Amikor kinézünk, máris hideg fut végig rajtunk, emlékező végtagjainkban a már átélt gémberedést érezzük, csontjaink és ízületeink megborzongnak, s agyunk akaratlanul ismételgeti: hideg, köd, zúzmara. És mégis, mindennek ellenére, ahogy az ember kilép az ajtón, mintha egy katedrálisba lépne. Fehér, kristályos tisztaság, a távolság lecsökken, a tárgyak és a fák – akár a hithű, szertartást végző apostolok – közelebb lépnek, s mintha velük együtt Isten is közelebb jönne. Mindenütt meghittség, áhítat, csodálat és elmélyülés, s eszünkbe sem jut azon bánkódni, hogy nem látjuk az ég végtelen kékjét, mert a sűrű, de lágy köd nem foszt meg a távlatoktól, sőt, áldott távlatot nyit, a Teremtő jelenlétének látását adja. Látjuk és látunk. Végre a részletekre figyelünk, azokra, amelyek körülvesznek bennünket, végre fölfigyelünk a mellettünk lévő dolgokra – fákra, bokrokra, mi több, még a száraz fűszálra is –, amiket amúgy észre sem veszünk.

Íme, már-már itt a nagy lehetőség, hogy az emberi kapcsolatainkra alkalmazva párhuzamot vonjak. De nem teszem. Uram, ne vigy kísértésbe! Ehelyett inkább Istenre gondolok. Arra, aki a természeti törvényeket alkotta. Rá, hiszen Ő nemcsak megszerkesztette az anyagot, de az anyag mozgását, változását és átalakulását is létrehozta. Szabályokat teremtett, de úgy, hogy a véletlenszerűség is helyet kapjon. Elnézem ezeket a gyönyörű zúzmaraképződményeket, mértani kristályokat, és lenyűgöz törvénytisztelő engedelmességük, ugyanakkor alkotó szent engedetlenségük is elkápráztat, ahogy egymáshoz kötődve megépítik végtelen variációs alakzataikat. Csodálom őket, s arra gondolok, Isten ezzel az átruházott alkotó szabadsággal, molekuláris spontaneitással lepi meg önmagát. Bár kétségtelen, hogy Isten a végtelen formák világában él, mégis úgy érzem, nincs ellentmondás. Isten gyönyörködő lény, és – hiszem – Ő az elemek rögtönzésében is tud gyönyörködni. Hogy ez teológiailag értelmezhető vagy sem, mit számít? Lehet, hogy ez csupán pillanatnyi impresszió, mégis releváns. Hiszen nem az a lényeg, mindez miként történt vagy éppen mi történik, hanem az, mit látunk meg ebben a látszólag egyszerű és rendkívül esztétikus mozzanatban, s hogy mit mond el, miről és kiről vall nekünk.

Ha például fölírjuk a zúzmara egzakt kémiai képletét, lesz-e többünk rideg tudásnál? Mit fogunk látni? Egy fekete vagy éppen zöld iskolatáblát meg betűkké és számmá alakított odadörzsölt krétaport, mintha maga is a jelenségre emlékeztetne. Vegyjeleket, kiegészítve a szükséges minimális hőmérsékleti meghatározással, s így együtt igazak és helyesek. Ám egyetlen ághegynyi egyedi zúzmara alakzatban sokkal több van, mint magában a képletben – amelyet ráadásul Isten már jóval előttünk megalkotott, tehát ismert, s amelyet immár mi is leírhatunk –, mert benne az isteni valóság jelenik meg a maga törvényszerűségében és szabadságadásában. És ebben a kettősségben nem csak önmagát lepi meg, bennünket is ámulatba ejt. Íme, a természetbe írott megmásíthatatlan törvény és formai kombinációs gazdagság és lehetőség. Isten oly tökéletesen szabad, hogy képes szabadságot adni. Ő nemcsak a törvényben, a szabadságban is gyönyörködik szent gyönyörködéssel. Így tanít az Ő gyönyörködése és a bennünket is meglepő gyönyörködtetése.

Tél van. Hideg és köd és jégtűs zúzmara, és mégis egy kimondhatatlan, természetfölötti melegség jár át bennünket. Ez a Jelenlét. A Jelenlét melege. Lépjünk ki mindannyian a jól fűtött, üvegezett falansztereinkből, tegyünk zarándoklatot az Ő templomában, és zengjük mi is a zsoltáros énekét: „Olyan havat ad, mint a gyapjú, / és mint a hamut, szórja a zúzmarát. (…) Alleluja!” (Zsolt 147,16.20b)