Nyomtat Elküld Olvasási nézet

ÍRÁSOK (innen-onnan)

TARTALOM

Thomas Merton: A csend szava
Gyökössy Endre: Recept
Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...
Szakács Tamás, Idő és teológia
Születés



,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
Thomas Merton: A csend szava, Válogatás Thomas Merton muveibol
Szent István Társulat Bp. 2001.
98.-104. o. (részletek)

Hivatásunk

1. Mindnyájunknak van valamilyen hivatása. Isten mindannyiunkat meghívott arra, hogy megosszuk vele az O életét és országát. Mindnyájunknak egy sajátos helyet jelölt ki ebben az országban. Ha megtaláljuk a magunk helyét, boldogok leszünk. Ha nem találjuk meg, akkor sohasem lehetünk igazán boldogok. Hiszen mindnyájunk számára csupán egyetlen dolog szükséges: hogy Isten akaratának megfeleloen betöltsük hivatásunkat, s azzá legyünk, amivé Isten akarja.
Nem szabad azt képzelnünk, hogy ezt a hivatást csak a Gondviseléssel folytatott bújócska játékban találhatjuk meg. Hivatásunk nem a szfinx rejtvénye - vagy kitaláljuk, vagy elveszünk. Még olyanok is akadhatnak, akiknek sok próbálkozásuk tévesnek bizonyult, de végülis ráeszmélnek: sajátos hivatásuk éppen az, hogy téves találgatásokkal járják végig az életet. Hosszú idobe telik, amíg fölismerik azt, hogy ilyen módon váltak boldogabbá.
Hivatásunk nem egy, hanem két akarat összjátékából alakul ki. Nem változhatatlan fátum, amelyet egy szívtelen Istenség ránk kényszerít, anélkül, hogy nekünk beleszólást engedne.
Hivatásunk nem valami természetfeletti lottójáték, hanem két szabadság s ezért két szeretet együttmuködése. A hivatás kérdését reménytelen megoldani a barátság és a szeretet összefüggésein kívül. Beszélünk a Gondviselésrol - ez filozófiai fogalom. A Biblia mennyei Atyának nevezi. A Gondviselés tehát nem valami intézmény, hanem élo személy. Nem csupán jóindulatú idegen, hanem a mi Atyánk. S még az Atya elnevezés is túlságosan tág metafora a titok egész mélységének jelzésére: hiszen jobban szeret bennünket önmagunknál, úgy szeret, mint saját magát. Szeret bennünket a saját akaratunkon és elhatározásainkon keresztül is. Hogyan érthetjük meg az Istennel való egységünk titkát, aki önmagunknál is közelebb van hozzánk? Éppen közelsége teszi nehézzé számunkra azt, hogy gondolkozzunk róla. Végtelenül fölöttünk van, végtelenül különbözik tolünk, végtelenül "más", mint mi, mégis a lelkünkben lakik, s olyan szeretettel figyeli életünk minden mozdulatát, mintha azonosak volnánk vele. Szeretete jót hoz ki minden hibánkból, és legyozi még a buneinket is.
Életünk megtervezésekor számolnunk kell a szabadságunk fontosságával és méltóságával. Aki fél eldönteni a jövojét saját szabad választásával, az nem érti meg Isten szeretetét. Hiszen szabadságunkat Istentol kaptuk ajándékba, azért, hogy O tökéletesebben szerethessen bennünket, s viszonzásul mi is tökéletesebben szerethessük Ot.

2. A szeretet olyan tökéletes, amilyen szabad. Olyan szabad, amilyen tiszta. Akkor cselekszünk legszabadabban, amikor a legtisztábban válaszolunk Isten szeretetére. De Isten tiszta szeretete nem szolgai, nem vak, nem korlátozza félelem. A tiszta szeretet mindenestül ismeri saját szabadságának hatalmát. Tökéletesen bízik Isten szeretetében, és ezért mer önállóan dönteni, mert tudja, hogy választását szeretettel fogadják.
A tiszta szeretet okos is. Mindent elrendezo tisztánlátás világosítja meg. A szabadságban nevelodik, s ezért tudja, hogyan kerülje el az önzést, amely megrontaná cselekedeteit. Meglátja az akadályokat, s elkerüli vagy elhárítja oket. Isten akaratának legkisebb jelére is nagyon érzékenyen figyel, de szívesen fogadja az életkörülményeibol adódó örömöket is, és szabadsága ezeknek ismeretében alakul. Azt választja, ami Istennek tetszik, s ehhez figyelembe veszi akaratának legkisebb jelét is. De ha mindezeket a jelzéseket összeadjuk is, ritkán adnak föltétlen bizonyosságot arról, hogy Isten egyetlen dolgot kíván tolünk, és kizár minden más lehetoséget. Szeret bennünket, s ezért teret hagy a szabadságunknak is, hogy merjünk választani magunknak akkor is, amikor csak annyi biztosítékunk van reá, hogy szeretetében szívesen fogadja tolünk azt, hogy a kedvében akarunk járni.

3. Minden embernek hivatása van arra, hogy valamivé váljék: de világosan meg kell értenie, hogy csak úgy tudja betölteni ezt a hivatását, ha egyetlen személlyé lesz: önmagává......

....

7. Mennyei Atyánk mindnyájunkat arra a helyre hívott, ahol végtelen vágyának megfeleloen a legtöbb jót tehet velünk. Kifürkészhetetlen akaratával egy sajátos hivatásra, életállapotra vagy feladatra hívott meg bennünket, s ezt nem ezeknek a hivatásoknak és életállapotoknak belso értékén mérhetjük le, hanem egyedül Isten rejtett szeretetén. Az én hivatásom az, amelyet szeretek, nem azért, mintha ez volna a legjobb hivatás az Egyházban, hanem azért, mert Isten ezt tervezte el a számomra. Ha sejtésem támadna arról, hogy Isten mást akar tolem, akkor azonnal azt kellene választanom. Hivatásom egyszerre az O akarata és az enyém. Nem vakon léptem bele. Isten választotta ki nekem, amikor választásomat megismerve a maga kifürkészhetetlen mindentudásával arra indított, hogy ezt válasszam magamnak. Ezt úgy értem meg világosan, ha visszagondolok azokra a napokra, amikor még volt lehetoségem a választásra. Képtelen voltam a döntésre mindaddig, amíg az O ideje el nem jött. Mióta választottam, semmi jele nem mutatkozott annak, hogy változtatnom kellene rajta, s felteheto, hogy nem is lesz változás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is jöhet közbe semmi más.

8. Hivatásunk arra a helyre szól, ahol Isten a legnagyobb jót adhatja nekünk. Ez azt jelenti, hogy oda hív, ahol a legkönnyebb önmagunkat elhagyni és Ot megtalálni. Isten irgalma arra vár, hogy fölismerjük, minden mástól elválasszuk, örömmel dicsérjük és imádjuk. Ezért minden hivatás egyszerre hív az áldozatra és az örömre. Arra szólít, hogy megismerjük Istent, meglássuk benne Atyánkat és örvendezzünk irgalmasságának megértésében. Egyéni hivatásunk teszi lehetové, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol maradéktalanul elfogadhatjuk isteni irgalmának ajándékait, s megismerhetjük Isten szeretetét irántunk, és egész lényünkkel válaszolhatunk az O szeretetére.
...

9. ...
Ha hivatásunkat követjük, akkor lelkünk felszabadul az önmagával való bíbelodéstol, és képessé lesz arra, hogy keresse, sot megtalálja Istent akkor is, ha nem látszik úgy, hogy megtalálta. A hála, a bizalom és a szabadság önmagunktól: ezek jelzik azt, hogy megtaláltuk hivatásunkat és aszerint élünk, akkor is, ha úgy tunik, minden más rosszul sikerül.
..............................................

Gyökössy Endre: Recept

- Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
- Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
- „A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és - azt hiszem, így hangsúlyozta - gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan.” Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
- Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
- Mit tett eddig?
- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
- Mióta imádkozik ezért?
- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
- Hát…, hogy szeretni tudjam.
- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
- Szeretnék valami mást is ajánlani.
- Azért jöttem.
- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
- Igen, körülbelül így.
- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban…
- A kereszten?
- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit meg-tennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csat-lakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket…
- De mit tegyek?
- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
- De mondtam, hogy gyűlölöm.
- Meg akar gyógyulni?
- Igen.
- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szerete-téről is.
- Mit tegyek hát?
- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
- Kiváltanám.
- Bevenné?
- Bevenném.
- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
- Írom.
- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szo-báját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. - Írja csak, írja… Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pe-dig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
- Már évek óta nem zongorázik.
- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Va-sárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifeje-zést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
- A csókot is kell?
- Igen.
- Jaj!
- Miért, jaj?
- Mert évek óta nem csókoltam meg.
- Vállalja ezt a hetet így?
- Megkísérlem.
- Isten segítse. Várom…
Nem jött. Hetekig nem jött…
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: - Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: - De jó vagy mos-tanában hozzám. - Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: - Adja másnak is oda ezt a receptet…
Tessék.
.........................

Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...

Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében
............................................
Evangélikus Hittudományi Egyetem
Rendszeres Teológiai Szigorlati Dolgozat
Idő és teológia
Szakács Tamás
1995. január 26. — 1998. február 13.
Balikó Zoltánnak,
aki mindig is sarkallt
a tudomány művelésére.
Tartalom:
1. Bevezetés 5
2. Természettudomány és teológia 6
2.1. Természettudomány és teológia kapcsolata a történelemben 6
2.2. A ‘természettudomány’ határai 7
2.3. A teológia határai 8
2.4. Milyen legyen tudomány és teológia kapcsolata? 9
2.5. Mire vállalkozom, és mire nem? 11
3. A tudomány időfogalma és a páli megigazulás 14
3.1. A bálványok elhagyása 14
3.2. A speciális relativitáselmélet, avagy az idő ‘összehúzódása’ 15
3.3. Az általános relativitáselmélet, avagy az idő ‘megfordulása’ 17
3.3.1. A kauzalitás kérdése a kvantummechanika és a relativitáselmélet fényében, avagy az okot megelőző okozat 18
3.3.2. Kauzalitás az üdvösségben, avagy a páli predestináció 22
3.3.2.1. Üdvösség és cselekedetek exegetikai megvilágításban 23
3.3.2.2. Üdvösség és cselekedetek oksági kapcsolata 24
3.3.3. Kauzalitás és teleológia 24
3.3.3.1. Kauzalitás és teleológia — az időn kívül? 27
3.4. Az idő irányának kérdése 31
4. Az ég teremtése 33
4.1. Keletkezési elméletek 34
4.1.1. A Nagy Bumm 34
4.1.1.1. Variációk a Nagy Bummra 35
4.1.2. A whimper-elmélet 35
4.1.3. Steady-state modellek 36
4.2. A kozmológiai modellek teológiai értelmezése és értékelése 37
4.3. A bibliai teremtéstörténet lényege 39
5. A föld teremtése 40
5.1. Kozmogóniai modellek 40
5.1.1. A galaxisok keletkezése 40
5.1.2. A csillagok keletkezése és fejlődése 41
5.1.3. A bolygók keletkezése és fejlődése 41
5.2. A kozmogóniai modellek teológiai értelmezése és értékelése 42
6. Az élővilág teremtése 42
6.1. Evolúciós elméletek 42
6.2. Az evolúciós elméletek elemzése 43
6.2.1. Tudományos érvek 43
6.2.1.1. Evolúciós értelemben ‘haszontalan’ tulajdonságok 44
6.2.1.2. Kontingencia és entrópianövekedés 44
6.2.1.3. Ok és okozat kérdése 45
6.2.1.4. Mesterséges intelligencia 45
6.2.2. Teológiai megjegyzések 46
6.2.2.1. Kontingencia és entrópianövekedés 47
6.2.2.2. Ok és okozat kérdése 48
6.2.2.3. Mesterséges intelligencia — szabad akarat 48
6.2.2.4. Halál és bûn kérdése 49
7. Az új világ teremtése 49
7.1. Tudományos megfontolások 50
7.1.1. Természettudományos megközelítés 50
7.1.2. Ökológiai megközelítés 50
7.1.3. Társadalomtudományi megközelítés 51
7.2. A teológia futurológiája: eszkatológia és apokaliptika 51
8. Összefoglalás 53
Felhasznált irodalom: I

Bevezetés
Napjainkban egyre több olyan írás jelenik meg, mely a természettudományok és teológia, illetve valamilyen vallás kapcsolatával, közös határterületükkel foglalkozik. (Csak a hallgatók kimeríthetõek, a téma kimeríthetetlen.) Sajnos e mûvek legtöbbje olyan nagy fokú dilettantizmusról árulkodik, mely — szándékosan vagy akaratlanul (pl. pusztán hozzá nem értésbõl) — félrevezeti a laikus olvasót. Pedig igen fontos lenne, hogy a tudományosnak kikiáltott állítások valóban tudományosak legyenek, a teológiai fejtegetésnek beállítottak pedig valóban kielégítsék a ‘teológiai’ jelzõ alapvetõ követelményeit. Igen gyakori, hogy természettudósok nyilatkoznak teológiai kérdésekben, anélkül, hogy kicsit is komolyabb teológiai mûveltségük lenne. Máskor pedig teológusok nyilatkoznak tudományos kérdésekben, hasonló tájékozatlanság mellett.
Laikusok, akik olvasgattak tudományról, de csak ismeretterjesztõ szinten — és így nem értenek a matematikai részletekhez -, sokszor vélik úgy, hogy a tudományos elméletek pusztán ügyes ötletek kitalálásából állnak; ezért nem értik, hogy a fizika törvényeit, a csillagászat tényeit semmibe vevõ elméleteiket miért nem veszik komolyan a tudósok. Egy személyben fizikus- és teológusként, talán megalapozottabb ilyen témában nyilatkoznom. Sok tisztázni való volna, de természetesen e dolgozat keretei nem teszik lehetõvé, hogy ezt átfogó módon megtegyem. Ezért témámat szûkebbre szabom: elsõsorban az ‘idõvel’ kívánok foglalkozni. Dolgozatom célja, hogy e tisztázásban szerepet vállaljak: elõször is a tudomány és vallás kapcsolatának egy általam jónak ítélt szemléletét nyújtom a bevezetésben, majd igyekszem ezen elvek alkalmazását is bemutatni egy konkrét területen, az idõ vizsgálatában. Ez azt jelenti, hogy a világ idõbeliségét vizsgálom a kezdetektõl a végig. Hogyan értékelhetjük teológiai oldalról a tudomány állításait a világ keletkezésérõl, az evolúcióról, a világ végérõl, annak céljáról?
Mint a 2.3.3. fejezetben látni fogjuk, az idõ kérdése akkor nyeri el értelmét, ha az örökkévalóság felõl tekintjük. Hogy a téma mennyire kapcsolódik a teológiához, azt Heidegger megállapítása is szemlélteti: “Ha az idő a maga értelmét az örökkévalóságban nyeri el, akkor onnan kiindulva kell megértenünk is. ... Ha az Istenhez való hozzáférés a hit, és az örökkévalóságba belebocsátkozás nem más, mint ez a hit, akkor a filozófia sohasem fogja birtokolni az örökkévalóságot, az örökkévalóság pedig ily módon az időről való diszkusszió lehetséges szempontjaként metodikailag sohasem lesz igénybe vehető. Ezt a zavart a filozófia sohasem küszöbölheti ki. Így hát a teológus az idő igazi szakértője; s ha emlékezetem nem csal, a teológiának többszörösen is dolga van az idővel.” [1]
1. Természettudomány és teológia
Mivel dolgozatom természettudományos eredmények által felvetett kérdések teológiai értelmezését célozza meg, szükséges tisztázni, milyen is legyen teológia és tudomány viszonya, egyáltalán van-e helye õket együtt tárgyalni.
1. Természettudomány és teológia kapcsolata a történelemben
Kezdjük kutatásainkat mindjárt azzal, hogyan jelent meg e kérdés különbözõ korokban, történelmi helyzetekben! Nem szabad elfelejtenünk, hogy e két terület keveredése egyáltalán nem új jelenség. Tulajdonképpen a történelem során mindig is összefonódott: gondoljunk csak a mezopotámiai asztrológiára, melynek sok eleme tudományos — és a mai tudománynak is egyik alapja! —, más elemei pedig vallásosak. Ugyanezt elmondhatjuk a görög kultúra természetfilozófiájáról is. A középkori skolasztika pedig — lévén lényegében e görög természetfilozófia keresztyén interpretációja —, ugyancsak átveszi e módszert. Csak a felvilágosodás idején vált ‘divattá’ a két terület szigorú szétválasztása, de ezt csak átmenetileg, és csak részben volt képes fenntartani. Napjainkban pedig egyenesen kultusza van a tudományos köntösbe öltöztetett vallásos-misztikus-okkult-áltudományos rendszereknek, melyekben sokszor az ókori misztériumvallások térnek vissza, modernizált formában. Megállapíthatjuk tehát, hogy tudomány és vallás egymás mellett létezése, szimbiózisa, keveredése éppannyira aktuális kérdés, mint bármikor a történelemben.[2] (Az már más probléma, hogy mai értelemben nem mindig elégítik ki a ‘tudomány’ követelményeit a múltban fellelhetõ ‘tudományok’. Viszont el kell fogadnunk, hogy az akkori kor fogalmai szerint ezek igenis tudománynak tekintendõk — már csak azért is, mert [akár tetszik, akár nem], ezekbõl nõtt ki a mai tudomány is. Nem az elõdök hibája, hogy nem ismerték a mai eredményeket.)
Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a ‘modern’ tudomány (azaz az újkortól kezdõdõ, ma is tudományosnak tartott elméletek) létrejöttében alapvetõ szerepe van a zsidó-keresztyén kultúrának, a teremtéshitnek: Jean Buridan, a Sorbonne egykori rektora, Arisztotelész Physica és De coelo et mundo címû mûvének kommentárjában a világ semmibõl, idõben való teremtésébõl kiindulva jut el (három évszázaddal Newton elõtt!) a tehetetlenség törvényének megsejtéséhez.[3] Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a természettudósok között igen gyakoriak az istenhívõk, még ha nem is feltétlenül keresztyének. Sok esetben viszont nemcsak keresztyének, hanem tudományos gondolkodásukat mélyen meghatározza Krisztus-hitük. Gaál mutat rá, hogy Maxwellt teológiai meghatározottsága vezette egyenleteinek felállításában, mert hite alapján vallotta, hogy tudományban is az egész felõl kell megközelíteni a részt.[4]
2. A ‘természettudomány’ határai
Célszerû még a dolgozat elején tisztázni, mik a tudomány, és mik a teológia hatáskörei, mely kérdésekben illetékes nyilatkozni, melyekben nem.
Legelõször is le kell szögeznem: e dolgozatban ‘tudományon’ elsõsorban a természettudományt értem, melynek módszerei sokszor alapvetõen eltérnek a humán tudományokéitól. A természettudományok önértelmezése szerint tudományosnak az az elmélet nevezhetõ, melynek eredményei (az elmélet körén belül), rögzített körülmények közötti, (elvileg) tetszõleges számú kísérlettel, logikai levezetésekkel, az elméletben meghatározott pontossággal igazolhatóak az elmélet axiómái alapján. Új elméleteknél pedig az is figyelembe veendõ, hogy a korábbi elmélet hibás eredményeinél helyes(ebb) eredményt, ill. pontosabbat szolgáltasson, és/vagy új jelenségeket is megjósoljon.[5]
Tehát a tudomány a világegyetem, a természet tudatos megfigyelésére, ellenõrzött kísérletekre épül, ilyen módszerrel igyekszik megismerni a világot. E képbe nem férnek bele sem a csodák, sem a történelem, sem a teremtés, sem a teológia! A csodák, a történelem, mint egyszeri események nem figyelhetõk meg tetszõlegesen, ‘laboratóriumi’ körülmények között megismételhetõ kísérletekkel. De ugyanígy nem figyelhetõ meg a világegyetem keletkezése sem, hiszen az is egyszeri esemény![6] Mégsem szoktuk kétségbe vonni, hogy a kozmológia természettudomány. Hiszen ha szigorúan vennénk a fenti definíciót, akkor csak nagyon kevés terület maradna, melyre — nagyjából — teljesülne a szükséges követelmény. A szigorú definíciótól tehát eltekinthetünk, de azért szem elõtt tartjuk, mert szeretnénk a lehetõségekhez mérten minél közelebb maradni ehhez — de egyben tudatosítanunk is kell, hogy csak közelítésrõl van szó.
Azt is tudnunk kell, hogy tudományban nincs ‘pontos’, ‘végleges’ elmélet, csak egyre pontosabb, egyre átfogóbb irányú fejlõdés. Soha nem tudhatjuk, hogy a jövõben nem tapasztalunk-e olyan jelenségeket a kísérletek során, melyet nem magyaráz a korábbi elmélet, vagy egyenesen ellentmond neki! Épp ezért téves a felvilágosodás alapállása, mely szerint Istenre nincs szükség, a tudomány mindent meg tud magyarázni.[7] Kinek sajnos, kinek szerencsére — a mai fizika igen messze van attól, hogy akárcsak a legalapvetõbb kérdéseket is meg tudja magyarázni, még ha sok mindenre van is elméletünk (de ez is csak elmélet, idõvel még megdõlhet).
Fontos azt is megemlítenem, hogy a tudomány történetében soha nem volt egy abszolút, mindenki által elfogadott elmélet — csak annyit mondhatunk, hogy az uralkodó elméleteket a többség elfogadta. Napjainkban sincs ez másképp — a teremtéssel kapcsolatos fejezetben (3.1.) láthatjuk majd pl. azt, hogy egymással versengõ, egymást kizáró elméletek vannak, mindegyik tudományos (még ha egyesek elfogadhatatlannak, tapasztalatokkal ellenkezõnek, nem tudományosnak, filozófiailag tarthatatlannak kiáltják is ki némelyiket[8]), és ma még nem dönthetõ el egyértelmûen, melyik jobb. Mindenképp figyelembe kell vennünk, hogy sokféle alapállás létezik, és ez az alapállásbeli különbség egészen eltérõ elméletekhez vezethet — de pusztán azért, mert másképp vélekedik valaki, nem kell sem tudománytalan bolondságnak, sem filozófiai baklövésnek tartani egy elméletet, egy szemléletrendszert.
E munkám azzal a hozzáállással készül, hogy saját véleményemet írom le. Természetesen mások véleményének tiszteletben tartása nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele, hogy nem vitatkozom, hogy nem érvelek a magam véleménye mellett. Mindemellett tudatában vagyok annak, hogy nem az egyetlen lehetséges véleményt, nem a megdönthetetlen igazságot képviselem, hanem egészen más elképzelések is lehetségesek, és nem feltétlen rosszabbak — még ha azt is kell mondanom, hogy valamelyik számomra elfogadhatatlan.
3. A teológia határai
Szem elõtt kell tartanunk, hogy a teológia alapvetõen más módszerekkel dolgozik, mint a természettudomány. Nem a fizikai tapasztalatokra épül, hanem Istennel való személyes megtapasztalásokra. Ennek elsõdleges forrása a kinyilatkoztatás, Isten közvetlen beavatkozása a fizikai világba[9] — így ezekre nem feltétlen érvényesek a fizika törvényei, bár általában nem áll ellentmondásban azokkal. Azonban Isten személyének megtapasztalása nem materiális, fizikai folyamat, hanem lelki-szellemi történés, így nagyrészt nem vizsgálható a természettudomány módszereivel — esetleg annyit mondhatunk, hogy talán pl. a pszichológiával.
A teológia elsõsorban nem az anyagi világgal foglalkozik, hanem Istennel, az õ transzcendens, mennyei világával, és az emberért végzett megváltó munkájával. Viszont a kinyilatkoztatás tartalmaz (esetleg csak részben) evilági területeket is. (Pl. a teremtés, a történelemben megjelenõ Isten, csodák.) A teológiai ismeretek elsõdleges forrása a Szentírás, e mérlegen kell mindent ellenõrizni — tehát ez felel meg a fizika kísérleteinek.[10] Így itt is alkothatunk elméleteket, és azokat ellenõrizhetjük is, megállják-e a helyüket a kinyilatkoztatás mércéjén. Mindenképp óvakodnunk kell a szubjektív, egyedi élményekre alapuló teológiától, fõleg, ha az nyilvánvalóan, esetleg kevésbé nyilvánvalóan igeellenes.
4. Milyen legyen tudomány és teológia kapcsolata?
Ezek után természetes módon vetõdik fel a kérdés: milyen kapcsolatban áll egymással a két terület? A hit szemszögébõl nézve van-e egyáltalán létjogosultsága a természettudományoknak? Határozottan úgy vélem, nemcsak jogunk van tudományt mûvelni, de Istentõl kapott kötelességünk is a kultúrparancs (1Móz 1,28.) értelmében: a természeten való uralkodás egyben a természet törvényeinek megismerését is jelenti: a Bibliában sok leírás olvasható, mely — az akkori kor szintjén — tudományosnak tekintendõ.[11] De tudnunk kell, hogy a Biblia nem ad világképet, hanem felhasználja a különbözõ világképek elemeit, ugyanakkor ellent is mond, ha az a hit ellen szól.[12] Azt is fontos tudnunk, hogy magához a hithez is szükséges ‘tudomány’: szükséges, hogy megértsük Isten velünk közölt gondolatait, különben eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívünkbe van rejtve (Mt 13,19.)
A határok vizsgálatánál már hasonlót szögeztünk le, mint amit Bolyki fogalmaz meg.[13] Hit és tudomány kapcsolatának sokféle lehetõségei közül[14] nem tudom elfogadni a tudomány hit általi ellenõrzését,[15] sem a teljes elhatárolást,[16] sem a tudomány ‘fehér foltjaira’ épülõ hitet.[17] Véleményem szerint, ha tisztában vagyunk a két terület illetékességi körével, akkor ezek nem ellentmondóak, hanem egymást kiegészítõk, néha közös témát is tartalmazhatnak, és így ugyanazt megvilágíthatják más-más oldalról.
“Hit és tudomány bibliai szellemű kapcsolata az igehirdetésben közel jövő Jézus Krisztus személyéből és művéből adódik, Akiben egyszerre volt jelen a teremtés és a Teremtő.” [18] Ez az út “nem akarja feleslegessé tenni a hit döntését, de függetlenné és szabaddá teszi a hitet a természettudományok pillanatnyi állásától.” [19] Érdekes Barth hozzáállása is, amikor Carl Friedrich von Weizsäcker megkérdezte tõle, szabad-e a hívõ keresztyénnek atomfizikával foglalkoznia: “Ha hiszi, hogy Jézus Krisztus visszajön, akkor nemcsak szabad, de kell is. Mert akkor minden munka, az emberiség életét oly nagy mértékben befolyásoló természettudományi kutatás pedig különösen is, elnyeri értelmét és méltóságát.” [20] Tehát a tudománynak keresztyén szemmel is van maradandó értéke, ezért mûvelése nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Ugyanakkor nem szabad azt várnunk a tudománytól, hogy az üdvösséggel kapcsolatos kérdésekre adjon választ: a tudomány istenismerete annyit jelent, hogy megismerjük, milyennek alkotta a Teremtõ a világot, és így Õt magát is jobban megismerhetjük — de ha a tudománytól az üdvösséget várjuk, menthetetlenek vagyunk. Egyetértek Luther felfogásával, melyet teremtés-magyarázatában fogalmaz meg.[21] Tudatában kell lennünk tehát annak, hogy a sok kapcsolat ellenére mégis hatalmas különbség van természettudomány és teológia között; szinte áthidalhatatlan szakadék tátong, és mégis van köze egymáshoz, mert mindkét területet legalább részben megismerhetjük, mint emberek. Mindezt jól kifejezi Hilarius: “Isten és a földi dolgok között nem lehetséges összehasonlítás, de megértőképességünk gyengesége arra ösztönöz bennünket, hogy keressünk bizonyos elképzeléseket, az alacsonyabb szintről szolgálván mutatóul a magasabb szinten levő dolgok felé. ... Ennélfogva minden összehasonlításra úgy kell tekintenünk, mint amely sokkal inkább az embereknek van segítségére, mint Istennek a kedvére, mivel a tökéletes kimerítés helyett inkább megsejtet, érzékeltet valamit annak jelentéséből, amit keresünk.” [22]
Jónak látom Bolyki a Kalcedoni Hitvallásra alapozott[23] ‘komplementáris-krisztológiai’ modelljét, mely felhívja a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen hit és tudomány olyan fogalmak, amelyek a kvantummechanikából származó ‘komplementaritás’ fogalmával jellemezhetők: nincs szó ellentétről sem, de összemosni sem szabad, hanem jól kiegészítik egymást. Ez a modell sok előnye között rendelkezik azzal a számunkra most fontos előnnyel, hogy mentesíti a teológiát mind attól, hogy a tudománynak alárendelje magát, mind attól hogy föléje helyezkedjen, vagy hogy szétválassza a kettőt.[24] A komplementaritásra még visszatérünk a 2.3.1. fejezetben.
Végül azt sem szabad elfelejtenünk teológia és tudomány kapcsolata tekintetében, hogy a teológia tudományos igénnyel lép fel, azaz tudomány szándékozik lenni. Hogyan lehet ezt tenni? Pl. a következőképpen, ahogy Gaál fogalmaz: “a teológiának, mint tudománynak szabad használnia a mindenkori tudományos módszereket, eszközöket saját mondanivalójának világos és érthető formában való elmondásához. Sőt, azt mondhatjuk, hogy kell is használnia ezeket saját autonómiájának veszélyeztetése nélkül, ha nem akar megrekedni a tudományosságnak egy bizonyos szintjén. De ha a teológia tényleg teológia akar maradni, bármilyen módszert vagy eszközt használjon is, elengedhetetlen feltételként kell maga előtt látnia, hogy mondanivalóján áttörjön a teremtő és megváltó Istenről szóló bizonyságtétel.” [25] Tehát a teológiában érvényre kell jutni a teológiának, az Istenrõl szóló beszédnek! Azaz a lovgo"-t, az igét kell hirdesse.
5. Mire vállalkozom, és mire nem?
Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy Hilarius gondolata jegyében igyekszem eljárni — azonban ez természetesen bõvebb kifejtést igényel:
A fentiek értelmében nem vállalkozom arra, hogy Isten létét bizonyítsam a tudomány alapján.[26] Nem értek egyet Wilder-Smith állításával, mely szerint az értelem szükségszerûen elvezet a személyes Istenben való hithez.[27] Hitre nem a gondolkodás, hanem Istennel való személyes találkozás vezet. Isten igazsága, melyet a kinyilatkoztatásban adott, az emberi gondolatok számára sokszor se nem logikus, se nem ésszerû. Tévesnek tartom a fundamentalizmus módszereit, mely a Biblia minden egyes szavát szó szerint tartja igaznak.[28] Jáki véleményét sem osztom, aki szerint a természet vizsgálata magától értetõdõen elvezet a Teremtõ megismeréséhez.[29] A kozmológiára vagy más tudományágra támaszkodó istenérv azért is veszélyes, mert a tudomány változik, így egy esetleges késõbbi fázisban elvesztjük érvünket. Holott “Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8.), így a teológia nem függhet a tudomány pillanatnyi állásától. Másrészt a tudomány axiómáit a tudósok alapfeltevésként fogadják el, bizonyítás nélkül (mást nem is tehetnek), így a tudományos tételek sokszor tévesek is lehetnek.[30] Heidegger szerint “A filozófus nem hívő” [31] — mert vizsgálódásának tárgyát nem az örökkévalóság felől, hanem a tárgy felől igyekszik megérteni (így tehát ez nem azt jelenti, hogy a filozófus nem lehet hívő, csak azt, hogy mint filozófus keresi a választ, és nem mint hívő). Így tehát arra sem vállalkozom, hogy teológia és tudomány kapcsolatát a filozófia oldaláról tárgyaljam[32] — habár meglehet, időnként filozófiai gondolatokat is megfogalmazok; elsősorban mégis a rendszeres teológia oldaláról igyekszem értékelni a tudomány tételeit.
Már utaltam a kultúrparancsra, melyet fundamentalisták is úgy értelmeznek, mint a tudomány létjogosultságának alapja.[33] Részben elfogadom Jáki érvelését is, mely a tudomány létjogosultságát emellett a Bölcsesség Könyvére is alapozza, mely szerint Isten mindent mérték, szám és súly szerint rendezett el,[34] azzal a megjegyzéssel, hogy ezt nem tudom úgy érteni, mint annak bizonyítékát, hogy akkor ezáltal tökéletesen, teljességében megismerhetjük a fizikai törvényszerűségeket, vagy hogy minden fizikai törvény megfogalmazható matematikai alakban (bár a fizika természetesen ezt feltételezi). Az istenképűség valóban azt jelenti, hogy alapvetően képesek vagyunk Isten és teremtése megismerésére, de a bűnbeeséssel ez az istenképűség veszített tisztaságából.
Az a véleményem, hogy a kinyilatkoztatás felette áll a tudománynak. A tudomány már sokszor mondta ki: lehetetlen — aztán később, újabb kísérleti eredmények birtokában, az elméletek fejlődésével megváltoztatta véleményét, és azt kellett mondania: lehetséges. Máskor pedig a lehetséges vált lehetetlenné idővel. Ezzel kapcsolatban is Isten igéje mérvadó: “Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32,27b.) és “Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26.) Még akár az is, ami ellentmond a tudománynak! Ha kinyilatkoztatás és természettudományos törvény között kell választani, akkor Isten szava dönt. Ha azonban egy természeti törvény a Biblia helyes értelmezésével összeegyeztethetõ, akkor elfogadhatjuk, mint a tudomány pillanatnyi állása szerint igaz tételt.
Ennyi megkötés után mi marad számunkra? Úgy vélem, pusztán annyi, hogy a tudomány kérdéseirõl eltöprenghetünk hitünk fényében is, párhuzamokat találhatunk tudomány és teológia megállapításai között, megvizsgálhatjuk, mi az, ami segítségünkre lehet eredményeibõl abban, hogy Urunkat és világát jobban megismerjük, esetleg segítsen gondolkodásunk alakításában, mely Istenhez közelebb vezethet; és mindezekért áldjuk Teremtõnket — hogy ilyen csodálatos világgal ajándékozott meg bennünket. Ez úgy vélem, nem kevés!
2. A tudomány idõfogalma és a páli megigazulás
Rátérek annak szemléltetésére, miként állhatunk hozzá a tudomány eredményeihez — teológiai oldalról. E célra, mint ígértem, az idõ fogalmát választom. Ennek alakulása a modern tudományban megváltoztatta a fizika kauzalitásról alkotott elképzelését. Az új kép egy érdekes párhuzamát figyelhetjük meg Pál teológiájában.
A modern fizika rámutat arra, mennyire meg tud változni elképzelésünk a természet világáról, amikor egy új elmélet alapjaiban változtatja meg a tudományt, és a régibõl csak romok maradnak, amelyek azonban szükségesek ahhoz, hogy az új ráépülhessen. (Ez történt pl. a kvantummechanika megjelenésével.) A megtérésben is történik hasonló: az embernek ujjá kell születnie, meg kell változnia a gondolkodásának (hiszen ezt is jelenti a metavnoia!), mégis magában hordozza régi élete romos maradékát.
Mielõtt belekezdenék ‘okoskodásaimba’, magamnak is figyelmeztetésül hadd idézem Ézs 44,24b-25-t:
“Én, az Úr alkottam mindent,
egyedül feszítettem ki az eget,
magam tettem szilárddá a földet.
A csalók jeleit semmivé teszem,
és a varázslókat bolondokká,
a bölcseket meghátrálásra kényszerítem,
leleplezem, hogy tudományuk bolondság.”
1. A bálványok elhagyása
A tudomány is csak Istennel való kapcsolatában válik értékké, értelmessé. Nélküle a tudomány, bölcsesség bolondsággá lesz! Nemcsak lelki életünkben, hanem a fizikában is le kell vetkõznünk a ‘bálványokat’, a hamis elképzeléseket, a ‘józan ész’ logikus következtetéseit, mert sokszor ezeket a valóság (a kísérlet) megcáfolja. Ezt mutatta e század fizikája. Újra és újra rá kell jönnünk, hogy sokszor Isten egészen másképp munkálkodik, mint mi azt elképzeljük, elvárjuk. Nem mi döntjük el, hogy Isten milyen, hanem Õ! És nem mi döntjük el, hogy milyen a természet, hanem — szintén — Õ!
A tudomány veszélyes bálványokat kínál — Isten helyett. Ezek gyakran jól álcázva jelentkeznek, nem Istennek nevezik magukat. Mégis, azokká válhatnak, mert “Amire a szívedet függeszted és bízod, az a te Istened!” [35] Heim három abszolútumot nevez meg, mint a mai ember Istene: 1. az abszolút tárgy (Object); 2. az abszolút tér és idõ; 3. az abszolút meghatározottság, determináció (a világtörténelemé). Ezzel szemben az elsõ parancsolatot így érti: “Én, az Úr vagyok a te Istened, ... Ne legyen más Istened rajtam kívül!” (2Móz 20,2a.3.) = Én vagyok az abszolút, ne legyen más abszolútumod mellettem![36] Mindezt azért is tartja fontosnak, mert ezek az abszolútumok mára már megdõltek: 1. az abszolút tárgy, a materializmus anyaga összetört, mert az alany (Subject) és tárgy (Object) szétválaszthatatlanul fonódik egybe az emberben; 2 az abszolút tér és idõ a relativitáselmélet következtében vesztette érvényességét; 3. az utolsó, és a gyakorlatban a legfontosabb abszolútum, a kauzális szükségszerûséget a kvantummechanika söpörte el. Épp ezek az ‘abszolútum-összetörések’ szolgálják az ember Istenre tekintését.[37]
A fizika is, és a teológia is megváltoztatja gondolkodásunkat. A relativitáselmélet az idõfogalmunk megváltoztatását követeli, és számomra ezt követeli a héber nyelv is. Kvantummechanikában fel kell adni a klasszikus fizika fogalmait, mert a kísérletek arra utalnak, hogy azoknak nincs értelmük ebben a formában. Közelítésként persze használjuk õket, mert a tér, az idõ klasszikus fogalma annyira belénk vésõdött életünk legkorábbi tapasztalatai óta, hogy máskép semmit sem tudnánk mondani a természetrõl. Istennel kapcsolatban is tudatában kell lennünk, hogy emberi fogalmaink csak közelítõleg igazak, használhatóak! Az értelem, a logika Isten Igéjének és kinyilatkoztatásának van alárendelve, és ha ezt elfelejtjük, könnyen zsákutcába juthatunk.
2. A speciális relativitáselmélet, avagy az idõ ‘összehúzódása’
Témám érthetõsége érdekében szükséges, hogy írjak az Einstein-féle relativitáselméletrõl. Ez nem tartozik szigorúan dolgozatomhoz, azonban a fizikai alapok nélkül a továbbiak érthetetlenek lennének, másrészt épp egy-egy elméleti megállapítás kapcsán lesz alkalmunk, hogy teológiai megjegyzéseket is említhessünk. A matematikai levezetések megtalálhatók bármelyik speciális relativitáselmélettel foglalkozó könyvben.[38] Dolgozatom terjedelme sajnos nem teszi lehetõvé, hogy itt erre is kitérjek.
A klasszikus fizika szerint minden folyamatot teljességgel le lehet írni az abszolút tér és a szintén abszolút idõ segítségével, amelyek egymástól teljesen függetlenek. Ilyen módon két inerciarendszer (azaz egyenes vonalú egyenletes mozgást végzõ koordinátarendszer) között egy nagyon egyszerû kapcsolat alapján adható meg, hogy az egyik rendszerben leírt mozgás milyen lesz a másikban. E kapcsolat alapvetõ jellemzõje, hogy a fizika törvényeit minden rendszerben ugyanazok az egyenletek írják le. A klasszikus fizikában ezt Galilei-invarianciának nevezik. A két rendszer közti kapcsolatot a Galilei-transzformáció határozza meg, melynek lényeges jellemzõje, hogy minden sebesség — azonos módon — megváltozik az új rendszerre térve: ha egy vonat a sínekhez képest 100 km/h sebességgel halad, én pedig a sínekkel párhuzamos úton motorkerékpárral 40 km/h-val, akkor hozzám képest a vonat csak 60 km/h sebességgel mozog. Az is természetes, hogy a vonaton levõk órája ugyanúgy jár, mint az enyém; ez az idõ abszolút voltára utal. Mindez megegyezik a hétköznapi közvetlen tapasztalatainkkal. Nem csoda, hogy évszázadokig igaznak tartották.
Azonban a múlt század végén már bizonyos elõjelek utaltak arra, hogy ez esetleg még sincs így. Az elektrodinamika Maxwell-féle egyenleteiben szerepel egy c-vel jelölt konstans, a fénysebesség. Ha sebességrõl van szó, akkor ez azt kell jelentse, hogy mozgó koordinátarendszerre térve a Galilei-transzformáció szerint meg kell változnia. Az egyenletekben azonban c értéke nem függött a koordinátarendszertõl. Eszerint tehát, ha állok, akkor is azt mérem, hogy a fény 300 000 km/s sebességgel[39] szeli át az ûrt, és akkor is, ha épp 150 000 km/s sebességgel ‘futok elõle’! Ez viszont a hétköznapi, ‘józan paraszti észnek’ ellentmond — és ellentmond a klasszikus fizikának is. Könnyû lett volna azt a megoldást választani, hogy elvetjük a Maxwell-egyenleteket, mint hibásakat. Csakhogy az elektromágneses jelenségeket jól leírja, a kísérletek szerint helyes!
Hogy a fénysebesség állandóságát ellenõrizzük, kísérletet kell végeznünk: ez történt a Michelson-Morley kísérletben, amely azt használta ki, hogy a Föld kb. 30 km/s sebességgel kering a Nap körül. Megmérték a Föld haladási irányával párhuzamosan, és arra merõlegesen a fény sebességének eltérését. A fizikusok megdöbbenésére az eredmény: mindkét irányban, meglehetõs pontossággal ugyanakkora!
Mindezek ismeretében jutott Einstein arra a gondolatra, hogy új elméletre van szükség. A kísérletek alapján semmi mást nem tudunk, minthogy a fény sebessége minden inerciarendszerben ugyanannyi. Ez a speciális relativitáselmélet alaptétele. Ezek után végig kell gondolni, mi következik ebbõl. Tegyük fel, hogy egy nagyon gyorsan, a fénysebességet megközelítõ sebességgel robogó vonat mellett állunk. A kísérletek megkezdése elõtt a Párizsban õrzött méterrúd segítségével megjelöljük a sín pontjait, és mindenhova egy-egy órát helyezünk. Ugyanezt valaki elvégzi a vonatban is. De hogyan egyeztethetjük az órákat? Az idõ abszolút volta csak a klasszikus fizikában áll, az újabb kísérletek ezt nem támasztják alá! Itt jön segítségünkre a relativitáselmélet alapelve: a fénysebesség állandósága: Mindkét irányba fénysugarat indítunk el, és így a távolságok alapján már kiszámítható, mennyi idõ telt el, míg az egyes helyekre megérkezett a fénysugár — erre az értékre állítjuk be óráinkat. A vonat óráit szintén e fénysugár segítségével állítjuk be. Így rendelkezésünkre áll a hely és idõ értéke.
Most már ‘csak’ matematika kell, hogy megnézzük, milyen eredmények következnek az alapfeltevésekbõl. Ha két, egymástól egy méterre levõ megfigyelõ egy elõre megbeszélt idõpontban megnézi, velük szemben a vonat mely pontja van, azt tapasztaljuk, hogy míg megfigyelõink közt egy méter a távolság, addig a vonat megfelelõ pontjai között (az ottani méterrúddal mérve) több! Tehát a vonat méterrúdja ‘összement’! (És a ‘józan paraszti ész’ elleni merénylethez az is hozzátartozik, hogy a vonaton ülõ megfigyelõ pedig a mi méterrudunkat látja rövidebbnek, és nem hosszabbnak, mint esetleg várnánk! Tehát az én méterrudam egyszerre hosszabb is meg rövidebb is a másikénál, attól függõen, honnan nézem!) Vajon ugyanilyen ‘õrültség’ adódik az órák összehasonlításából is? Végezzünk új kísérletet! Megállok egy helyen, és leolvasom a saját órám idejét, valamint a vonat épp elõttem elhaladó órájának idejét. Egy másodperc múlva is leolvasom a vonat épp akkor elõttem elhaladó óráját. És az tapasztalom, hogy ott kevesebb idõ telt el! Mégpedig pont olyan arányban, mint a méterrúdnál — így tehát a másik rendszer sebessége nem változik meg. A vonatban ülõ megfigyelõ pedig ‘természetesen’ az én órámat látja lassabban járni, bármilyen meglepõ is: hiszen a gondolatkísérletet a másik oldalról is el lehet végezni, hasonló eredménnyel. Tehát mindenki a hozzá képest mozgó órákat látja késni! (Érdemes megemlíteni, hogy a speciális relativitáselmélet másik következménye, hogy a fénysebességet közelítve egy részecske tömege egyre nagyobb lesz [határesetben, a fénysebességet elérve végtelen], ezért soha nem érhetjük el a fénysebességet, mert ehhez végtelen energia kell. Csak azok a részecskék haladhatnak fénysebességgel, melyek nyugalmi tömege 0 [pl. a foton.])
Elsõ hallásra bizonyára megdöbbentõ és hihetetlen ez az eredmény. Ám Einstein elméletének kidolgozása óta számtalan kísérlet igazolja.
A fenti gondolatmenet segítségével már kiszámolhatjuk, miként transzformálódik hely és idõ, ha mozgó koordinátarendszerre (példánkban a vonatra) térünk át. Ezt írja le a Lorenz-transzformáció, melynek egyik alapvetõ eltérése a klasszikus fizika Galilei-transzformációjától, hogy benne hely és idõ keverednek. Ami az egyik rendszerben csak helybeli különbség, az a másikban részben idõbelivé is válik; és ami az egyik rendszerben csak idõbeli eltérés, az a másikban részben térbeli is! Azaz két esemény, mely az egyik rendszerben egy idõben, de más-más helyen zajlik le, másik rendszerbõl nézve, mely ehhez képest mozog, nemcsak különbözõ helyen, de különbözõ idõben is történik; amelyek pedig egy helyen, de különbözõ idõben zajlanak, azok a másik rendszerbõl nemcsak különbözõ idõben, hanem különbözõ helyen is lesznek! (Csak az egy idõben és azonos helyen zajló események lesznek minden rendszerbõl nézve egyidejû és azonos helyen történõk.) Fel kellett tehát adni az abszolút tér és az abszolút idõ léte mellett ezek függetlenségét is — ezért beszélnek a relativitáselmélet óta téridõrõl, mint négydimenziós struktúráról.
Így tehát már a fizikusok sem mondhatják, hogy a Bibliában elfogadhatatlan, tudománytalan az a kijelentés, “hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” (2Pt. 3,8.) Hisz épp ezt állítja a relativitáselmélet is: két esemény között eltelt időtartam eltérő lehet, ha egy másik rendszerből nézzük[40] — igaz, ahhoz, hogy egy nappá rövidüljön ezer év, nem kevesebb, mint a fénysebesség 99,9999999996%-val kell száguldanunk! Azt kell tehát mondanunk, hogy a relativitáselmélet — e szempontból legalábbis — nemhogy nem mond ellent a teológiai tételeknek, hanem segít is jobban megérteni azokat.
Az elsõ megrázkódtatásokat kiheverve igyekeztek a fizikusok megmagyarázni, hogy azért olyan nagy baj nem történt, ha fel is kell adni a megszokott gondolkodást, azért az elmélet a kauzalitást nem sérti, és az események sorrendje nem változik, bármelyik rendszerbõl is figyeljük meg, mindig az ok van elõbb, és csak azután az okozat — még ha az idõtartamok, távolságok, stb. meg is változnak. És valóban, a speciális relativitáselméletben ami nekem múlt, az mindenki másnak is múlt, és ami nekem jövõ, az mindenki másnak is jövõ. A jelen ilyen szempontból egy éles határvonalat húz, nem lehet idõben visszafele haladni, még ha idõ és tér keveredhet is egymással.
A múlt és jövõ közti ilyen éles megkülönböztetés sok szempontból hasonlít a héber nyelvre. Itt ugyanis nincsenek igeidõk, csak igei aspektusok: perfektum és imperfektum, azaz befejezett és befejezetlen. A héber gondolkodásban csak az a döntõ, valami megtörtént-e már, vagy csak a jövõben fog (esetleg épp most zajlik). A speciális relativitáselmélet is csak ennyit tud mondani, ha koordinátarendszertõl függetlenül akar egy eseményrõl, annak idõbeliségérõl valamit kijelenteni: létezik abszolút múlt, abszolút jövõ, de egy idõtartam hossza, egy távolság már eltérõ lehet a megfigyelõ mozgásától függõen.
Természetesen nem csak az idõ, hanem a hely relativitása is megtalálható Isten világában, akinek a távolságok sem okoznak gondot.
3. Az általános relativitáselmélet, avagy az idõ ‘megfordulása’
Bár nagyon kényelmes és sok fizikusnak tetszõ lett volna a speciális relativitáselmélet eredményeinél megállni, Einstein nem ezt tette. Tízévi munkával kidolgozta az általános relativitáselméletet is, amely már nemcsak inerciarendszerekkel foglalkozik, hanem gyorsulókkal is. Alapötlete az Eötvös-kísérlet eredményeire támaszkodva az, hogy súlyos és tehetetlen tömeg megkülönböztethetetlen, azaz, ha egy zárt liftben állunk, és nincs kapcsolatunk a külvilággal, akkor semmiféle fizikai kísérlettel nem tudjuk eldönteni, vajon azért érezzük a nehézkedést, mert alattunk a Föld, és vonz, vagy pedig azért, mert g=9,81 m/s2 gyorsulással mozog a lift. Bonyolult matematikai számításokkal meglepõ eredmény adódott az idõ tekintetében.
Már eddig is megfigyelhettük az idõ fogalmának megváltozását: a newtoni mechanika abszolút idõfogalmának feladása után még azt is el kellett tûrni, hogy idõ és tér keveredjen, ne legyen szétválasztható, egymástól független. Az általános relativitáselméletben még ennél is szörnyûbb dolgok kerültek napvilágra. Az idõ — relatívsága és térrel való keveredése miatt — a helyhez hasonló paraméterré vált. Legkézenfekvõbb a sajátidõ használata, azaz a saját órám által mutatott idõé. Ebbõl, a transzformáció ismeretében bármely más rendszerbeli idõt kiszámolhatok. És itt rettenetes dolog történik: a téridõ szerkezetét leíró Einstein-egyenletnek léteznek olyan megoldásai, ahol a téridõ bizonyos tartományaiban fordítva telik az idõ! Azaz, ha megfigyelem a másik rendszer óráit, azok visszafelé járnak, és ennek megfelelõen minden folyamat fordítva zajlik, mint azt megszoktuk, sõt, akár ‘idõutazást’ tehet lehetõvé! Természetesen a fizikusok nem szeretik az ilyen megoldásokat, ezért feltételezik, hogy az ilyen megoldások csak matematikailag léteznek, a valóságban nem fordulnak elõ. Ennek érdekében pl. Penrose bevezette a ‘kozmikus cenzúra’ elméletét.[41]
R. P. Feynman azért a bosszantó ötletért kapott Nobel-díjat 1965-ben, mely szerint a pozitronok (az elektronok antirészecskéi, melyek minden tulajdonságukban megegyeznek az elektronnal, csak töltésük ellentétes elõjelû) úgy is tekinthetõk, mint idõben visszafelé haladó elektronok. “Ez volt a legérzékenyebb csapás azok közül, amit a fizika időfogalma valaha is kapott.” [42]
1. A kauzalitás kérdése a kvantummechanika és a relativitáselmélet fényében, avagy az okot megelõzõ okozat
Láthatjuk tehát, hogy most már nemcsak az idõfogalommal vannak bajok, hanem a kauzalitással is! Ha lehetséges, hogy a másik órája a sajátunkhoz képest fordítva jár — és ez nem az óra hibája, hanem ott valóban fordítva telik az idõ! —, akkor az is lehetséges, hogy a másik rendszerben egy folyamatot megfigyelve az okozat megelõzze az okot. Ez pedig alapvetõ gondolkodásunk számára igen kemény eledel![43] Mielõtt ezt részletesebben megvizsgálnánk, tegyünk egy kis kitérõt, és nézzük meg, a kvantummechanika hogyan változtatta meg a kauzalitásról alkotott fogalmainkat![44]
Itt röviden álljon csak annyi, hogy létezik egy hullámfüggvény, mely egy rendszer állapotát tökéletesen leírja. A klasszikus fizikai mennyiségeket itt a hullámfüggvényre ható operátorok képviselik: az operátort a hullámfüggvényre alkalmazva megkapjuk a keresett mennyiség értékeinek halmazát és azt, hogy melyik érték milyen valószínûséggel rendelkezik. Kvantummechanikában egy mérés eredményérõl elõre csak annyit mondhatunk, hogy milyen értéket mekkora valószínûséggel fogunk megkapni — azaz nagyszámú azonos kísérletet végezve mekkora lenne az egyes eredmények elõfordulási aránya. Determinizmusról csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy a hullámfüggvény maga determinisztikusan változik.
A hullámfüggvény statisztikus értelmezése folytán mérés esetén már nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett törvényekrõl.[45] Egy kísérlet kimenetelérõl csak valószínûségi ‘jóslatokat’ tudunk megfogalmazni — még ha a hullámfüggvény determinisztikusan fejlõdik is. Eleve a hullámfüggvényt sem ismerhetem meg pontosan, hisz az csak a mérésekbõl következtethetõ ki, ami a kvantummechanikai méréselmélet szerint statisztikus jellegû.
Másik fontos fogalom a kvantummechanikában a komplementaritás, melyet Bohr vezetett be. Részletesebben megtalálhatjuk a 44. lábjegyzetben ajánlott könyvekben, most röviden elég annyi, hogy a klasszikus fizikában egymást kizáró fogalmak feloldódnak a kvantummechanikában, és egymást kiegészítõ fogalmakká válnak: Klasszikus fizikában a részecskék mellett be kellett vezetni a hullámokat is, mert némely jelenséget csak így lehetett leírni (pl. az optikában a fény hullámként jelenik meg). Azonban a kísérletek arra utaltak, hogy az addig egyértelmûen részecskének tekintett elektron viselkedése bizonyos körülmények között csak úgy magyarázható meg, ha hullámként írjuk le! Késõbb az is kiderült, hogy minden részecskére hasonlót kell mondanunk. Így jutottak a fizikusok oda, hogy sem részecske, sem hullám nem létezik, csak ‘részecske-hullám’, melynek vannak ‘részecske-szerû’ és vannak ‘hullám-szerû’ tulajdonságai, de egyikkel sem azonosítható, hanem e két fogalom egymás komplementereként értendõ.
Hiába tiltakozott Einstein, sõt maga Planck is (aki a kvantumhipotézist felvetette, mégis évtizedekig próbálkozott egy ‘normális’, determinisztikus elmélet megtalálásával), úgy tûnik, egyelõre többet nem mondhatunk.[46] Természetesen a makrovilágban, a nagy méretek szintjén a kvantummechanika nem cáfolja a klasszikus fizikát, mint ahogy a relativitáselmélet is visszaadja azt kis sebességek határesetére.[47] Tehát, ha egy labdát eldobok, biztos lehetek abban, hogy az a megszokott módon fog mozogni, hisz a kvantummechanika szerint is olyan kis valószínûsége van annak, hogy valami ‘meglepõ’ történjék, hogy ha milliárd évekig dobálnám is a labdát, még akkor sem tapasztalnék mást, csak talán egy esetben.
Einstein kedvenc mondása volt a valószínûségi elmélet ellen az “Isten nem kockázik”. A fizika mai állása szerint azonban igenis kockázik.[48] Vajon erre is található teológiai párhuzam? A Biblia keletkezésérõl talán hasonlót állapíthatunk meg. Mivel emberek írták le szövegét, sokakban felvetõdik a kérdés: ez vajon mit jelent; Isten kiengedte a kezébõl igéjének sorsát — hiszen így az egyes emberek gyarlósága, hibája is belekerülhetett —, vagy Õ mégis teljesen véghezvitte akaratát? Sokan e két lehetõséget összeegyeztethetetlennek tartják. A kvantummechanika analógiájára elmondhatom erre vonatkozó véleményemet: még ha egyének szintjén meg is engedünk hibákat azzal, hogy Isten emberekre bízta Igéjét, ha a mikrorészek világában csak valószínûségekkel operálunk is, az egész Bibliára vonatkozóan mégis lehetünk biztosak, mint ahogyan a labda sem gondolkodik, a sok lehetõség közül melyik pályát válassza. Nem hiszem, hogy Isten a Biblia lényegét, az üzenet magját érintõ kérdésekben bármit is a véletlenre vagy emberekre bízott volna. Az Õ hatalma elég nagy ahhoz, hogy megengedjen olyan ‘luxust’ is akár, hogy emberekre bízza mûvét, mégis az Õ akarata érvényesüljön. Hiszen a keresztyénség terjesztését is ránk, emberekre bízta, nem pedig egyenként nyilatkoztatja ki mindenkinek az evangéliumot közvetlen módon, mint pl. a próféták esetén. “A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Rm 10,17.) — e beszédet pedig emberek közvetítik. Mégis, ez az emberek által közvetített beszéd Krisztus beszéde marad, nem pedig az embereké! És hát Jézus Krisztus megtestesülése is bizonyos értelemben azt jelenti, hogy Isten vállalta a ‘kockázatot’, emberré lételével Jézusban egy emberre bízta magát, az egész ügyet. Mindezt a komplementaritás nyelvén is megfogalmazhatjuk: az Írásban emberi keveredik az istenivel. Ezt nem kell ellentétként értenünk, hanem egymás kiegészítõjének is tarthatjuk. Mint ahogy a Kalcedoni Hitvallás is Krisztus kettõs természetérõl vall, és hangsúlyozza, hogy Jézusban a kettõ sem el nem választható, sem össze nem olvasztható.[49] Bolyki hasonló teológiai komplementerekként említi Luther kettõs birodalom képét, valamint a predestináció és szabad akarat problematikáját (vagy tudományban a ‘biológiai predestinációt’), a keresztyén eszkatológia pesszimista vagy optimista voltának kérdését.[50] Hasonlónak tartom még a gondviselést is: sokszor valami különleges isteni beavatkozásként tekintünk rá, holott leggyakoribb megnyilvánulása igencsak evilági eszközök által ér célba. Nem kell e kettõt sem élesen szétválasztani, elég megkülönböztetni. A zsidók ugyan emberi történésnek gondolták, mikor Círusz rendelete megjelent, a próféták mégis Isten rendeléseként szemlélték az eseményeket, és hirdették, hogy Círusz is csak eszköz Isten kezében, az Õ szolgája, akaratának végrehajtója. Gondolhatunk Luther teológiájára is, nemcsak a kettõs birodalommal kapcsolatban, hanem szinte minden téren: gyakran különböztet meg fogalmakat anélkül, hogy azt élesen elválasztaná. Legtipikusabb példa a ‘simul iustus et peccator’ kifejezése, ahol a két fogalom szintén nem egymást kizárókét kerül elõ, még ha elsõ ránézésre úgy is tûnne, hogy a kettõ egyszerre nem állhat fenn — hanem egymást kiegészítõ, komplementer tulajdonságként.[51]
És éppígy elképzelhetõnek tartom, hogy Isten tökéletes akarata megvalósuljon akár egy valószínûségi elmélet keretein belül is.[52] Heim pl. úgy értelmezi a jövõ kvantummechanikailag adott bizonytalanságát, hogy ezt is Isten tölti ki: Jézus e bizonytalanság felett is gyõzelmes Úr. Mt 10,29k.; 6,34-re utalva (“Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva”; “Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”) a mai fizika nyelvén úgy fogalmaz: még egy kvantumugrás sem történik a mennyei Atya nélkül.[53] És valóban így van! Jézus egy olyan apró, mindennapi jelenségre mondja, hogy Atyánk tudta nélkül nem történhet meg, hogy joggal tekinthetjük érvényesnek e kijelentést erre a mai tudomány értelmében apró, mindennapi eseményre is. Istennél még ez sem ‘véletlen’! Mi nem tudunk okot adni, mert — úgy látszik — ez az ok nem evilági (és ilyen értelemben valóban nincs is oka). Heim úgy véli, a hitnél kezdõdik az akauzalitás fogalma.[54] Nem véletlen, hogy olyan személytelen kifejezések, mint ‘sors’, ‘fátum’, ‘végzet’, ‘kauzális szükségszerûség’ teljesen hiányoznak a Bibliából — mert a helyére mindig a mindenható, mindent kormányzó személyes, élõ Isten lép. Ez nem áll ellentétben a megfigyelésekkel alátámasztható (általában kauzális) természeti törvényekkel: ezek mögött is Isten van! (Ld. pl.: “Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” [1Móz 8,22.] — “Ezt mondja az Úr: Ha már nem lesz érvényben a nappalra és éjszakára vonatkozó szövetségem, ha már nem én szabom meg az ég és a föld rendjét, ...” [Jer 33,25.] Azaz a természet rendjét maga Isten biztosítja, és ígéretet is tesz rá, hogy ebben a világban érvényt szerez a természeti törvényeknek.) A világ törvényei tehát nem természeti szükségszerûségek, melyek tiszta kauzális összefüggésbõl magyarázhatók, hanem a Mindenható Isten személyes megkötései, törvényei. Példákat is találhatunk arra, hogy az Istenben hívõk képesek így látni a történelem, sõt személyes életük eseményeit is. Jób, miután gyermekei a természeti erõk áldozatai lettek, vagyona és háznépe rabló bandák martalékává vált, Istenre tekintve tudja nézni a csapásokat: “Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21.) Dávid pedig, mikor Simei gyalázza, ezt mondja: “Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki.” (2Sám 16,11.)[55]
A tomista csodafelfogás szerint Isten a csodák idejére felfüggeszti a természeti törvényeket. A korábbiak alapján azonban sokakban vetõdhet fel az a gondolat is, hogy a csodákat más szemmel tekintsék: már nem mint fizikailag lehetetlenre gondoljanak, hanem olyan jelenségekre, melyeknek igen kicsiny a valószínûsége — a csoda jelleget épp ezért továbbra is megõrzi, hiszen a fizika szerint még így sem ‘természetesek’. Mint keresztyének, talán ezt is felhasználhatnánk arra, hogy Urunk mindenhatóságát szemléltessük, és megmutassuk, hogy a tudomány nem ellensége a hitnek. Ilyen csoda értelmezést képvisel pl. Gaál is, amikor ezt írja: “nem szabad ... az inkarnációt úgy elgondolnunk, mintha Isten Fiát belekényszerítenénk a tér és idő feltételei közé és annak determináltságába. Krisztus csodatetteit sem szabad úgy értelmeznünk, mintha a világ tér-idő struktúráit, azaz a természeti törvényeket a legcsekélyebb mértékben is hatályon kívül helyeznénk. ... azt is ki kell mondanunk, hogy az inkarnáció nem jelenti azt, hogy Isten a tér és az idő korlátai közé lenne zárva, ezért azt is ki kell mondanunk, hogy az inkarnációban Isten elismeri és megköveteli Önmaga számára a tér és idő valóságait az Ő hozzánk való viszonyában, s ugyanakkor bennünket a térhez és az időhöz köt minden Őhozzá való viszonyunkban.” [56] A csodák kapcsán azonban az is fontos, amit az imént a természeti törvények személytelenségével kapcsolatban említettem; itt is személyek akaratharcáról van szó! A természeti történés nem egy halott mechanizmus, ami akarattal befolyásolható.[57] Bármilyen meglepő is, laboratóriumi körülmények között fizikai méréseket végeztek, melyek abban az értelemben igazolták a parapszichológiát, hogy a kísérletek eredménye legalábbis statisztikailag kimutathatóan emberi akarattal befolyásolhatók! Phis Rew hivatkozást kérni Gábortól!
Kvantummechanikában már nem mondhatom azt — a filozófiában is oly sokáig hangoztatott elvet —, hogy ugyanaz az ok mindig ugyanazt az okozatot hozza létre. A kauzalitás ilyen értelemérõl kénytelenek voltunk lemondani. De a természetes emberi ész számára a kauzalitás elve túl fontos ahhoz, hogy csakúgy lemondjon róla! Így hát megszüntetve megõrizte: ma a kauzalitás már nem azt jelenti, hogy azonos ok azonos okozattal jár, hanem csak annyit, hogy mindennek van oka.[58] Ezt még a kvantummechanika is elismeri. A kauzalitás e formája már nem az állítja, hogy egy konkrét A eseménybõl következik egy ugyancsak konkrét B esemény, hanem csak azt, hogy egy AA eseménybõl következik egy BB esemény, de hogy a B halmaz mely B eseménye lesz ez, azt csak valószínûségi értelemben tudjuk megmondani elõre.
Most pedig térjünk vissza az Einstein-egyenlet idõben fordított irányú megoldásaihoz: hogyan egyeztethetõ össze a kauzalitással? Ehhez meg kell vizsgálnunk közelebbrõl, mi is a helyzet e megoldással. Nagy megrázkódtatást jelentett a fizikusoknak az idõ ‘megfordulása’, és épp ezért sokakat foglalkoztatott a kérdés — hátha meg lehet magyarázni anélkül, hogy feladjuk korábbi elveinket a kauzalitásról. Azt szerették volna, ha a téridõ idõben ellentétesen haladó tartományai közt semmiféle kommunikáció nem volna lehetséges, mert így semmi probléma, a kauzalitás nem sérül: fizikában, ha valamivel nem léphetünk kapcsolatba, ha valami nem mérhetõ, akkor — legalábbis tudományos értelemben — nem is létezik![59] Mindez kényelmes feltevés, csak sajnos a remények nem váltak valóra: Hawking megvizsgálta a problémát, és arra jutott, hogy ha egyáltalán létezik ilyen fordított irányú tartomány, akkor az csak olyan lehet, ahol kommunikáció is van! Ezzel persze még nem dõlt el a kérdés: az egyenlet által szolgáltatott matematikai megoldás még nem biztos, hogy fizikailag is létezik — ez máig lezáratlan kérdés. Mindenesetre elgondolkodtató, mi van, ha nem csak matematikailag állhat elõ ilyen tartomány? Ugyanis ezzel még nagyobb pofont kap a fizika, mint a kvantummechanika idején: valószínûleg a kauzalitásnak még a mai formáját is fel kellene adni, esetleg meg kellene szüntetni magát a .....
...............................















































































































































































































































Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

naptár