Az idei Teremtés hete igazi utazásra, lelki ösvényre invitálta azokat, akik érzik és értik, hogy a világunk nem mindennapi üzem, hanem olyasvalami, ami hódolatra indíthat a nagy Alkotó iránt. A szelídség hét orcája fénylett fel, ahogy megvilágítást és figyelmet kapott napról napra előre haladva „A szelídek öröksége” c. füzetecskében, amit az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport készített el. Vasárnapra érkezve olyan fejezet került elénk, ami több volt, mint meghökkentő. Szabályszerűen megrázta az embert, hiszen pont arra kergette a gondolatokat, hogy a kulturális értékeink iránt is szelídséget kellene gyakorolnunk. Nem kiradírozni és felülírni, amit eleink lefektettek, hanem kellő megbecsüléssel és figyelemmel fordulni az alkotó zsenije és üzenete felé. Nem csak a háborúk és diktatúrák vérvörös éjjelei és kiüresedett hajnalai képesek elhozni a „végképp eltörölni” attitűdöt, hanem a béke langymelege is.

Néhány éve is felröppent a hír, hogy Nemzeti imádságunk reparálásra szorul. Mondván, nem tudja a mai ember kihallani a sorok közül a saját sorsát és nem dobban a szív, nem eped a honi kebel a zene ütemére. Ha új partitúrák és strófák nem születtek is, az egyik rappernek sikerült meggyalázni, teletrágárkodni, azt, ami oly sokaknak szent. Elképzelhető, hogy valakinek az életében semmilyen emelkedett érzésnek vagy gondolatnak a kiváltásához nincsenek meg a körülmények. Én mégis olyan valakire bíznám a nemzet egészét összefogó induló vagy versfutam megalkotását, aki mondjuk a költészet doyenje, pl. Lator Lászlóra. Persze kérdés, hogy elfogadna-e ilyen felkérést.

Nem mintha nem ismerném a slam poetry értékeit és nem követném nyomon jegyzett alkotóit és alkotásait. Ismerem azt a szívbe markoló strófát is ebben a műfajban, ami úgy hangzik: „sorsod borsod”. Mr. Krausz ezzel a fordulattal került a Youtube élére és vált az első hazai online tehetségkutató győztesévé. Miért is? Mert sokan érezték magukat benne a történetében. A Twin Peaks zenéje alatt elverselt mondatai a tömegek nyomvonalát satírozzák át jól láthatóra. De milyen érdekes, hogy az öröm és vidámkodás Mr. Krausznál sem opció, inkább a rezignált beletörődés: „Szomorú már ez a Kelet-Európa/ Lehet ezért szoktam rá ennyire a szmókra.” Valahogy én mégis szívesebben verselem Kölcseyvel: „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére,/ Általad nyert szép hazát/ Bendegúznak vére.” Mennyire más irányt szab az ember lelkének, ha nincs beletörve és megkötözve a saját világába, hanem mer a történelem- és életútformáló Istenre nézni.

A szelíd magatartás iránti vágy megjelenhet a kultúrában, sőt még egy speciális művészeti ágban is. Micsoda erőfeszítés a vadállatok megszelídítése! Volt szerencsém a gyermekemnek köszönhetően több cirkuszi előadást is megtekinteni. Tigris, oroszlán, elefánt, teve, zebra, zsiráf teszik, amit az idomár parancsol nekik. Egy apró fejbiccentés, kézmozdulat, ostorlendítés, és a vad készségesen ül, emeli a lábát, ugrik, színészkedik. Az ügyes idomár azt is el tudja érni, hogy az elefánt felemelt lába alá álljon néhány másodpercre, vagy egy oroszlán, ösztöneit meghazudtolva, egy tüzes karikán átugorjon. Minél hihetetlenebb, elképzelhetetlenebb a mutatvány, annál nagyobb a közönség ovációja. Vajon minek szól a taps? A tréner kitartó munkájának, az emberi bátorságnak, a vadállat engedelmességének? Esetleg a diadalnak, hogy az ember az állat felé kerekedett? Talán a legerősebb, tudat alatti motiváció az utóbbi. Az egész előadás alatt nyilvánvaló, hogy az állat nem jókedvéből teszi, amit tesz. Az állatok nem megszelídítettek, hanem inkább megtörtek. Az ember a maga akaratát erőltette rájuk. Egy kis figyelmetlenség, egy apró malő, és a produkció tragédiává válik. A valódi természet a felszínre tör, és ami elsőre irreálisnak tetszett, az bizonyítja, hogy az is. A két világ egymástól elkülönítve, elválasztva működik biztonsággal, a maga szabályai szerint. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a cirkuszi porondon ki az igazi vad, az állatok vagy az ember? Ki az, aki dominál és ki mutat, ha csak látszólag is, szelídséget?

Az állatok szelídsége hatalmas önmérsékletet kíván, s bizony a mi fellépésünk az élet színpadán is finomított, civilizált változat. Láthatjuk ennek bizonyságát, hogy ha különböző kultúrákból származó emberek találkoznak, nem ugyanazt értik a különböző jeleken és viselkedési normákon. Más a vadságról és a szelídségről alkotott fogalmuk. Desmond Morris híres etológus, akinek magyar nyelven is olvasható több könyve, kifejti az álláspontját a vadság eredetéről is. Szerinte az agresszió, a vad viselkedés nem személyes ügy. A régi törzsi társadalomban 80-120 fő  tartott egymással kapcsolatot. Mindenki ismerte a másikat. Ma viszont köszönés, részvét, segítségnyújtás nélkül megyünk végig a nagyvárosok utcáin. A metropolis nem kolónia, hanem egymás átfedő törzsek élettere. Ha rablótámadás történik, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy a bűnöző csak táplálékot szerzett. Mivel egy „idegen törzs” tagja volt az áldozat, ezért ez nem személyes ügy, nem vele volt baja, csak a pénzét akarta megszerezni. Az ok tehát a helyi táplálékforrás kiaknázása és nem az agresszió.

A Szentírás ezt egészen másként közelíti meg, az okokat nem a törzsfejlődés számlájára írja, hanem egyszerűen bűnnek nevezi. A bűn által deformált természetünk sok mindenre képes. Hogyan reagált a bűnös természet Jézus szelídségére? Nem az agressziómentesség jele, hogy „feszítsdmeget” kiált a tömeg. A jézusi szelídség kiváltotta az összesereglett emberekből a vérszomjat. A messiási szelídség a bárányhoz hasonló, amely néma a nyírói előtt. Oly mértékű ez a jámborság, hogy az elcsattant pofon után a másik orcáját is odafordítja a verekedő felé. Képes még egy mérföldre kísérőül szegődni az elvárton túl. Ha te hazakísértél, most én is megteszem ezt veled.  Mi több, arra is képes, hogy imádságba foglalja ellenségei nevét és áldást kérjen azokra, akik célkeresztjükbe vették.

Persze könnyen félreérthetjük a  „semmit nem felelsz?” választalanságát, a bárány némaságát. A válasz el volt készítve Jézus feltámadásában, megjelenéseiben, a keresztyénség terjedésében, az újabb és újabb vértanúkban. S persze ott a válasz az Eljövendőben. Az eljövendő személyében és az eljövendő korszakban, amit magával hoz. Ézsaiás próféta így ír erről: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelni fog, kölykeik együtt hevernek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint az ökör. A kisded a viperalyuknál játszadozik és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó lyuka felé nyújtogatja kezét. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségem hegyén, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.” Addig ezt az ismeretet még tanulgatnunk szükséges... amíg a szelídség természete válik minden élő sajátjává.