*

Miért nincs a református templomokban KERESZTÁBRÁZOLÁS?

„Megszégyenülnek mind a faragott képek szolgái, akik bálványokkal dicsekednek”. (Zsoltár 97,7)
A Magyar Református Egyház mindig is az Ige Egyházának vallotta magát. Mindig az Ige tiszta hirdetésért, és tiszta megértésért küzdött, mert életét szigorúan a bibliai alapelvek határozzák meg. Reformátoraink mindig határozottan küzdöttek a sokféle módon jelentkező bálványimádás ellen.
Tudjuk, hogy a reformáció szorította vissza a katolikus torzulásokat, elhajlásokat, eretnekségeket, a bálványozást:
• pl. szentek segítségül hívása, szentképek tisztelete, szenteltvíz, keresztvetés, fülbegyónás, keresztcsókolás, misézés, búcsújárás, rózsafűzér, utolsó kenet, purgatórium, vagy a Jézus testét kiábrázoló korpuszos feszület.
• Augustinus véleménye: „Ne legyen a mi vallásunk emberi alkotások tisztelete”. (De vera religione — Az igaz vallás 55)

***
A református reformáció szakított az oltárképek, szobrok, ereklyék használatával.
Azok ugyanis térdepelésre, imádatra, olykor csókolgatásra indítják a vallásos embereket, ezt pedig a Szent Biblia bálványimádásnak tartja.
A református templomokban minden figurális ábrázolás - még a keresztábrázolás is - SZIGORÚAN TILOS.
Az 1562-es Debrecen-Egervölgyi Hitvallás – mely a reformáció helvét irányának alapdokumentuma – a „kegyesek templomairól” szóló fejezetében így ír a templomról.
„A kegyesek templomainak, legyenek bár azok fából, avagy kőből építve, mindenütt babona és fényűzés nélkülieknek kell lenni. Ne legyenek azokban bálványok, botrányos képek és festmények, hamis tantételek és pogány szertartások és az Isten igéjével ellenkező emberi hagyományok. Mert valamint a választottak az Úr templomai s nincsen semmi közük a bálványokkal, úgy a templomok is, melyek nyilvános összejövetel helyei, nem foglalhatnak magokban bálványokat és bálványozási festéseket.”
„Az emberek a vallásban nyerjenek oktatást s az isteni dolgokra és saját üdvösségükre intessenek, e célból az Úr azt parancsolta, hogy az evangélium hirdettessék (Márk 16,15), de nem azt, hogy a közönséget festett képek által oktassák. Megvetjük azért nemcsak a pogányok bálványait, hanem a keresztyének képeit is”. Bullinger Henrik: Második Helvét Hitvallás / A bálványokról

„Istentiszteletünk evangéliumi tisztaságából következik, hogy templomaink fala fehér, semmiféle kép vagy ábrázolás benne nincs, festménynek, szobornak nyoma sem található benne”. Ravasz László

„Ha hűek akarunk maradni Isten Igéjéhez, az olyanfajta istentiszteletre, mely emberkéz készítette anyagi tárgy előtt borul le, keményen nemet kell mondanunk”. Victor János

A KERESZTÁBRÁZOLÁS
Tudjuk, hogy a kereszt a keresztyénség egyik szimbóluma,
de az őskeresztyén közösségek eleinte egyáltalán nem használták
a keresztet jelképükként, hanem sokkal inkább a HALAT.
Számukra azért volt a hal a legnépszerűbb szimbólum, mert a „JÉZUS KRISZTUS, ISTEN FIA, MEGVÁLTÓ” szavak kezdőbetűi görögül kiadták az IKHTHÜSZ, „hal” szót.
A keresztyének sokáig tartózkodtak a keresztábrázolásától, az csak a 3-4. században vált jelképpé, a feszület pedig csak a 6. évszázadban jelent meg.
A világ protestáns egyházaiban a kereszt sohasem feszületjellegű formában jelenik meg, hanem csupán a testet nem hordozó egyszerű keresztábrázolások alakjában.
A protestáns egyházak közül egyedül a magyar reformátusok nem használják a keresztet, mint szimbólumot.
A reformáció során a kereszt, mint jelkép több országban is az ellenreformációval, a protestánsokat üldöző katolikus egyházzal kapcsolódott össze. Magyarország is ide tartozik,ezért hazánkban a reformátusok következetesen kerülik a kereszt használatát.
Így a református liturgikus mozdulatok között nem szerepel a keresztvetés sem, míg az evangélikusok megtartották ezt a szokást. Az evangélikusoknál megmaradt az oltárokon, a liturgia bizonyos pontjain a kereszt jelének kézzel mutatásában, vagy a püspökök nyakában lévő kereszttel.

Magyarországon a református reformáció radikálisan eltörölte a képek, szobrok tiszteletét, a fényes szertartásokat, így mindig idegenkedett a keresztábrázolástól is. A kereszt, mint jelkép soha nem jelenik meg a református szakrális-liturgikus épületeken és tárgyakon.
A magyar kálvinista ember a keresztyénség egyetemes jelképkincséből használja a csillagot, a kakast, kalászt, kenyeret, szőlőfürtöt, kelyhet, könyvet (Szent Biblia), pelikánt, bárányt, de nem vállalja, sőt határozottan elveti – a keresztábrázolást, mivel számára a kereszt igen fájdalmas inkvizíciós emlék.

ELKÉPZELHETETLEN például,
hogy református ember sírhantjára kereszt kerüljön!
Református sírhantokon, fejfákon, síremlékeken a kereszt helyett jellemzően kinyitott Biblia, bibliai igei idézet, kehely vagy szomorú fűz látható.
Egyes temetőkben a fejfákon olvasható még a tipikusan református sírokra jellemző: A.B.F.R.A. felirat – e szép bizonyságtétel- is.
A rövidítés jelentése: „A BOLDOG FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGE ALATT”.

A katolikusok kereszt és képtiszteletéről Kálvin János így nyilatkozik:
„…nem ez a módja az Isten népe tanításának, akiket az Úr egészen más tudománnyal akart taníttatni, mint efféle dajkamesékkel.
A saját igéjének hirdetését,
ezt a mindenkire nézve közös tudományt rendelte arra.
Mi szükség lenne tehát annak a sok FA-, KŐ-, sőt sokszor EZÜST- ÉS ARANYKERESZTNEK felállítására, ha újra meg újra szívükbe vésnék az embereknek, hogy Krisztus a mi bűneinkért adatott halálra, hogy a kereszten, ami kárhoztatásunkat elviselje és a mi vétkeinket lemossa?!
Ebből az egyetlen mondatból többet tanulhatnának, mint ezer KŐ- vagy FAKERESZTBŐl.
De a fösvényeknek eszét, szemét jobban leköti az arany és ezüst, mint az Istennek bármiféle Igéje.”  (Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai)

A reformáció áldásait, az egész Európát átformáló nagy lelki ébredést, Isten igéjének szabad hirdetését a Római Katolikus Egyház nem nézte jó szemmel. 1545-63-ig Zsinatot tartott Tridentben, ahol hitbeli és teológiai döntéseket hoztak és egyértelműen elhatárolták magukat a reformációtól. Elvetették az Isten által adott csodálatos tételeket:
Sola Scriptura! (Egyedül a Szentírás!)
Sola Gratia! (Egyedül kegyelemből!)
Sola Fide! (Egyedül hit által!)
Solus Christus! (Egyedül Krisztus!)
Az evangéliumi hitet valló protestánsokat átokkal sújtották: 33 pontban kimondták az anatémát (átkot) azokra, akik az evangéliumot képviselték.
Fontos tudni, hogy mindezeket a tridenti zsinati határozatokat mindmáig nem vonták vissza.
Sőt, ma is ezekre kell esküt tenni a római katolikus bíborosoknak.
Ezzel elkezdődött a visszakatolizálás, csellel, ravaszsággal, tűzzel-vassal.
Az 1540-ben alakult jezsuita rend vállalta fel ezt a munkát, amelynek vezetője Loyola Ignác volt. Hazánkban az üldözés leghatásosabb képviselője Pázmány Péter volt.

Magyarországon az elnyomó Habsburg hatalom támogatásával működő Római Katolikus Egyház a kereszt jegyében protestáns templomokat foglalt le, a hitükben megmaradtakat üldözte és kínozta, különösen a „gyászévtized” (1671–1681) alatt.
A Habsburgokkal szövetkezett jezsuitizmusnak legjellegzetesebb uralkodó-képviselője volt I. Lipót osztrák-magyar császár, aki 50 éven át (1655-1705 között) uralkodva talán a legnagyobb pusztítást végezte hazánkban.
1674. március 5-én 300 protestáns prédikátort és tanítót rendeltek be a pozsonyi vértörvényszékre. Valamennyiüket halálra ítélték, majd a foglyoknak hármas megoldást kínálták életben maradásuk érdekében:
• vagy lemondanak egyházi szolgálatukról,
• vagy áttérnek katolikus hitre,
• vagy külföldre távoznak.
A pozsonyi vésztörvényszék tehát a kereszt jegyében üldözte, kínozta, gyilkolta, ítélte halálra, száműzetésre, börtönre vagy gályarabságra hitük miatt az ártatlan protestáns lelkipásztorokat. A gályarabságra ítélteket ütlegelések közepette kényszerítették az oltári szentség és a kereszt előtti térdhajtásra. Nem egyszer erőszakkal kötelezték őket a kereszt megcsókolására.
A református hitvallók szemében azóta a kereszt szimbóluma már nem csupán a Krisztus váltságának, hanem sokkal inkább a Habsburg önkénynek és az őket halálosan üldöző Római Katolikus Egyház kérlelhetetlenségének lett a JELKÉPE.
Végül 42 prédikátort hajtottak el iszonyatos szenvedések között Nápoly felé, ott 32 prédikátort eladtak gályarabnak, akik közül csak 26-an maradtak életben.
A gályarabok élete elképzelhetetlenül nyomorúságos volt.
A kikötőbe megérkező rabokat bevezették a "rabok lajstromába", amelyet méltán hívtak "halál lajstromának” is.
A gályarab prédikátorok közül Kocsi Csergő Bálint „KŐSZIKLÁN ÉPÜLT HÁZ OSTROMA” című naplójában és Otrokócsi Fóris Ferenc a Római Katolikus Egyházra utaló „FUROR BESTIAE” (A Fenevad haragja) című emlékiratában örökítette meg mérhetetlen szenvedésüket.
A gyászévtized kegyetlen meghurcoltatásai rávetültek a kereszt szimbólumára is. Ezek miatt, az erőszakos tettek miatt a reformátusok irtóztak a keresztábrázolástól - mint az inkvizíció fájdalmas jelképétől.
Az ártatlan prédikátorok kilenc hónapon át szenvedtek a gályákon. Végül 1676. február 11-én áldott emlékezetű, de Ruyter holland admirális szabadította meg őket.
Hazájukba egy ideig vissza sem térhettek, különböző protestáns gyülekezetek gondoskodtak róluk. A zürichi nagytemplom (Grossmünster) falán emléktábla örökíti meg a magyar prédikátorok száműzetését. Hősies kitartásuk örök példa számunkra.
„Légy hű mindhalálig és neked adom az életnek koronáját!” (Jelenések 2,10)

Felhasznált irodalom:
•Magyar Református Egyház hitvallási iratai:
Heidelbergi Káté, Második helvét Hitvallás
•Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai
•Bucsay Mihály: A ​protestantizmus története Magyarországon
•Bottyán János: Hitünk hősei
•Békési Sándor: A kereszt szimbóluma és a magyar reformátusok

Szerkesztette:
Trencsényi László
református lelkipásztor
Budapest 2020.