Isten a galériában

Lebilincselő, elnémító élményben van része annak, aki ellátogat a Hegyvidék Galériába, és időt szán az ott kiállító kortárs művészek szakrális munkáira.

Az egész kiállítás csupa talány, csupa játék, csupa komolyság, csupa gondolat. És mindez ismétlődik annyiszor, ahány látogató, ahány személyiség, ahány szív próbálja értelmezni, megfejteni a látottakat. Be kell vallanom, a HÉ láttán nem jutott eszembe rögtön, hogy ez a héber abc egyik betűje, mégpedig a legfontosabb. Isten, JHVH nevében kétszer is szerepel. Ezt már Körösvölgyi Zoltán művészettörténésztől, a kiállítás kurátorától tudom meg. 

Mint mondta, ez a betű Isten jelenlétét fejezi ki. Ezt adta azoknak, akiket megjutalmazott, például Ábrámnak és Szárainak, s így lett a nevük ÁbraHám és SaraH. Ezzel a betűvel kezdődik a „hod”, dicsőség és a „hasgacha”, gondviselés szó is, amely ugyancsak Isten egyik megjelölése. De benne van a hallelujah-ban , a „hosiana”, Segíts hát! – kiáltásban is. Gazdag jelentéstartalmú tehát Kovács Tamás László kézzel hajlított ezüst színű alkotása, a Hé.
A Puritanus, tiszta művészet címet viselő kiállítás darabjai – ahogy a kurátor fogalmazott – a minimális beavatkozással megalkotható teljesség elérésének művészi kísérletei. A semmi és a valami határán egyensúlyozás.

Csend és tükör
A kiállított darabok közös eleme, hogy lecsendesítenek. De ugyan ki zajongana a felséges Isten színe előtt?  A művek többsége nonfiguratív, vagy igen kevés figuratív elemmel dolgozik. Talán éppen azért, hogy miközben nézzük az alkotásokat, mintha visszapillantó tükörbe tekintenénk, szélesebb spektrumon lássuk meg a valóságot, a mindenséget. Erdélyi Gábor Színeváltozás című olaj, selyem, vászon alkotása láttán sem jutott eszembe a helyes megfejtés. Egy halvány rózsaszínből fehérbe áttűnő kép, amelyen az égvilágon semmi sem látható.

A hajnali ég ilyen ragyogó, világos, áttetsző, lebegő, amelynek, persze, éppúgy köze van Istenhez. Erdélyi Gábor munkája nagyon erős Krisztus-áthallásos kép – mondta a kurátor. Eredetileg erős vörösből festett fehérbe átmenetet vászonra a művész. A vörös szín Krisztus vérét szimbolizálja. Az egész alkotást többszörösen hófehér selyemréteggel burkolta be, s ezzel a sebkötözést vagy a halotti lepelbe burkolást idézte. „Gyógyítjuk, mégis átvérzik egy kicsit, ha alig észlelhetően is, de látható az eredeti kép” – magyarázta Körösvölgyi Zoltán. Ezzel szemben Votin Dóra a sebeket, a fa sérüléseit nem akarta elfedni, abból kiindulva, hogy sérüléseinkkel válunk azzá, akik vagyunk.


Szüts Miklós erősen absztakt „Rózsaszín felhő”-jébe pedig megint csak sok mindent beleláthatunk. A hajnalhasadástól a tüzes robbanásfelhőig. Váli Dezső számára kitüntetett pillanat, amikor, ha csak egy villámvillanásnyi időre is, de meglátja egy-egy mű megalkotásakor Isten köpenyének a szegélyét.

 

Nem csinálok titkot abból, hogy keresztény vagyok

Hogyan fogadták a felkérést a művészek? – kérdeztük Körösvölgyi Zoltán művészettörténészt, a kiállítás kurátorát.
– Ahogy nem vagyunk egyformák, úgy a reakcióink sem azok. Volt, aki elutasította a részvételt, más kifejezetten örült neki. Ez persze nem meglepő, hiszen a szakrális művészet mai létezésével kapcsolatban is megoszlanak a vélemények. A nyugati művészetben a kereszténység és a művészi progresszió sokáig kéz a kézben járt. Gondoljunk csak a gótikus katedrálisokra! A legprogresszívebb építőmesterek, szobrászok, festők rendre egyházi megbízásokon dolgoztak. Aztán ez az együtt-munkálkodás látszólag megszakadt.

– A felvilágosodás idején?
– Igen, a közmegegyezés a felvilágosodáshoz köti a progresszív művészet és a vallás eltávolodásának, elszakadásának kezdetét. Kérdés persze, hogy mit is értünk szakrális művészeten.

– Az Ön fogalmai szerint?
– Én ezt rendkívül széles spektrumon látom. Értelemszerűen annak, aki aktívan gyakorolja a vallását, egyértelmű, hogy a szakrális művészet elsősorban egyházművészet. Liturgikus tereket, tárgyakat foglal magába, valamint olyan műveket, amelyek tárgyukkal kapcsolódnak a vallásgyakorláshoz, mint például a bibliai tárgyú alkotások. De ide sorolhatók a szentekről készült képek is.

– A reformáció idején éppen ezeket dobták ki a templomokból.
– Kálvint és Luthert általában képpusztítóként, képfóbiásként tartják számon. Ez az elgondolás azonban félreértésen alapul: nem általában voltak a képek ellen, hiszen például az evangélikus templomokban jó pár képet megőriztek, még ha részben átalakítva is. És a református templomokban is maradtak művészeti alkotások. A reformátorok művészet-megközelítésében teljesen új elemek kerültek elő, mint például a szöveg vagy éppen a performativitás fontossága.

– A Szentírás, az evangélium lett az alap, megváltak minden sallangtól.
Érdemes megnézni például a Magyar Nemzeti Múzeum Ige-Idők című kiállításán azt a középkori képet, amelyet átfestettek, amikor a gyülekezet a lutheri tanok követése mellett döntött. A megfeszített Krisztus képét meghagyták, az elfogadható maradt számukra, a szenteket viszont lefedték egy szürke flekkel, kitakarták őket. A helyükre pedig igei idézeteteket festettek. Igen ám, de ott maradt a szentek keze, ahogy fogják a keresztet, meg a glóriák dombornyomata is a szöveg alatt. A folyamatosság, az előzményekhez kapcsolódás szemmel látható. Annak a kiállításnak az egyik nagy erénye, hogy megérteti: a reformáció nem sajátítható ki, mindannyiunké, az egész világot gazdagította.

– Van helye a kortárs művészetnek a hitgyakorlásban?
– Daniel A. Siedell amerikai művészettörténész egész kötetet szentel ennek a kérdésnek magyarul még nem elérhető, God in the Gallery című művében. Szerintem nem kérdés, hogy a kortárs művészetnek és a vallásgyakorlásnak lehet köze egymáshoz.

– Nemzetközi viszonylatban hol tart a kortárs szakrális művészet?
– A londoni Szent Pál-székesegyházban például már két video-oltárképet is láthatunk: a kihelyezett képernyőkön az alkotó, Bill Viola egyik munkája mártírokat, a másik egy pietát ábrázol mozgóképen. Miért is kéne állnia 2017-ben egy képnek, amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulója óta létezik videoművészet?

– És nálunk mi a helyzet?
– A magyarországi művészeti életben kevés kortárs szakrális alkotással találkozni. Jelentős kortárs szakrális képzőművészeti kiállítást az utóbbi tíz évben talán hármat láthattunk. Úgy vélem, a megszülető szakrális, akár egyházi megrendelésre vagy használatra is készülő alkotások nagy része múltba néző, historizáló, alapvetően narratív művészetet képvisel. Nem kételkedem az alkotóik szándékában, hitében, de van az a művészet, ami száz éve volt kortárs, ma nem.

– Minek van most itt az ideje?
– Éppen arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk ennek egy arcát a Puritanus kiállítással. Olyan kortárs művészi kísérleteket gyűjtöttünk egybe, amelyek minimális behatással próbálnak a teljesség, a tökéletesség elérésére törekedni.

– Mit gondolt, amikor először együtt látta a kiállítás anyagát?
– Fantasztikus érzés volt egyben látni a galéria terében azokat a munkákat, amelyekkel külön-külön a műtermekben találkozhattam. Elkezdtek beszélgetni, ismerkedni egymással. Gyönyörű volt látni, hogy míg alkotóik – az ismeretség hiánya, eltérő világlátásuk, gondolkodásuk, életkoruk vagy művészeti, esetleg hitbéli különbözőségeik miatt – adott esetben nem ültek le még egy asztalhoz, a műveik közösséget alkotnak. A kiállítás anyagának válogatásánál nem volt cél, hogy egyetlen műfaj, irányzat, iskola, korosztály vagy éppen stílus képviselőit mutassuk be együtt – persze az sem volt kizáró ok, ha ismerik egymást, esetleg egy évfolyamba jártak a főiskolára. Fontos, hogy hagyjuk a műveket beszélni, ne én mondjam meg a látogatóknak, hogy mit gondoljanak egy-egy munka kapcsán, hanem az történhessen, mint amikor József megfejtette a fáraó álmát, és hálát adott: Istennél van a megfejtés, vagy más fordításban „A megfejtés nem Isten dolga-é?”. Valamennyi alkotás külön-külön is izgalmas. Némelyik letaglózó erővel azonnal üt, és van közöttük olyan is, amelyiknek időre van szüksége, hogy hasson.

– A művészek között van katolikus, zsidó, református és nem hívő is. Az alkotások reflektálnak a reformáció 500. évfordulójára?
– Nem ez volt az elsődleges cél, de kétségkívül megjelenik a válogatásban a protestáns esztétika. Református vagyok, és doktoranduszként kortárs szakrális művészettel foglalkozom, összekapcsolódik bennem a kettő. Visky András mesélte egyszer, hogyan emlékezik a gyermekkorában megélt istentiszteletekre. Számára nem volt semmi olyan szép, mint a fehér templomfalak, amire már vetíthet képeket a képzelet.

– Önnek mit jelent a református vallás?
– Gyermekkoromban nem sok közöm volt a hithez, harmincnyolc évesen konfirmáltam. Természetes volt, hogy a szüleim elvittek múzeumba, templomba, ismertem a vallás művészeti vonatkozásait. A Bibliára is sokáig úgy gondoltam, mint valamilyen érdekes, jól megírt genezistörténetre. 1986-ban a Bibliát húztam a magyar érettségin, és ha jól emlékszem, a művészeti vonatkozásairól beszéltem.

– A hite ma már része a hétköznapi életének?
– Nem szoktam titkot csinálni abból, hogy keresztyén vagyok.

– Milyen a fogadtatása?
– A konfirmációmnak már tizenkét éve, így ezen már nem gondolkodom. Azonban például a kutatásaimhoz kapcsolódó vagy a kiállítást előkészítő beszélgetésekben a hovatartozásom nagyon sok ajtót kinyitott.

Kiállás
Megnyitó beszédében Békési Sándor teológus, egyetemi docens arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az eklektikus gyűjtemény valójában nem kiállítás, hanem kiállás. Mint mondta, nem a képekről van szó ugyanis, hanem az emberi felelősségről szavak nélkül. Bármilyen furcsa – tette hozzá –, valójában nem a műalkotásokon van itt a hangsúly, hanem az alkotó emberen, még pontosabban az emberen. „Úgy, ahogy van, minden sallang nélkül, őszinte mezítelenségében. Puritánul – tisztán.”

Tanító volt hallgatni okfejtését, hogy vajon az ember kicsiholhat-e magából bármily istenit, tisztát, puritánt. „A puritanus egyetlen érvényes lehetősége csak abban az esetben adott mindannyiunk számára, ha azt nem mi munkáljuk ki magunkból magunknak, hanem az Úristen égeti ki belőlünk” – adta meg a feleletet. Idézte a 17. zsoltárt: „Uram, megpróbáltál engem” (Zsolt 17, 3). Mint magyarázta, ez az isteni próbatétel, az epürószisz a minden salaktól tűzben történő megtisztítást jelenti. „A fekélynek, a betegségnek, a gőgnek, az önhittségnek kiégetését az Isten beszéde által, amely olyan tiszta a zsoltár szerint, mint „a kohóban megolvasztott ezüst hétszer megtisztítva” (Zsolt 12, 7). Annyiban puritanus, azaz tiszta e kiállás – hallottuk –,  amennyiben az isteni kegyelem tisztítja azzá. Ettől ars sacra, szent művészet az, amivel kiállunk úgy, amint vagyunk, őszinte vallomással” – vonta le a következtetést Békési Sándor.

A kiállítás címéhez illeszkedett Pokorni Zoltán kerületi polgármester köszöntése is. Én nem próbálok, nem is merek beleszólni az alkotások értelmezésébe – jegyezte meg derültséget keltve.

Ezek a képek, gondolhatja róluk bárki, hogy megátalkodott pápisták festették vagy hitetlen ateisták, illeszkednek a reformáció 500. évfordulójához abban, hogy a tisztaságot, a forrást, az egyszerűséget keresik. A művekről igyekeztek lehántani minden felesleges díszt. „Ilyen értelemben nekem rokonszenves, mert én is ezt a művészetet szeretem, amelyik pusztán a jelentéssíkok megvillantását, nem pedig a díszítő művészetet tartja a feladatának” – mondta.

Ezután kopt keresztény dalával teremtett bensőséges hangulatot Gulyás Anna, a HolddalaNap zenekar énekese.

A megnyitó zárásaként Kruppa Bálint hegedűművész egy Kurtág György-darabot adott elő.

A kiállító művészek név szerint: Benczúr Emese, Bódi Kati, Erdélyi Gábor, Herbert Anikó, Hegedűs Gyöngyi, Kovács Tamás, Losonczy István, Luzsicza Fanni, Pasitka Róbert, Szőcs Géza, Szűts Miklós, Váli Dezső, Vásárhelyi Antal, Veszely Beáta, Votin Dóra és Zoltai Bea.

Cseke Hajnalka
Fotó: Füle Tamás

Békési Sándor megnyitó beszéde teljes terjedelmében itt olvasható.
 

A kiállítás 2017. szeptember 22-én, pénteken 18 óráig tekinthető meg a Hegyvidék Galériában.
Cím: 1126 Budapest, XII. kerület Királyhágó tér 10.

Tárlatvezetés - 2017. szeptember 19. (kedd), 18:00
Zenei minimum - Veres Bálint és Tillmann J.A. beszélgetése Arvo Pärt és Robert Wilson Adam’s Lament című zenés színpadi műve kapcsán, annak részleteivel - 2017. szeptember 20, szerda, 18:00
Záró esemény - 2017. szeptember 21. (csütörtök), 18:00

 

puritanus - tiszta művészet

Csatolt állományok