I.) Kötődéseink: A Filadelfia - egylet

Dr. Szabó Aladár (1862-1944)  a Filadelfia Diakonissza Egylet elnöke, akit a belmisszió atyjaként emlegetnek így ír 1908-ban a "Filadelfia Híradójában":

...törekedjünk arra, hogy az égi tűz tovább terjedjen s mindenfele felkeltse az érdeklődést. Különösen az alázatosság és szolgálat lelkének kellene ismét tovább terjednie, hogy az emberek, ha nem is diakonisszák, mégis az Úrnak szolgáivá és szolgálóivá lennének. Hadd hassa át a mi magyar társadalmunkat olyan szellem, hogy ne azt kérdeznék az emberek:-mit vehetek el mástól-, hanem, hogy:" mit tehetek én másért?-

***

A diakonissza-munkáról
Különös tekintettel a FILADELFIA diakonissza-egyletre


Írta: Dr. Szabó Aladár
1 9 0 9.

***

Ígéretünk szerint e befejező közleményben először is arra a kérdésre felelünk, hogy micsoda tanulságokat vonhatunk a modern diakonissza-munka immár több mint félszázados történetéből?
E tanulságok feltüntetése nemcsak e cikk szempontjából fontos, hanem különösen azért is, hogy a tanulságok felhasználásával legalább valamennyire ellensúlyozzuk azokat a veszteségeket, amelyeket a diakonissza-munka terén való mulasztásaink és elkövetett hibáink folytán szenvedtünk. Az első tanulság az, hogy egészséges, sikeres, áldásos és fejlődés-képes diakonissza-munka ott állhat elő, ahol a határozott evangéliumi hit nemcsak megszületett, de meg is erősödött. Nem helyes dolog tehát diakonissza-munkával kezdeni a belmissziói munkát, vagy csak előtérbe állítani is, ahol a nők egyéni és mélységes hit nélkül szűkölködnek. Nemcsak a diakonisszának kell élő összeköttetésben lennie a Jézus Krisztussal, hanem mindazoknak a nőknek, s természetesen férfiaknak is, akik a diakonissza-munkát imáikkal, szeretetükkel és érdeklődésükkel támogatják. Ne felejtsük, hogy még az evangéliumi hitű leányok vagy özvegyek közül is csak minden századik való diakonisszának, mert azoknak a különleges munkáknak végzésére, amelyek a diakonisszákra várnak, s a különleges veszélyekkel való megküzdésre, amelyekbe a diakonisszák gyakran jutnak, különleges adományok is kellenek.

Ott virágzik tehát a diakonissza-munka, ahol sok evangéliumi hitű nő közül azokat a legalkalmasabbakat választhatja ki a vezetőség, akik a nyomor tanyáin, vagy a betegek közt gyakran található bűnös és hitetlen gondolatokkal szemben a biblia fegyvereit hatalmasan képesek forgatni, s akik lelkileg is elég erőteljesek arra, hogy nehéz viszonyok közt egyes-egyedül is megálljanak, másfelől az intézeti rendnek, s a vezetőség utasításainak jó kedvvel tudnak engedelmeskedni. Nem elég tehát azt mondani, hogy dicsőségvágy vagy esetleg a nyomor kerülése elégtelen indító okok a diakonissza-pályára jelentkezőnél, s evangéliumi hitet is kívánnak az illetőtől. Valósággal azt kell mondanunk, hogy nemcsak az illetőtől kívánunk evangéliumi hitet, hanem a nők egész seregétől, mert ha a diakonissza-munka mögött sok nő erőteljes hite nem áll, hát akkor gyenge és bágyadt lesz az egész diakonissza-munka, és elsatnyul, elpusztul. Viszont a diakonissza-pályára jelentkezőtől is nemcsak evangéliumi hitet, hanem amellett különleges adományokat is kell kívánnunk, másképp a diakonissza-munka nem lesz fejlődésképes.
A másik nevezetes tanulság, amit a diakonissza-munka történetéből vonhatunk, az, hogy úgy a római egyházzal szemben, mint a mind hatalmasabban előrenyomuló hitetlenséggel szemben a protestantizmusnak feltétlenül szüksége van erős hitű s jól képzett diakonisszákra. Korunk gyakorlati irányú, s még inkább azzá lesz a jövő nemzedék. Az egyház ma, mikor két oldalról is támadják, s a társadalom mind több gyakorlati segítséget vár az intézményektől, amelyek érdeklődését megnyerni óhajtják: semmiképpen meg nem állhat, ha csak tanít és prédikál. A protestáns egyház hiába hivatkozik felséges eszményeire, ha a társadalomnak azon a ponton, ahol az legjobban igényli, segítségére nem siet. Különösen legyünk avval tisztában, hogy a magyar társadalom vezetői s irányítói elfordulnak tőlünk, ha csak elméleti vitatárgyakat tárunk eléjük, s társadalmi kérdések megoldását illetőleg kiszolgáltatjuk őket a római katolikus apácáknak, s a szocialista szakszervezeteknek. Gondoljuk csak, mily nagy erőt képviselnek a külföldi protestáns diakonisszák. Nemcsak gyermekek, leányok, nők, hanem családfenntartó apákat is és sok beteg férfit általuk nyert vissza, vagy csatolt magához jobban a protestáns egyház. És milyen sok helyen tudták megnyerni hitetlen szellemű hatóságok elismerését, s megértetni velük, hogy Jézus Krisztus erejére az új kornak is szüksége van.
Azt is tekintetbe kell vennie a protestáns egyháznak, hogy helyes vagy nem helyes, de tény, hogy mind több nő jut ki és igen sok nagyon korán, nagyon fiatal korában jut ki az élet tengerére, s ezek mindenestől elvesznek az evangéliumi hitre és erkölcsre nézve, ha a protestáns egyház megbízható egyéneket nem küld utánuk. És kiket küldjön? Előkelő családok fiatal leányait nem igen küldheti, mert ezeknek talán van elég értelmi képzettségük, de nincs elég erkölcsi tapasztalatuk és edzettségük, a családanyákat megint csak kis mértékben küldheti, mert ezeknek családjuk iránti kötelességeiket kell teljesíteniük. Diakonisszákat kell tehát küldenie, akiket az evangéliumi képzés megedzett, s akiknek hivatásuk az, hogy az elhanyagoltak és veszendők gondját felvegyék.

A harmadik tanulság szintén igen fontos. Meg kell látnunk, hogy a diakonissza-munka, bár minden tekintetben az egyház céljainak szolgálatában áll, mégis az egyház jelenlegi szervezetében bizonyos önállósággal bír, s a különböző bizottságok, alsó-, közép- és felsőfokú szervezetek retortáinak hatalmába nem kerül, hanem bizonyos fokig társadalmi, esetleg egyleti jellegét fenntartva inkább egyes buzgó egyének, tegyük hozzá, a fővezetést illetőleg férfiak irányításával megy végbe, mint az egész egyház összes hatóságainak rendelkezése mellett. Ez nem azt teszi, hogy az egyházi hatóságok nem törődnek a diakonissza-munkával. Nagyon is törődnek, de a közvetlen vezetést, a diakonissza-képzést, a diakonisszák munkába állítását, a munkakörök megállapítását delegálják kisebb társulatoknak, amelyekbe esetleg egyházi vezetők is belépnek.
V.
Már most rátérhetünk a magyar diakonissza-munka, s különösen a Filadelfia diakonissza-egylet munkájának ismertetésére, s egyúttal annak feltüntetésére, mennyiben érvényesültek abban a helyes diakonissza-munka elvei?
A magyarországi diakonissza-munka annak a kis budapesti német református leányegyháznak körében indult meg, amely nagyobbrészt (bár nem kizárólag) külföldi honosokból alakult, s amely a külfölddel való élénkebb összeköttetésénél fogva hamarabb megismerkedett a külföldi belmissziói mozgalmakkal, s így a diakonissza-munkával is, mint a magyar protestáns egyház zöme. A munka szerényen indult meg, s különösen Biberauer Tivadar vasúti hivatalnok, később főfelügyelő buzgólkodása folytán, létrejött 1866-ban a Bethesda diakonissza-kórház, melynek megnyitásánál Török Pál püspök is közreműködött.
1870-ben már tekintélyes telket és házat szerzett a német ref. leányegyház a Bethesda számára. A buzgó alapító, akit nemes törekvésében König és Moody lelkészek, később Gladischefsky lelkész, a magyar egyház részéről pedig Szilassy Aladár nagy buzgalommal támogattak, fáradhatatlanul munkálkodott az intézet felvirágoztatására. Külföldi és belföldi hitsorsosoktól vagy pénzintézetektől pénzt gyűjtött, s amellett az intézet belső életét is igyekezett az evangélium erejével áthatni. Az intézet alapításától kezdve csak néhány évvel ezelőtt történt visszavonultáig a legnagyobb akadályra alkalmas diakonisszák gyűjtésében talált. Kezdetben azzal igyekeztek a Bethesda vezetői a bajon segíteni, hogy külföldről, éspedig az általunk is ismertetett kaiserswerthi diakonissza-intézetből kértek kölcsön diakonisszákat. E diakonisszák közül Wehn Zsófiát kell különösen tisztelettel emlegetnünk. Később, mivel a Bethesdát magyar anyaházzá akarták fejleszteni, magyarországi, bár nem magyar ajkú nőket is, éspedig lutheránusokat vettek fel. Magyarrá lenni nem tudott a régi Bethesda, de a diakonissza-képzést [még] a magyar ajkúak közt sem tudta biztos alapokra fektetni. Hiányzott az előzetes evangéliumi tevékenység a nők között, hiányzott nagyszámú nőnek bevonása erőteljes evangéliumi mozgalomba. És hiányzott a határozott szellemű nők köréből kiáradó érő, mely a diakonissza-ügyet hordozni tudta volna. Később Gladischefsky lelkész a bácskai németajkú református nők közül igyekezett diakonisszákat toborzani, de bár nagy energiája folytán meglepő eredményeket ért el, a siker csak látszólagos volt. Ehhez járult még más baj is. A német egyház helyzete az idők folytán nagyon megváltozott. Nem kapott többé nagyobb számban új tagokat, mint régebben, s tagjai közül sokan teljesen magyarrá váltak. Így jutott a német egyház oda, hogy csak erőfeszítésekkel tudta az intézetet fenntartani, s az újabb kor követelményeinek eleget tenni. A alapok nagy részét elnyelték, s 1903-ban az intézet rendkívül szükséges építkezések és átalakítások a régebben gyűjtött, válságos helyzetbe jutott, s ez a helyzet jó ideig tartott. A betegek száma leszállt, mert az átalakítási munkálatok idején sokan - egyének és egyletek - más kórházakkal létesítettek összeköttetést. A német intézeti lelkész, s a külföldi fönöknő még 1903-ban eltávozott. A régi diakonisszák is kiléptek az intézetből, úgy, hogy a vezetőség rákényszerült, hogy egy ideig világi ápolónőket alkalmazzon, azután pedig a. Filadelia diakonissza-szövetséghez fordulni, hogy vállalja el a Bethesda vezetését.

A szövetség vezetője, ti. Biberauer Richárd és felesége, a már említett diakonissza-intézeti igazgató, Vischer-Sarasin Adolf leánya, némi vonakodás után engedett a felhívásnak, s 1904 március 23-án átvette a Bethesda vezetését, átélte az átalakítás kellemetlenségeit, és az intézet belső életét egészséges evangéliumi szellemmel töltötte meg. Akkoriban még nem is sejtette a vezetőség, hogy sokkal nagyobb feladatra lesz kihíva, ti. a Bethesda megvételére, ezáltal a diakonisszaképzéshez szükséges összes tényezők megszerzésére, a régi Bethesda által elért eredmények és összeköttetések olyan módon való felhasználására, amelynél fogva a diakonissza-ügy az egész magyar társadalmi életre áldásos hatást gyakorolhat, s egyúttal igazán evangéliumi talajból s a nők közt is mind jobban erősödő evangéliumi szellemből táplálkozván, fejlődésképes is lehet.

Mivel a Filadelfia-szövetségnek (illetőleg most már egyletnek) ily nagy feladatot és felelősséget kellett magára vállalnia, s mivel ez az egylet a diakonissza-munka minden ágát felöleli, részletesebben kell foglalkoznunk alakulásának és fejlődésének történetével, elveivel, eredményeivel, s azután nevezetes vállalkozásával, a Bethesda megvételével.
A Filadelfia-szövetséget Biberauer Richárd lelkész, a Bethesda alapítójának fia kezdeményezte. 1903-ban, május 21-én nyílt meg Budán a szövetség otthona. A vezető lelkészt, mint kezdő fiatal embert, néhány évvel ezelőtt a Bethesdába hívta meg a német ref. leányegyház. Az ifjú lelkész látva az idők jeleit, igyekezett az intézetet s az ott folyó diakonisszamunkát a magyar protestáns, a belmissziói kérdések iránt mindinkább érdeklődő egyháztársadalomhoz közelebb vonni. E törekvés hajótörést szenvedett, s az ifjú lelkész, tőle távol eső okokból, elhagyta a Bethesdát. A diakonissza-ügyet azonban nem hagyta el, sőt igyekezett azt most már új alapokon megindítani, az evangéliumi elvek s a diakonissza-munka kipróbált vezérgondolatai határozott érvényesítésével.

Ezért nem kapcsolta művét még az általa nagyon szeretett s akkoriban már szervezett Bethánia-egylethez sem, tudván, hogy a diakonissza-munka csak úgy virulhat, ha a diakonisszák szövetsége központi helyet nyerhet az általuk végzett munkák körében, s nem vész el azok tömkelegében.
A szövetség a budai oldalon, Haypál Benő lelkész támogatása mellett szép munkát végzett, s akkor mindjárt s azóta is minden évben anyagi segítséget is kapott a budapesti református egyháztól, a dunamelléki egyházkerülettől pedig erkölcsi elismerést. Az első két testvérhez hamarosan két másik társult, s az 1903. év végén már öt diakonissza tartozott a Filadelfia-szövetséghez. Attól kezdve, hogy a megnyitás alkalmával a Jel. 3 részének 7-13 versei erősítették az otthon megnyitásán jelenlevők szívét, s egyúttal nevet is adtak a szövetségnek, az illető rész igazán profetikus jelentőségűvé vált a szövetségre nézve, s mint hajdan a filadelfiai keresztyén gyülekezet előtt, úgy a szövetség előtt is, az Isten új meg új ajtókat, új meg új lehetőségeket nyitott meg. Így nyitotta meg 1904-ben, mint már említettük, a Bethesdát, s lassankint annyira szaporodott a diakonisszák száma, hogy a szövetség a maga 12 diakonisszájával a kórházi ápolást 1905-ben már minden idegen segítség nélkül végezhette.

A szövetség fejlődése arra késztette a vezetőséget, hogy jogi alapot is keressen a szövetség munkájának, s 1906-ban megalakult a Filadelfia-diakonissza-egylet, amelynek célja a diakonissza-szövetség védelme és felvirágoztatása, s amelynek alapszabályait a belügyminiszter a dunamelléki ref. egyházkerület püspökének s a konventi elnökségnek ajánlata folytán tudomásul vette. A munkát azután új erővel folytatta az egylet. Még 1907-ben megindította a Filadelfia-Híradót, s ezt az évenként négyszer megjelenő közlönyt ingyen küldi mindenkinek, aki a Filadelfia-diakonissza-egylet iránt érdeklődik. A Híradó szerkesztője a szövetség lelkésze, Biberauer Richárd (lakása Budapest, Bethesda, Hermina-út 38.), aki különben is akár a kórházba való betegfelvételre, akár a diakonisszaügyre vonatkozólag szívesen ad felvilágosítást, s adományokat is elfogad intézeti s egyleti célokra Az 1907. év szeptemberében átvette az egylet a nyíregyházai leányárvaház vezetését, s ezt az intézetet azóta is az egylet két diakonisszája vezeti. Ugyancsak 1907-ben házat vett az egylet a Rákos-palota községhez tartozó Széchenyi- telepen, amelyben 1908-ban elemi iskolát kezdett, s ez iskolának a vallás- és közoktatásügyi miniszter készséggel adta meg a nyilvánossági jelleget. Az iskolát Székely Etelka diakonissza vezeti, aki természetesen tanítónői oklevéllel bír, melyet a debreceni ref. tanítónőképezdében szerzett meg, s aki egy ideig már, mielőtt a diakonissza-szövetségbe belépett, a dunántúli ref. egyházkerület egyik egyházában mint tanítónő volt alkalmazva.

Ugyancsak 1907-ben lépett be a szövetségbe Pauer Irma, aki mint a Bethánia-egylet női titkára, valóságos úttörő munkát végzett a nők és leányok körében evangéliumi tevékenységével, s aki, mint a Filadelfia-egylet titkára, addig is támogatta a vezetőséget. 1907 óta ő a Filadelfia-egylet vezetőtestvére, s vele együtt 25 diakonissza tartozik a szövetséghez. Ezek a diakonisszák mind hozzátartoznak a Filadelfia-egylethez, amelynek törzsét az egyleti lelkésszel és annak feleségével, valamint a vezetőtestvérrel élükön, ők képezik. Az egyletnek azonban rendes, pártoló és segítő tagjai is vannak. Rendes tagokat csak a választmány vehet fel, és a rendes tagoknak, akik az egylet működését irányítják s választásra jogosultak, nemcsak evangéliumi hittel, hanem a belmissziói munkák terén jártassággal is kell bírniuk, és évenként legalább 4 koronát fizetniök. Pártolótag lehet az, aki évenként legalább egy koronát fizet az egylet pénztárába. Aki pártoló tag akar lenni, az jelentkezzék az intézeti lelkésznél, aki pártolótagok felvételére jogosult. A rendes és pártolótagok az egylet választmányától nyerhető engedély alapján megalakíthatják a segítő tagok körét, amelyhez mindazok tartozhatnak, akik évenként legalább tíz fillért adnak az egyesület céljaira. A megállapított összegek azért oly kicsinyek, hogy a szegényebbek is minden megerőltetés nélkül beléphessenek, másfelől az a "legalább" a tehetősebbeket kétségkívül nagyobb összegek adására serkenti.
Hogy a megállapított tagsági díjakon felül tényleg sokan adnak nagyobb adományokat is, s hogy természetesen olyanok is, akik nem óhajtanak az egylet tagsági listájában szerepelni, szintén állandóan s mind fokozottabb buzgalommal támogatják az egyletet: azt mutatja az a tény, hogy az egylet bevételei az utóbbi években már a tízezer koronát meghaladták, de legjobban mutatja a tettekben mutatkozó érdeklődés, amelyet az egylet nagy vállalkozása keltett.
E nagy vállalkozás, ti. a Bethesda megvétele elől az egylet eleinte ki akart térni, illetőleg e sorok írója, mint az egylet elnöke mindenáron arra törekedett sokáig, hogy a Bethesdát konventi segéllyel, ha lehet, segély nélkül, ha kell, a budapesti ref. egyház szerezze meg. Fáradozásait nem koronázta e tekintetben siker, s ezt a tényt szeretném különös erővel azok figyelmébe ajánlani, akik felületes gondolkodásmódjuknál fogva szeretik e sorok íróját s a vele szellemi összeköttetésben levőket azzal vádolni, hogy az egyházat kidobják lábaik alól. Ezzel szemben sok mindenre utalhatunk, de utalunk e helyen különösen arra, hogy igazán csak az a lehetőség állott előttünk, hogy vagy gyáván lemondunk a Bethesda megvételéről, vagy mivel sem alsó, sem felső egyházi hatóság nem mutatkozott késznek a nagy és felséges célokat megvalósító intézet megszerzésére, egylet által kellett a vergődő német egyháznak a segítő kezet nyújtani, s egy nagy alkotást, mely remélhetőleg néhány év múlva valósággal hatalmas intézmény lesz, a magyar protestáns egyház számára megmenteni.
Vajha fordulna azért minél nagyobb és minél hatalmasabb érdeklődés a Bethesda és általában a Filadelfia diakonissza- egylet felé. Vajha találtatnának bölcs, előrelátó, önzetlen és buzgó lelkek, akik a magyar diakonissza-ügy e válságos irányában igazán a helyzet színvonalára tudnának emelkedni, s az egyletet segíteni, hogy a német egyház által követelt 70.000 koronát kifizethesse, s a beépített szabadágy alapok (mintegy 170.000 korona) kötelezettségeit viselhesse, ti. hogy ingyenesen ápolja az egyes alapok terhére felvehető szegény betegeket.

E sorok írója áldást kíván minden diakonissza-munkára, akár a pozsonyi ágostai evangélikus egyház diakonissza-munkájára, amelynek 1891 óta előbb Ebner Gusztáv, majd Schmidt Károly lelkész áll az élén, s amely még mai napig sem tudott honi talajból kinőtt "főnöknőt" előállítani, hanem Billnitzer Matild személyében Neuendettelsauból volt kénytelen hozatni ; akár a Lorántffy Zsuzsánna-egylet munkájára, amelynek 12 diakonisszája, amióta a polyklinikáról az ott működő testvérek távoztak, magánápolással s gyülekezeti szegények felkeresésével foglalkozik.
De első és főfontosságú, minden áron való feladatnak a Filadelfia diakonissza-egylet munkájának megerősítését, és általános és kitartó felkarolását tartjuk, mert ezáltal véljük leginkább biztosítottnak a magyar diakonisszaügy felvirulását.
Ennek az egyletnek áll rendelkezéseire egy oly lelkész, aki úgy elméletileg, mint gyakorlatilag ismeri a diakonissza-munkát, s aki életét teljesen a diakonissza-munkának szenteli.
Ennek az egyletnek áll rendelkezésére egy oly papné, aki szintén ismerős a diakonissza-munka minden részletével, aki együtt él a diakonisszákkal, s képes az ő életüket merevségtől, hidegségtől és egyoldalúságtól megóvni, s az egész munkát protestáns diakonissza-munkánál elengedhetetlen melegséggel, háziassággal és családiassággal megtölteni.
Ennek az intézménynek áll rendelkezésére egy oly szakképzett vezető testvér, aki honi talajból nőtt ki.
Ez az egylet a diakonissza-munka minden ágát felöleli. 1.Némely diakonisszák, mint különösen a vezető testvér és egy vidékre kiküldött diakonissza, gyülekezeti diakoniával foglalkozik. 2. A diakonisszák legnagyobb része a Bethesdában s magánházaknál ápolást végez. 3. Két diakonissza Nyíregyházán árvák nevelésével foglalkozik, s 4. egy diakonissza mint tanítónő működik.
Az egyletnek rendelkezésére áll a kórház az oly szükséges betegápolási ügyesség elsajátítására, s a szintén szükséges keresztyén szellemben való megerősödésre.
Nem kell elfelejtenünk, hogy az egylet vezetői nemsokára megkezdik, ha az Úr akarándja, a diakonusok képzését, s így ezáltal nemcsak alkalmas egyéneket nevelnek a nagy akadályokkal küzdő keresztyén ifjúsági és keresztyén szövetségi munka folytatására, de egyúttal alkalmas betegápolókat is oly kórházi betegek ápolására, akiknek gondozását csak kivételes esetben bízhatjuk, éspedig minden körülmények között csak tapasztalt és idősebb diakonisszákra, akiket azonban legjobb, ha vannak, diakonusokra bízni.
Valóban ha a Filadelfia-egylet által létesített eredményeket csak jövendölgetném, s a diakonissza-kórházat valami félmillió korona költséggel kellene létesíteni, akkor is joggal hívhatnék fel mindenkit az eszme megvalósítására. Mivel azonban már eredményekre is hivatkozhatunk, s mivel a beruházási költségekkel együtt egyelőre elég valami 100.000 K is egy nagy alkotás létesítésére: valóban kárhozatos apathia lenne nemet mondani, és semmit sem tenni a diakonissza-ügy minél hatalmasabb fellendítésére.

Protestáns Szemle, 1909.

***

Dr. Szabó Aladár református lelkész, teológiai tanár
(Tác, 1860. december 12. - Gödöllő, 1944. ápr. 26.)

Az elemi iskolát Polgárdiban és Dégen 1871-ben, a gimnáziumot Pozsonyban és Pápán 1879-ben végezte. A következő évben a budapesti teológiára iratkozott be, az utolsó félévet Sárospatakon kezdte el, de néhány hét múlva visszatért Budapestre. Néhány hónapi edinburghi tartózkodás után hazatér. Budapesten hitoktató, Kőbányán segédlelkész, 1888-ban Bihari Péter utódaként helyettes tanár. 1891-ben bölcsészdoktori oklevelet szerez s még ez évben rendes tanár lett a teológiai akadémián, amelynek 1900-1903 között igazgatója is volt. 1905-1938-ig budapesti lelkész. Utolsó éveit Gödöllőn töltötte.
A belmisszió ügyének legkiválóbb képviselője. A Bethánia-egylet alapítója. 1892-ben feleségével együtt létrehozta a Lorántffy Zsuzsanna Egyletet. Fáradozik a diakonissza intézmény erősítésén és sok küzdelem árán eléri, hogy a Filadelfia 1909-ben megvásárolja a Bethesda kórházat. A századfordulón élesen bírálta a konzervatív egyházi irányzatokat. A szociális viszonyok megjavítását követelte. A szegénygondozás, az árva- és cselédügy rendezésében is tevékeny volt.
Fontosabb munkái: Locke (Budapest, 1890); A philosophia jövője (Budapest, 1890); Livingstone utazásai és felfedezései (Budapest, 1895); Kegyelem által (önéletrajz, Budapest, 1941)