Dr. Szabó István:
Bár a közvetlen tárgyalásokban nem vettem részt, benyomásaim szerint az egyházak tárgyaló küldöttei meglehetős kényszeredettséggel viszik ezt az ügyet. Igen kellemetlen ezekben a kérdésekben tárgyalni. Pénzről mindig nehéz tárgyalni, ezt tudtuk eddig is, ám az elmúlt esztendőkben, tehát akkor is, amikor nem lehetett gazdasági válságra hivatkozni, nem lehetett arra utalni, hogy mindenkitől elvesznek, és úgy méltányos, hogy ebbe a körbe az egyházak is beleessenek, nos, már akkor is volt megvonásokra irányuló törekvés, normatívák csorbítása, a szabad források folyamatos szűkítése. Ez állandó kormányzati pénzügyi politika volt az egyházakkal kapcsolatban, vagy inkább az egyházakkal szemben. Alkotmánybírósági határozatok, ÁSZ jelentések, konkrét bírósági perekben kimondott ítéletek mutatják, hogy nem ebben az évben kezdődött a vitatkozás, s mutatják azt is, hogy az egyházak korábban is okkal és joggal tartottak igényt a járandóságukra. Így, aminek ma vagyunk tanúi - azt gondolom - egy folyamatnak a vége vagy betetőzése. Vagy éppen még része csak? Ki tudja, hol vagyunk ebben az ügyben. Azt, hogy az egyházak könyörögnek a pénzért, ezt így elsősorban természetesen a kormányzat és a kormányzathoz közel álló médiumok, meg az egyház-ellenes médiumok mutatják be. Ma nagyon könnyű a közvéleményt ebbe az irányba fordítani, csak fel kell tenni az „ártatlan" kérdést: mit akarnak az egyházak, miért akarnak megint pénzt a papok, hiszen bajban van az ország! De ne felejtkezzünk el arról, hogy itt most a vita járandóságokról folyik, tehát normatívákról, törvényben meghatározott összegekről, az adó 1 % felajánlása után törvény szerinti kiegészítésről. Ez nem lehetne vita tárgya. Azon lehetne vitatkozni, hogy hány érvényes felajánlás érkezett, hogy az APEH által érvénytelenített felajánlások mégis érvényesek-e vagy sem. Ezekről kellene tárgyalni. S véleményem szerint nem is ezen a szinten, mert ez szakértők tárgyalása lenne, akik a konkrétumokat megnézik, és aztán ennek alapján döntenek. Úgy érzem tehát, hogy a jelenlegi kormányzati politika - hadd mondjam ki - nem azt érzi ebben az ügyben, amit az egyházak éreznek, a kormányzat számára mintha mindez valójában egy kellemes pozíció volna, újra van itt egy kliens, aki hol könyörög, hol kiabál, hol kopogtat, hol megpróbál nyomást gyakorolni. A kormányzat számára - már ami a tárgyalásokról kiszűrődött - ez egy igen kellemes pozíció. S ha a költségvetés mégis változni fog, és az egyházak javára fog változik, akkor azt majd megint gesztusként lesz beállítva, pedig ebben az ügyben már régesrég nem beszélünk arról, hogy az egyházak gesztusból bármit is kaptak volna.

Mindennek ismeretében hogyan készül a Dunamelléki Egyházkerület az előttünk álló évre? Reménykedünk egy jobb kimenetelben, vagy van már valamiféle koncepció egy esetleges sokkal szorosabb költségvetés esetére is?

Dr. Szabó István:
Némi rutinunk van már, hogy mire készüljünk. A korábbi években is kemény tárgyalások voltak, és akkor is mindig ott volt a lehetőség, hogy nem kaptunk annyit, amennyi jár, elsősorban a közoktatási intézményekre, illetve a szociális ellátó szférában működő egyházi intézményekre gondolok. Tehát mindig a legrosszabból indultunk ki. Már szeptember elején esperes-gondnoki értekezleten, gazdasági bizottsági ülésen is úgy tárgyaltuk a következő év nagy számait, hogy mi lesz a minimum. Ez a korábbi időkben kisebb-nagyobb mértékekben pozitívan módosult, tehát rögtön elő tudtuk venni azokat az ügyeket, programokat, melyeket a minimum számítás miatt háttérbe szorítottunk, félretettünk, míg nem nyílott rá lehetőségünk. Most még inkább így vagyunk, hiszen a hevesen támadott kormányzati költségvetési javaslat feltehetően egész minimális mértékben fog pozitívan változni. Ezt nem pesszimizmus vagy borúlátás mondatja velem, hanem annak a hét esztendőnek a logikája, amely mögöttünk van. Tehát mi úgy készülünk az egyházkerületben, hogy nagyon kevés lesz. Jól döntött tavaly az egyházkerület gazdasági bizottsága és tanácsülése, amikor összekuporgattuk a pénzt és az egyházkerület hitelét visszafizettük, s most nem terhel bennünket semmiféle hitel, kitisztáztunk és lezártunk minden finanszírozási ügyet. Falusi nyelven szólva bögrés korszak fog jönni, - amennyi a bögrében van, annyiból lehet vásárolni, virtuális pénzek, ígérvények reménysége után nem gondolunk. Természetesen, az egyházkerület stratégiája szerint templomokat kellene építeni, gyülekezeteket kellene megerősíteni, szórványmunkára kellene lényegesen több pénzt fordítani, és ezer más ügyet mondhatnék, médiától kezdve, mindenféle dologig, ám ezek most súlyos csorbát fognak szenvedni, de nincs miből előteremteni rájuk a pénzt. Mély meggyőződésem, hogy a következő időkben , most jönnek a szűk esztendők, csak abból lehet gazdálkodni, amink éppen van.

Lát-e lehetőséget a kerület esetleges megtakarításra, illetve átcsoportosításra annak érdekében, hogy azokon a területeken, amiket a legsúlyosabban érintenek ezek a megszorítások, valamelyest könnyítsenek vagy segítsenek?

Dr. Szabó István:
Az elsőrendű terület, melynek érdekében mindenképpen át kell csoportosítani a javakat, az egyházi szolgálatban állók tényleges létfenntartásának megoldása. A gazdasági válság nemcsak abban jelenik meg, hogy a kormányzat ezt kihasználva csorbítja a járandóságot, megjelenik ez a gyülekezetekben is. Gyülekezeteinkben is vannak munkanélküliek, a gyülekezetek adakozó kedve kedv szintjén továbbra is erős, különösen a Dunamelléken a többi kerülettel összehasonlítva, de a kevesebből az emberek nyilván nem tudnak többet adni. Egyre több jelzés érkezik, hogy napi gondok vannak gyülekezetekben, az egyházi szolgálók egzisztenciájának fenntartásában. Most a döntő az, hogy ezt fenntartsuk, és mindazt, ami várhat egy két vagy három évet, visszafogjuk. Így például döntöttünk arról is, elviekben egyenlőre, ezt a tanácsülésnek jóvá kell hagynia, hogy egy új típusú beruházási alapot létesítünk. Az eddigi automatikus kiosztó rendszer helyett nyitunk egy alapot, két-három évig inkább gyűjtünk, próbáljuk felhalmozni azt a keveset, amink van, hogy aztán egy-egy beruházásra többet adhassunk, eltérve az eddigi gyakorlattól Ugyanis azt vettük észre, hogy amikor egy gyülekezet belekezdett templom-építésbe, felújításba, a szűkösség miatt a munka évekig elhúzódott. Nekik sem érte meg, senkinek se érte meg, befejezetlen történeteink vannak. Ebben most lépést kell váltanunk. Inkább kevesebb ügynek fogunk neki, de az legyen meg. Ehhez bölcsességre, konszenzusra, megegyezésre van szükség, hogy ki legyen az, aki a sorban most hátrébb kerül, ki legyen az, aki tud várni, és hol jelenik meg rendkívüli szükséglet. Nyilván a fizetések nem fognak emelkedni, de meg kell próbálni megtartani a lelkészcsaládok, a sokgyermekes lelkészcsaládok életfeltételeit. Sokféle számolgatás folyik hát a korábbi idők tapasztalatai alapján, és abban a fényben, hogy egészen kevésre számíthatunk.

A nehezedő gazdasági helyzet mozdítja-e az igazságosabb belső elosztás és munka feltételeinek, lehetőségeinek keresése irányában a kerület vezetését?

Dr. Szabó István:
Nagyon nehéz kérdés. Hosszú ideje - szerintem - tíz-tizenöt esztendeje égető kérdés. Egyházkerületünk az előző ciklusban is több intézkedést foganatosított, hogy valamilyen szinten közelítsük egymáshoz az egyébként rendkívüli mértékben eltérő javadalmakat, hogy legyen igazságosabb vagy legyen méltányosabb a lelkészek javadalmazása. Teljesítmény-elvről nagyon nehéz beszélni az egyházban, mert nincsenek absztrakt mutatóink, hanem mindig minden konkrét és személyes. Így korábban már - és ez tovább fog élni - a missziói keretből foganatosítottunk kiegészítéseket nehéz helyzetben lévő gyülekeztek működéséhez. Próbáltunk az erősebb illetve gyengébb helyzetben lévő gyülekezeteket közel hozni egymáshoz, sajátos patronálási rendszert kiépíteni, s ez némely esetben sikerült, és ott igen jól, példamutatóan működik. Viszont néhány területen - megvallom őszintén - sokra nem jutottunk. A kérdést azonban megnyugtatóan csak egyházalkotmányi szinten lehet rendezni, s ez már nem külön kerületi kérdés. A Zsinaton is felvetődött ez időnként, de különösen inkább csak a folyosói beszélgetésekben. Az viszont soha sem jutott el a konkrét javaslat szintjére, hogy miképpen lehetne mindezt rendezni. Bértáblázat, életkor szerinti mutatók, felmérések, a gyülekezetek anyagi képessége, a szükséges munka, látható jövedelmi viszonyok? Megannyi kérdés. Én nem adom fel, tehát szüntelenül forgatom ezt a témát. Ám annyi egyházkritikát gyakorolnom kell most, hogy úgy veszem észre, lelkipásztoraink egy jelentős része, és a jelentős részéből éppen a tekintélyesek, nem igazán fogékonyak erre a kérdésre. Talán azért, mert kedvezményezettjei ezeknek a javadalmi különbségeknek, talán azért, mert egyébként nem is olyan magas a lelkipásztorok átlag-javadalma, hogy még a legjobb helyzetben levők is adhassanak. Talán azért, mert több gyülekezetünk éppen önfenntartási szinten van, s nem nagyon tud másfelé mozdulni. Bizonnyal sok oka van ennek, és ismerem is az okokat. Többé-kevésbé méltányolni is tudom ezeket a szempontokat. Én azonban azt hiszem, hogy ha nem törekszünk megoldásra, s éppen a nehéz helyzetekre nézve, hanem megadjuk magunkat a mostani állapotoknak, s elfeledkezünk a méltányosságról, a szűkösségben lévők megsegítéséről, ha elfeledkezünk arról, hogy az Úristen iránti hálaadásunk többek között erre is kötelez bennünket, akkor - attól tartok -, hamarosan válaszút elé érkezünk. S ennek már mutatkoznak jelei. Gyülekezeteink egy része, egy meghatározott hányada nem ismeri az egzisztenciális gondokat, mert lesz olyan vagyoni, egzisztenciális helyzetben, a földjei, a temetői, a birtokai, a járadékai, a létszáma, bármi alapján, hogy ezt a problémát ne ismerje. Ám gyülekezeteink egy jelentős része a megszűnés elé kerül, már amennyiben úgy vesszük, hogy legalább egy lelkipásztornak el kellene látnia a gyülekezeti szolgálatokat. Tehát a válaszút hamarosan elérkezik. És vagy visszakerülünk az 1960-as évekbe, akkor volt már ilyen történet a református egyházban, amikor beindult a rohamos elszórványosodás, a kis gyülekezetek betagolása egy nagyobb egységbe, lelkész nélkül, istentiszteleti élet nélkül, spirituális vezetés nélkül. Vagy országos szinten megoldandó üggyé tesszük, kerületektől függetlenül, azt az állapotot, ami van. Az összes mutatót tekintve a mi egyházkerületünk minden különösebb zajongás nélkül gyakorolja már ezt, hiszen a zsinati pénz-elosztásból látható, leginkább a Dunamellék veszi ki a részét, szabadon és jó szívvel a terhek hordozásában. Jó lenne, ha ezt tudatosíthatnánk, és a tudatosítás a református egyház gyülekezeteinek belső szolidaritását erősítené meg. Régi szép és jó református elv, és ezt meg is kell őrizni, hogy minden gyülekezet önmagáért felelős. Ez erős jogosítványokkal jár minden gyülekezet életében. Ám most, a nehéz helyzet miatt is, meg talán ennél is erősebben néhány biblikus szempont miatt is emlékeztetni kellene arra, hogy újra nézzük át ezt a területet. És anélkül, hogy az erős úgy érezné, hogy tőle elvesznek, a gyenge pedig úgy érezné, hogy rátukmálnak valami könyöradományt, találjuk meg a jó, egészséges, dinamikus megoldást, hogy aztán elmondhassuk: bár szerénységben, szűkösségben kell élnünk, de híjával senki nem marad az egyházon belül.

Ez a nehéz helyzet, az öntudat erősödése és az öngondoskodás fontosságának hangsúlyozása talán elmozdítja egyházunkat egy picit abba az irányba is, hogy gondolkozzon azon - legalább távlatilag -, hogyan tudna valamiképpen függetlenedni a mindenkori kormányzat, illetve az állami költségvetés kénye-kedvétől?

Dr. Szabó István:
Én azt látom, hogy amennyiben a Magyar Köztársaság alkotmánya elevenen élne (mely kimondja az állam és az egyház szétválasztását), továbbá, ha az elmúlt húsz esztendőben tisztességes kárpótlás ment volna végbe (mert ami végbement, az csak többé-kevésbé volt tisztességes, de egészében semmiképpen nem volt az), vagyis ha és amennyiben a rendszerváltás után az új Magyar Köztársaság politikai elitje valóban szükségesnek és fontosnak tartotta volna, hogy az egyházakat a saját lábára állítsa, és egyszer s mindenkorra véget vessen azoknak a helyzeteknek, aminek most is tanúi vagyunk, akkor mi most erről nem beszélgetnénk. Akkor arról beszélgetnénk, hogy miért éppen annyija van egyháznak, amennyije van, és ennek nyilván csak belső okai vannak, magunknak köszönhetjük a jót vagy a rosszat. Biztos vagyok benne, hogy a mostani vita valamilyen módon katalizálni fogja azt a sokakban felvetődő kérdést, hogy miképpen lehetne ebből a helyzetből kijönni. Ehhez azonban partner kellene, és ugye - itt most paradoxont mondok -, hiszen az állam és az egyház szét van választva. Elvileg nekünk húsz év után nincs miről beszélni az állammal. Volt mit beszélni a kárpótlásról, ám az a folyamat lezáródott. Vannak megbeszélni valók a közfeladatok ellátása területén, de az mindenkori ügy. Ám arról, hogy miképpen viszonyul egymáshoz az állam és egyház, erről már nem kellene beszélni, legfeljebb, ha az élet másképp hozná. S most mégis az lesz, hogy az állam és az egyház a következő időszakban kénytelen lesz együtt működni, kénytelen lesz ezt a kérdést végigtárgyalni. Úgy látom, a legjobbak véleménye arra felé tart, hogy a magyar államnak mintegy újranyitva a kárpótlási fejezetet, olyan egyház-finanszírozási alapot kellene létesítenie, melynek a gazdája immár nem a magyar állam, és legkevésbé a mindenkori költségvetés, hanem azok az egyházak, akikre ezt rábízzák. A kormányzatnak nem kellene félnie, az egyházaknak nincsenek offshore-cégei, az egyházak nem kívánják más kezekbe adni a rendelkezésükre álló ingatlanokat, az egyház belső törvényei rendkívül szigorúan tiltják a spekulatív üzletelést, az egyházak nem kívánják a birtokaikat ebből az országból kivinni, itt élünk, és itt is akarunk élni. Amit teszünk, azt ennek az országnak a javára akarjuk tenni. Van tehát a tárgyalások újbóli megnyitásánál politikai rezonja is. Ha megengedtetik a szójáték, most már csak arra várunk, hogy erre a politikai rezonra rezonál is valaki a politikai elitből. Azt hiszem, az egyházak teljes mértékben készek újra nyitni ezt a fejezetet, hogy aztán megfelelő módon és korrektül lezárhassuk.