki azt a választ adja erre a kérdésre, hogy addig nem jön el Isten országa, amíg nem hirdettetik mindenkinek az evangélium, mert Isten mindenki számára fölkínálja a megtérés lehetőségét. S máris lehet spekulálni, hogy mi van azokkal, akik úgy haltak meg, hogy nem kínáltatott föl nekik. A történelem végére vonatkozó kérdés leginkább a nyugati ember kérdése. De arról nem olvasunk a Bibliában, ahogyan erről Fukuyama beszél...

Ám az üdvtörténet magában foglalja a rövidebb emberi történelmet. Az üdvtörténet tetőpontján mi már túl vagyunk – amennyiben Krisztus feltámadását tekintjük annak…

Valóban az a tetőpont. De még egyszer mondom: a feltámadás elővételezés, az eljövendő világ jelenik meg benne, nem a vég, hanem az új kezdet. Ezért nem tudjuk körbehatárolni, hiszen a történelemben élvén, a megtörtént dolgok nyomnak minket előre. Ami már megtörtént, az szabja meg az utat. Tehát, a múltunkban, a megtörtént dolgokban tendenciákat látunk, és mindenről analógiásan gondolkodunk. Csak azt tudjuk elgondolni, ami legalább kétszer megtörtént. Ami egyszer történt, arra még azt is mondhatom, hogy meg sem történt. Viszont, ami Krisztussal történt a feltámadásban, az az eljövendőnek az elővételezése. Nincs rá analógiánk. Éspedig éppen azért nincs rá analógiánk, mert maga a feltámadás az analógia.

A keresztyénség feltámadás utáni kategória. Az a Krisztus, akinek mi már a feltámadása után születtünk, arra hívta a tanítványokat, hogy vegyék fel a saját keresztjüket, és úgy kövessék Őt. Ezek alapján hol a mi helyünk az üdvtörténetben, vagyis mire hív minket Krisztus?

Nagyon érdekes, hogy a kereszténységen végigvonulnak a harci metaforák. Akiket Krisztus megszólít, megragad, tanítvánnyá elhív, azoknak fel kell venniük a keresztet. Vagyis nem sétagalopp a tanítványság, hanem küzdelem a bűnnel, a halállal, az óemberrel. Ugyanakkor, Krisztus nem csak hívja a tanítványokat, hanem el is küldi őket, tehát van küldetés is.

Milyen érdekes, hogy nem azt mondja Krisztus, hogy előbb gyertek hozzám, tökéletessé teszlek  benneteket, vagy ti tegyétek magatokat tökéletessé egy tanítványi iskolában, és aztán indulhattok... Hanem azokat a galileai halászokat úgy küldi el tanúságtevőnek, ahogy vannak; az a dolguk, hogy tanúságot tegyenek erről a megjelent eljövendőről, a feltámadásról és a benne foglalt ígéretről.

Oscar Cullmann bibliatudósnak van egy híres hasonlata. Krisztus feltámadását a normandiai partra szálláshoz hasonlította. Amikor a szövetségesek Normandiában megvetették a lábukat, eldőlt a második világháború. Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy a Német Birodalomnak vége van, a végső győzelem csak idő kérdése.  A döntő ütközet az emberiség történetében is megtörtént, hiszen a feltámadásban azt látjuk, hogy legyőzhető a halál, nem pecsételi be véglegesen az életünket, nem a halálé a végső szó. Pál úgy érvel a korinthusiaknak, hogy a halottaknak fel kell támadniuk (a történelem végén), mert egyébként Krisztus se támadt volna föl.

Krisztus nem maradt a halál foglya. „Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson” – mondja a 16. zsoltár. Istennek olyan munkája jelenik meg a feltámadásban, amelyet így ír le az apostol: új teremtés. És ez nem abból következik, akik mi vagyunk, vagy ahogyan élünk. Biológiai értelemben mi egy nagy ökoszisztéma részei vagyunk. Hatvan-nyolcvan évig részt veszünk ennek a Föld nevű bolygónak a biológiai háztartásában. Ebből nem következik a feltámadás. De még abból sem, hogy az ember minden általunk ismert teremtményt felülmúlva tud jövő időben gondolkodni, mi több, jövőre való nyitottsággal élni. Az, hogy majd új életre támadunk, csak azért lehetséges, mert lesz új teremtés. Isten, aki teremtette az eget és a földet, úgy hívja elő a halottakat, mint élőket, a nem-lévőket, a semmiket pedig úgy, mint megelevenítetteket – mondja Ézsaiás próféta. A feltámadás az isteni szuverenitás hatókörébe tartozik.

Akkor kimondhatjuk, hogy aki hisz abban, hogy Jézus halálának és feltámadásának részese, az ragaszkodhat hozzá, hogy az üdvösség várományosa?

Igen is, meg nem is. Aki hisz, az üdvözül. Aki hisz, az megtartatik. Isten üdvösséget ad a hívőknek. Vagy, ahogy Ézsaiás próféta mondja sok helyen: Isten a megtérők számára ad megváltást. Erős és igaz szavak. De miután véges és töredékes emberek vagyunk, itt is tennem kell egy óvást: nem azért üdvözülünk, mert hiszünk, hiszen akkor a hiszékenyeké lenne a mennyek országa. Krisztus váltságművének van egy tárgyias, objektív valósága, amit mi hittel ragadunk meg, hittel fogadunk el. A hitben kezd számunkra erővé lenni, abban jelenik meg érvényes üzenetként. Ám, ha a toronyban nincs harang, nem harangozhatunk. Tehát, ha nincs feltámadás – mondja Pál –, akkor hiábavaló a hitetek. A kettő dinamikájában kell élnünk. A puszta elhívést fideizmusnak nevezzük. De nem a hívésünkért, hanem Krisztus érdeméért töröltetnek el a bűneink. Erre irányul a hitünk, sőt ez támaszt bennünk hitet. Krisztus kereszthalála a váltságdíj megfizetése, feltámadása pedig a bepecsételése ennek, és a foglalója az eljövendő életnek. Hihetetlenül nagy dolog ebben hinni. Felemeli az embert. De nem azért nyílik meg a mennyország kapuja, és nem is azért fogok feltámadni, mert én az életem egy meghatározott szakaszában nagyon hittem benne.

Ha jó éle van az evangéliumhirdetésünknek, megérezzük, hogy minden arról szól: Istenhez kell odafordulnunk. Olykor az ébresztő prédikáció csak a saját hitéhez fordítja oda az illetőt. Ám aki a saját hitével bütyköl egész életében, talán nem fog meglátni semmit Istenből. A megtérésre, vagyis az Istenhez hívó szó nem ügyes spirituális mozdulatsorra invitál, a hit sem afféle kötelező gyakorlat, ami után jöhet a szabadon választott; a hit igyekezet – felfogni azt, hogy Isten, aki a Teremtő, Újjáteremtő, Isten, aki a történelem Ura, és az üdvtörténelem végigvezénylője; és ez az Isten Jézus Krisztusban titokzatos módon testet öltött, megfizette a bűn halálos árát, hogy kiszabadítson bennünket.

Ezt olvassuk a prófétáknál is: amikor Izrael elhagyja az Ő Istenét, megszegi a szövetségét, és elszegődik szerelembérért más istenekhez, éppen akkor kapja azt a parancsot Hóseás próféta, hogy vegyen feleségül egy prostituáltat, és amikor az hűtlen lesz hozzá, kap egy másik parancsot, hogy szeresse tovább, vigye haza! Csak rácsodálkozunk Isten szeretetére, bizony, nehéz ezt megérteni. És könnyű vele visszaélni. Ezért kell az evangéliumhirdetés mellé mindig odatennünk a tanítói igehirdetést is.  Az embert nagy lelkesüléssel tudja megtölteni az, hogy hisz. Még inkább így van ez most, a 21. században, amikor minden darabokra van törve, amikor kis életszelvényeket tologatunk magunk előtt. Valami óriási dolog, ha az embernek van látomása, van egzisztenciális meghatározottsága, és tud valamire egész személyiségével rezonálni. De tanítani is kell, mert Kálvin szavával élve: nem önmagunkkal, hanem Istennel van dolgunk.

Mi az, amit viszont nekünk kell megtennünk az örök élet reményében?

A régiek azt mondják, ha felismerted, hogy Isten megkeresett és megtalált, nyomban kezdj el készülődni – az eljövendő életre. Kálvin Institutiójában van egy rész, amely latinul így hangzik: „Meditatio futurae vitae”, ezt így szoktak fordítani, helyesen: „Elmélkedés az eljövendő életről”. Én mégis úgy fordítottam volna, hogy „Készület az eljövendő életre”, ugyanis a meditor latin ige nem szemlélődő elmélkedést jelent, hanem azt, hogy az ember átgondoltan készül, fölkészíti magát. A hitre jutással a keresztyén élet készületté válik. Hiszen nem hal meg azonnal az óemberünk. Krisztus tükrébe belenézve sejthetjük csak meg, hogy milyen undok emberek vagyunk. Más ezt nem mutatja meg. Vannak jó barátaink, gyerekeink, kedves ismerőseink, és addig rázogatjuk az életünknek ezt a kaleidoszkópját, amíg ki nem jön belőle valahogy valami szép. Ha viszont belenézünk az igazság tökéletes törvényébe, ráébredünk, hogy sok mindent le kell vetnünk, át kell alakulnunk, át kell formálódnunk. Ez mindennapos küzdelem. Nem megy gyorsan, nem nő ki mindjárt az angyalszárnyunk, sőt, az nem is nő. Persze, az ember tele van istenszerelemmel, és nagyon szeretne azonnal mindent. Ehhez képest ez a készület kispolgári dolognak tűnik: rendbe teszem az életemet, axiómákat sulykolok magamba – például: mindig mondd meg az igazat, de legalább ne hazudj –, keresem az Ige útmutatását, közösségbe járok, ahol belépünk az imádság dimenziójába. Ezek mind készületek. A régiek felfedezték, hogy amikor a feltámasztó Istenhez tér az ember, akkor az elővételezés végig ott van a test feltámadásához is. Van tehát folytatás, ahogyan azt a hitvallási tételt, hogy „hiszem a test feltámadását” így folytatjuk: „és hiszem az örök életet.”

Miért volt szükség áldozatra Isten kiengeszteléséhez? Miért ez a módja a megváltásunknak?

Ahhoz, hogy az embervilág fennmaradjon – szekularizált logikát idézek! –, ahhoz áldozni kell. A megkeresett pénzemből áldozok: befizetem az adót honvédelemre, kórházra, iskolára, az emberi közösség igazgatására, és így tovább. Aztán, az áldozat közösséget teremt – ezzel a lélektan logikáját idézem.
Az unokámon látom, micsoda roppant félelem támad egy gyerekben, amikor megszületik a kistestvére, hogy a játékait ő bizony nem adja neki, az az övé. Fél, hogy veszít, ha odaadja. És aztán mégis eltölti a nagylelkűség, és odaadja, és észre sem veszi, de ezzel közösséget teremtett a másikkal. Aki soha nem ad semmit, aki soha nem áldoz semmit, az végtelen magányra ítéli magát. Tessék bemenni egy óvodába, egy általános iskolába: ülnek ott is magukba gubózott gyerekek, akiknek semmi közösségük nincs a többiekkel, számukra az iskola puszta kényszerközösség, mert nem tudnak adni, nem tudnak áldozni a magukéból! Az áldozat lényege az, hogy a magaméból adok. Lehet így is a Krisztus áldozatára gondolni. Az áldozat egyfelől tehát elengedés. Az tud áldozni, akinek van. Akinek nincs, az mit áldoz? Vagyis, az áldozatban mindig fölsejlik az, aki ad, aki ajándékoz.

Másfelől, ha a vallások történetét nézzük, a kereszténység az egyetlen vallás, ahol az áldozás, a feláldozás sajátos kultuszi logikája megszűnt – éppen Krisztus kereszthalála, áldozata az, amely végérvényesen eltörölt minden áldozatot. René Girard, francia–amerikai tudós dolgozta ki ezt a legélesebben. A Bűnbak című könyvében azt írja, hogy az embervilág ritualisztikusan működik: ha valami baj történik, meg kell keresni a felelőst. A felelős bekerül egy rituáléba, neki magának is ki kell mondania, hogy miatta történt a baj – ez a bűnbakképzés. Az 1950-es évek kommunista koncepciós pereiben a megvádoltaknak ki kellett mondaniuk, hogy összeesküdtek az imperialistákkal, ez a vallomás a rítus része volt, aztán jöhetett a megsemmisítés. Kikergették a bűnbakot a pusztába. Ha figyelmesen olvassuk Jézus perét – mondja Girard –, azt látjuk, hogy Ő nem vállalta, hogy bűnös lenne. A vádakra azt válaszolja: „Ti mondjátok ezt.” Jézus nem megy bele a bűnbakképzés rítusába, és ezzel szétrepeszti – legalábbis potenciálisan szétrepeszti – az ember ősi rituáléját, hogy ugyanis kell valakit találni, aki eljátssza a bűnbak halálos szerepét. Az áldozatnak akkor van értelme, ha drága, értékes. Amit semmibe veszünk, azt nem olyan nehéz odaadni. A lyukas cipőmet bárkinek odaadom bármikor, azzal nem hozok áldozatot, hogy lemondok róla. A bűnért való áldozat akkor lehet engesztelő, ha a lehető legtökéletesebb.

De Anselmus egyházatya nyomban hozzáteszi, hogy Krisztus áldozata nem azért történt, mert Isten mindenáron akarta ezt, mintha addig nem nyugodott volna, amíg meg nem kapja az elégtételt. Éppen fordítva: Isten addig nem nyugodott, amíg az ember valamilyen módon ki nem szabadult elveszett helyzetéből. Nem Istennek kell az áldozat. Nekem kell kiszabadulnom abból a csapdából, hogy Isten ellensége vagyok, lázadó vagyok. Nyilvánvaló az Isten dicsősége, de én nem térek meg Isten dicsőségéhez. Nyilvánvaló az Isten szeretetparancsolata, de én szándékosan nem tartom meg azt. Tetszik az Isten jó életrendje, de van bennem egy ellenakarat, hogy ne akarjam megcselekedni. Pál apostollal együtt tehát kérdezhetem: ki szabadít ki a halálnak e testéből? A megváltásra tehát nem Istennek van szüksége, arra nekünk van szükségünk. Az áldozatot nem Isten számára kell meghozni, hanem nekünk, mint áldozatot hozóknak kellene Istennel közösséget teremtenünk. Ám nem tudunk. Mégis, valakinek tudnia kell ezt megtenni. Ezért lett Krisztus emberré. És miért támadott föl? Éppen azért, hogy megtörje a bűnbakképzésnek ezt az évezredes rítusát. Hogy ne azt kérdezzék a tanítványok húsvét után egy héttel, hogy ki a felelős Krisztus haláláért.

Jézusnak a feltámadása után úgy tűnik, nem volt mindennapos a jelenléte a tanítványok között úgy, mint azelőtt. Miért?

Lukács evangélista azt mondja, hogy Jézus a feltámadása után együtt volt a tanítványokkal, és mindenre megtanította őket a mennyek országáról. János evangélistánál nincs is pünkösd. Jézus a tanítványokra lehelt, és azt mondta: „vegyetek Szentlelket!” – és szolgálatra küldi őket. De ezután még egyszer halászik velük. Lukácsnál az a parancs, hogy maradjanak együtt Jeruzsálemben, amíg el nem jön a Szentlélek, az Atya ígérete. Az evangélisták általában csak azt mondták el, amit az elbeszélésük szempontjából fontosnak és lényegesnek tartottak, ezért még az időrenddel sem törődtek mindig. De talán azért is olyan szűkszavúak, mert amúgy is sok-sok spekuláció forgott mindenfelé. Ezért mondja Pál apostol is, hogy ha ismertük is Krisztust testben, többé nem test szerint ismerjük. De közben azt is mondja, hogy csak a megfeszített Krisztusról akar prédikálni. Az első keresztyéneknek e téren nagy harcai voltak. Mindazáltal, látjuk, a feltámadott Úr Jézus ott jelenik meg, ahol akar. Az örök élet uraként jár-kel tanítványai között. Itt eszünkbe juthatnak a 21. századi filmek – például a Hegylakó –, amelyeknek a főszereplője nem tud meghalni. Ellenben Krisztusban éppen azt látjuk, hogy meg tudott halni – és feltámadt! Az örök élet nem azt jelenti Krisztusnál, hogy nem tud meghalni. Meg tudott halni, szolidáris tudott lenni az emberrel. A feltámadása tehát nem egyszerű folytatása a korábbiaknak.

Azok az emberek, akik között Jézus élt, járt-kelt, meghalt, feltámadt, Krisztus-várásban éltek. A mai társadalom, a mai világ nem feltétlenül él abban. Hogyan lehet az örömhír ma örömhírré?

Az evangéliumokat olvasva azt látom, hogy Jézus korában sem élt mindenki messiásváradalomban. Sőt! A Jézus körül kialakult galileai népmozgalmasság, például, néhány tudós szerint agrárszocialista mozgalom volt, vagyis nem volt benne semmi prófétai, eszkatológikus – legfeljebb szekularizált értelemben. A korabeli krónikák sem írnak arról, hogy minden zsidók folyton valami transzcendens szabadítást várt volna egy Messiást személyében. A szadduceusok eleve nem is hittek a feltámadásban. A farizeusok miért hittek volna a Messiás közeli eljövetelében? A fő tételük az volt, hogy meg kell tartani a törvényt, és akkor megkapjuk az áldásokat.  Igen, mi úgy tanultuk, hogy Jézus korában az emberek általában messiásváradalomban éltek; mi pedig itt a 21. században sírhatunk-jajonghatunk, hogy ez ma nincs így. Én viszont e tekintetben nem látok különbséget a két korszak között. Jézus korában, ott, Izraelben az emberek arra vágytak, hogy meggyógyuljon a betegük, szerettek volna mindig terített asztalhoz ülni, szerettek volna békességben élni, és kevesebbet adózni. Így van ez ma is. Aztán Jézus sehol sem mondja az apostoloknak, hogy: menjetek el, mert már alig várják, hogy az előre megépített templomokat fölszenteljétek. Azt viszont mondja, hogy „elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”. Ehhez képest mi szelídített farkaskutyák között járkálunk – jóllehet, néha megharapnak bennünket.

 

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás