ÁBRAHÁMTÓL A BABILONI FOGSÁGIG
Írta: Németh Pál lelkész

1. A város neve és a róla szóló legkorábbi híradások

Jeruzsálem területe már a Kr.e. 4000-3000 között lakott volt. Erre utalnak az Ófelen feltárt sírból előkerült szép kerámiák. Ezt követően kezdtek nagyobb számban betelepülni erre a területre, és vetették meg egy bronzkori város alapjait. A 2. és 3. évezred között a lakosság létszáma és szervezettsége elérte azt a szintet, hogy a település az akkori viszonyok szerint már városnak tekinthető.
Jeruzsálem neve először az egyiptomi átok-szövegekben (az Egyiptommal ellenséges viszonyban levő kisázsiai uralkodók kiátkozása) fordul elő ’WSMM alakban, amelyet aztán különböző tudósok más-más formában olvastak: AUSAMEM (például J.A. Wilson in ANET, 329. lap), USALIMUM és RUSALIMUM. Az ún. amárna-levelek között, amelyeket Ehnaton fáraó palotájában Tell-el-'Amárnában fedeztek fel, és amelyek a Kr.e. 1390-1365 közötti időből származnak, találjuk Abdi-Khipának, URUSALIM királyának Ehnatonhoz intézett levelét, amelyben a fáraó támogatását kéri a khabiruk elleni küzdelemhez. Az Uru-salim név első része a sumer akkád uru szónak megfelelően "város"-t jelent. A második rész származhat a salim "béke" szóból, de lehet istennév is: Salimun, Salman. Így kétféleképpen is értelmezhetjük a város nevét: "Béke városa" (ez felel meg a bibliai hagyománynak), és "Salim városa" (ha a pogány környezetből akarjuk megérteni a város nevét). Továbbá megtaláljuk még az Ur-sa-li-mmu nevet Kr.e. VII. századból való asszír feliratokon. Az asszír forma él tovább a nabateus ’Urislem, az iszlám előtti arab ’Urisallum (Jáqút szótárában) és a Sallam nevekben, valamint a szír ’Urislem szóban. (vö. ’Úrísallum, Sallam in: Muhammad ibn Abd-el-Muneim al Himjarí: Kitábu-r-raudi-l-mi‘tár fí khabari-l-’aqtár - Mu‘dzsam dzsoghráfí; Maktabatu Lubnán - Dar Al-Qalam Press Co., Lebanon, 1975., 344., 556-557. lap.)
A bibliai héber mássalhangzólánc (jrwslm) eredeti kiejtése valószínűleg Jerúsálém volt, a mászoréta vokalizáció szerint Jerúsálaim, néhány helyen előfordul a plene írásmód is (jrwsljm). A mai írásmód kiejtése Jerúsálájim.
A Septuagintában (LXX) és részben az Újszövetségben a Hierúszalém, az Újszövetség más helyein, a görög íróknál, Josephusnál és Philonál a Hieroszolüma alak fordul elő, amely nyilvánvalóan az asszír ursalimmu formára vezethető vissza. A Vulgatában a következő alakok fordulnak elő: Hierusalem, Ierusalem, Hierosolyma és Ierosolyma.
A muzulmán arabok Jeruzsálemet El-qudsz, El-muqaddasz, El-muqaddisz, Bejt-el-maqdisz ("A Szent") néven nevezik. Talán azért is, mert az iszlám szempontjából a városnak igen nagy vallási jelentősége van. Maga az Ószövetség is "szentnek" nevezi Jeruzsálemet: ‘ír haqqódes "szent város" - Ézsaiás 48:2, Nehémiás 11:1, Dániel 9:24). Az első zsidó felkelés érméin szerepel a jrwsl(j)m (h)qdsh felirat. Máté evangéliumában kétszer is találkozunk a hé hagia polisz (4:5, 27:53) elnevezéssel. Philo egy helyen hieropolisz-ként említi Jeruzsálemet. Az iszlám elnevezés tartalmában ehhez a hagyományhoz kapcsolódik.

2. A város történetének korábbi állomásai

Jeruzsálem eredetéről ezt mondja az Ószövetség (Ezékiel 16:3): "Így szól az ÚR Isten Jeruzsálemnek: Származásod és születésed Kánaán földjéről való; atyád az emóreus és anyád hitteus asszony." A Kr.e. 2. évezred fordulóján (2000-1800) ugyanis Palmyrától (Gebel Bisrí) északra eső területekről kiindulva olyan nomád népek árasztották el a Közel-Keletet, amelyek nyugati típusú sémi nyelvet beszéltek. Ezeket nevezi a Biblia emóreusnak, emoritának vagy emóriaknak (héberül: emórí, akkádul: amurru). Az emoriták nyelve (kelet-kánaáni nyelv) közel van a héberhez.
A kánaáni városállamok - köztük Jeruzsálem is - egyiptomi befolyás alatt, politikai függőségben éltek. Ebben az időben jelenhetett meg Ábrahám Kánaán földjén. A város neve ekkor Sálém volt. Királya pedig Melkisédek: Malkí-Cedeq, Sálem királya, a Magasságos Isten papja (1 Mózes 14:18; Zsidókhoz írt levél 7:1 kk.). Ő volt az, aki a harcból visszatérő Ábrahámot kenyérrel és borral kínálta és mint pap megáldotta.
A Kr.e. 15. században új nép érkezett a térségbe, a hettiták. Egyiptom hatalma megingott. Ebből az időből származnak az Amárna-levelek, amelyekben mint láttuk, szerepel Jeruzsálem, és királyának neve. A hettita birodalom uralmát a "tengeri népek- érkezése számolta fel. Találóan tömöríti tehát az Ezékiel 16:3 Jeruzsálem őstörténetét az idézett mondatban: Kánaán földjén született, apja emóri, anyja pedig hettita volt. Ez nyilvánvaló utalás arra, hogy a város létrejöttében, fejlődésében az amoritáknak és a hettitáknak jelentős szerep jutott.
Az izráeli honfoglalás idején jebuzeusok lakták a várost, akiket az 1 Mózes 10:16 Kánaán leszármazottai között említ. A város neve ekkor Jebúsz. Adóní-Cedeq (vö. Malkí-Cedeq), Jebúsz királya az izráeli honfoglalók visszaszorítására létrehozta az öt amorita király szövetségét (Jebúsz, Hebron, Jármuth, Lákis, Eglon - Józsué 10:3-4), de Józsué legyőzte őket, a szövetséges királyokat pedig megölette. Magát a várost azonban nem tudta elfoglalni.
Az országnak a honfoglalást követő, törzsek közötti felosztása során Júda északi határa Jeruzsálemnél kissé dél felé húzódott kirekesztve Jeruzsálemet Júda törzsének területéből. A Józsué 15:63-at viszont úgy lehet érteni, hogy Jeruzsálem Júda törzséhez tartozott, hisz azt olvassuk, hogy Júda törzse nem tudta kiűzni a Jeruzsálemben élő jebúsziakat. Egy másik leírás (18:11-28) megerősíti, hogy Benjámin törzsének határa közös volt Júda határával, és hogy "Jebúsz, azaz Jeruzsálem- a benjáminiták területén volt. A Bírák 1:8-ban ezt olvassuk: "Majd Jeruzsálem ellen harcoltak Júda fiai: elfoglalták, lakóit kardélre hányták, a várost pedig lángba borították-. A 21. versben viszont ezt: "A jebuzeust azonban, Jeruzsálem lakóját nem űzték el Benjámin fiai: ezért lakik a jebuzeus Benjámin fiaival Jeruzsálemben még máig is.- A helyzet Saul uralkodása idején sem változott. Erre utal, hogy Dávid a filiszteusokon aratott győzelem után Jeruzsálembe vitte Góliát levágott fejét (1 Sámuel 17:54).

3. Jeruzsálem vallási jelentősége

Jeruzsálem vallási jelentőségét Dávid és Salamon uralkodása alapozta meg. Dávid uralkodásának első vállalkozása az volt, hogy elfoglalta Jeruzsálemet. Annyi bizonyos, hogy saját katonáival - akik között zsoldosok is lehettek - foglalta el, nem pedig törzsi sorkatonasággal. Így Jeruzsálem Dávid saját birtoka lett ("Dávid városa"; vö. John Bright: Izráel története - ford. Domján János - 3. kiadás, Budapest, 1983. 194. lap.) A bibliai leírások nem részletezőek. Ennek oka az lehet, hogy Dávid csellel foglalta el a belső várat, s ezért az esemény részletezése a vár további védelme szempontjából hadititoknak számított. A vár elfoglalásában bizonyára fontos szerepe volt a csatornának. A Gihón-forrás a várfalon kívül eredt, s ennek vizét egy alagúton át vezették a belső várba. Jóáb harcosai ezen az alagúton juthattak be a várba, és így nyithatták ki a várkaput az izráeliek előtt. Az elfoglalt város lakosságát nem mészárolták le és nem űzték el. Ezért csak fokozatosan telepedtek be a városba az izráeliek.
Dávid jelentősége azonban nemcsak abban van, hogy nagyon jó politikai érzékkel Jeruzsálemet Izráel politikai fővárosává tette, hanem elsősorban abban, hogy Jeruzsálemet szemelte ki arra, hogy a vallás és kultusz központja legyen. Dávid nagyon jól ismerte Izráel ősi intézményeinek szellemi erejét. Bármilyen újítást vezetett is be, ezt mindig szem előtt tartotta (Bright i.m. 194. lap). Jeruzsálembe költözése után az új fővárosba vitette át a szövetségládát Kirjat-Jeárimból. E célból sátorszentélyt emeltetett, s a szövetségládát ünnepélyes keretek között itt helyeztette el. Oltárt is emeltetett "a jebúszi Arauna szérüjén- (2 Sám 24:18-25). A legfontosabb áldozóhalom azonban továbbra is Gibeónban volt. A jeruzsálemi Templom felépítése előtt Salamon is itt áldozott.
A Templom felépítésével megnőtt Jeruzsálem vallási jelentősége. A város vallási téren is vitathatatlan központtá vált: Isten eljövendő királyságának szimbóluma lett. A környező népek vallási-kultúrális elemeinek integrálása ebben az időben megnövekedett. Rengeteg jelképet, vallási gondolatot olvasztott magába a megindult templomi kultusz. Az idegen elemek beolvasztását meghatározta, hogy milyen erős és hatékony volt Izráel részéről az idegen vallási kulturális elemek beszivárgása elleni harc. A külső eszmék azonban sohasem kerültek változtatás nélkül Izráel népének vallási hagyományába, hanem mindig csak olyan formában, amely az új izraeli kontextusnak megfelelt, s így annak szerves részévé válhatott (Németh Pál: Az ókori keleti népek költészetének hatásai a zsoltárokban (Theologiai Szemle, l983., 137-141. lap). Amikor a próféták látomásaiban megjelenik Isten eljövendő, igazságot és békét teremtő királyságának képe, ez többször is Jeruzsálemet és a Templomot magasztaló szavakban jelenik meg: "Az utolsó időben majd szilárdan áll az ÚR templomának hegye a hegyek felett, kimagaslik majd a halmok felett és népek özönlenek feléje. Pogányok is sokan mennek és ezt mondják: Jertek, menjünk fel az ÚR hegyére, Jákób Istenének templomába, hadd tanítson minket útjaira és járjunk az ő ösvényein. Mert Sionból ered a tanítás és az ÚR beszéde Jeruzsálemből.- (Mikeás 4:1-2)

4. Az ország ketté szakadásától a babiloni fogságig

Mihelyt az ország kettészakadt északi és déli királyságra, Sesonk (Sisák) fáraó portyázó hadjárata (Kr.e. 924 körül) meggyengítette mindkét országrész erejét. "Roboám király ötödik esztendejében feljött Sisák, az egyiptomi király Jeruzsálem ellen. És elvitte az ÚR házának kincseit és a királyi palota kincseit és mindazt, ami csak vihető volt. Elvitte mind az arany pajzsokat is, amelyeket Salamon csináltatott.- (1Királyok 14:25-26) Ez a szövegrész valószínűleg a Templom kincseinek sorsát feljegyző levéltár anyagából vett idézet. Ezért van az, hogy csupán Jeruzsálemről tesz említést, azt a látszatot keltve ezzel, mintha Sesonk személyesen járt volna Jeruzsálemben. A Sesonk által elfoglalt városokat felsoroló jegyzékben azonban Jeruzsálem neve nem szerepel. Fel kell tételeznünk, hogy Jeruzsálem közelébe érve vagy Sesonk követelt hadisarcot Roboámtól, vagy maga Roboám kéretlenül ajánlotta fel neki, ezzel akarván rávenni arra, hogy Jeruzsálemet elkerülve haladjon tovább (John Rogerson: A bibliai világ atlasza - Budapest, 1994. 178. lap).
Kr.e. 840 körül filiszteusok és arabok fosztogatták Jeruzsálemet, majd Jóás izráeli király miután kifosztotta a Templomot és a királyi palotát, leromboltatta a városfal egy szakaszát, amit Uzzijásnak (Kr.e. 791-740) sikerült csak helyreállítania. Az átépítések, javítások sorát tovább folytatta Ezékiás, aki élére állt egy Asszíria elleni szövetségnek. Amikor az asszír király, Szanhérib (Szín-ahhé-eriba, Kr.e. 716-687) bosszuló hadjáratra indult, Ezékiás nagymértékben megerősítette a várost, "elzáratta a Gíhón felső forrásának vizét és Dávid városának nyugati részébe vezettette le- (2 Krónikák 32:30) Ezzel gondoskodott a város saját vízellátásáról, és egyúttal megfosztotta a víztől a támadókat.
Jeruzsálem városa és a templom sokszor volt durva és leplezetlen bálványimádás színhelye. Jósiás király uralkodása idején (Kr.e. 640-609) tisztult meg újra, s lett az ÚR tiszta imádatának felszentelt helye. A Templom felújításával egy vallási reformáció indult el, melynek során Jeruzsálem újra virágozni kezdett. Jósiás elesett a Nékó fáraó ellen vívott megiddói csatában (2 Királyok 23:29), s Jeruzsálem megállíthatatlanul elindult a pusztulás felé. Nebukadneccár (Nabú-kudurri-uszur) babilóni király kétszer is sikerrel ostromolta meg Jeruzsálemet (597-ben és 588-ban). Mindkét ostromot deportálás követte (babilóni fogság). Jeruzsálem eleste (587) után Nebukadneccár egy ideig bizonytalankodott a város későbbi sorsát illetően. Csak egy hónappal a város eleste után adott határozott parancsot testőrparancsnokának (Nebuzaradán) a város teljes kifosztására és kíméletlen elpusztítására. Jeruzsálem végnapjait és pusztulását megrendítő képekkel ábrázolja a Siralmak könyve.

5. Jeruzsálem vallási jelentősége a keresztyénségben és az iszlámban

Jeruzsálemnek fontos szerepe van a Messiási ígéretekben, amelyeket az Újszövetség Jézusra alkalmazva idéz. Jézus életének eseményei a Szent Városhoz és a Templomhoz kapcsolódnak. A gyermek Jézust felvitték szülei a jeruzsálemi Templomba, hogy "bemutassák az Úrnak-. A tizenkét éves Jézus a Templomban beszélget a írástudókkal. Megkísértetése alkalmával az ördög a Templom párkányára vitte. Hároméves nyilvános szereplése idején ünnepek alkalmával rendszerint felment Jeruzsálembe, betegeket gyógyított, tanított. Jeruzsálemhez kapcsolódnak a szenvedéstörténet nagy eseményei: bevonulása Jeruzsálembe, a Templom megtisztítása, az utolsó vacsora, gyötrődése és elfogatása a Getsemáné-kertben, elítéltetése, kereszthalála, eltemettetése, feltámadása. Jeruzsálem a színhelye a Szentlélek kitöltetésének, az első gyülekezet megalakulásának, az apostolok első igehirdetéseinek és az első keresztyén vértanú halálának.
Az őskeresztyén vallási gondolkodásban Jeruzsálem nem földi többé, hanem mennyei. Az egyház a "lelki Izráel-, a mennyei Jeruzsálem pedig a hívők anyja (Galata 4:26). A Jelenések könyve részletesen leírja a "mennyei Jeruzsálemet-: "És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.- (Jelenések 21:2)
A keresztyénség történelme során egyszer próbált Jeruzsálemről földi szempontból gondolkodni és gondoskodni, ez a keresztes háborúk korszaka volt. Hegel így önti filozófiai gondolatokba a "szent sír felszabadításáért" vívott keresztes háborúk kritikáját: A keresztyének meghódították Jeruzsálemet, de szellemükben ellenkezőjét hozták vissza annak, amit kerestek... A sírban a keresztyén világ nem találta meg azt, ami számára a végső igazság. Ebben a sírban a keresztyénség újra azt a választ kapta, mint a tanítványok, amikor ott az Úr testét keresték: "Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadott" (Lukács 24:5-6; vö. G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról (ford.: Szemere Samu) Budapest, l979., 672-673. lap.
Mohammed földrajzi látókörén kívül esett Jeruzsálem, de a város vallási, lelki fontossága nem kerülhette el figyelmét. Egyik fontos rendelkezése volt, hogy zsidó példát követve Jeruzsálemet tette meg az imádkozás irányának (qiblah). A muzulmánok kezdetben tehát Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak. A másik fontos "esemény" Jeruzsálemmel kapcsolatban Mohammed "éjszakai utazása" volt. A 17. szúra 1. versében olvassuk: "Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tett az ő szolgájával a Szent Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogy mutassunk néki jeleinkből! Bizony, ő az, aki (mindent) hall és lát."
A hagyományos Korán-magyarázatok szerint a »Maszdzsid al-’aqszá’« kifejezés a próféta éjszakai utazásának céljára, Jeruzsálemre vonatkozik. De nem a később ezzel a névvel illetett mecsetre, hanem a salamoni Templom helyére. Vannak olyanok is akik arra gondolnak, hogy Mohammed szavai nem a földi Jeruzsálemre vonatkoznak, hanem a "mennyei" Jeruzsálemre. De ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a mai Jeruzsálem az iszlám számára a három legszentebb hely egyike.