Advent III. vasárnapja

Midőn halála órájában elmégyen az emberhez.

 

Bod Péter, a XVIII. században élt magyarigeni prédikátor, egyúttal az első magyar irodalomtörténet írója szavai szerint „... Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe bészállt, és az embert megérinti. Midőn halála órájában elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre."

Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.

Ha imádságot kezdünk, legtöbbször megszólítással kezdjük: pl. Mi Atyánk..., Mária azonban - sok zsoltárhoz hasonlóan - elhagyta a megszólítást és egyértelműen, imádságának első szavával máris magasztalta az Urat. A magasztalás szó azt jelenti, hogy valamit, valakit vagy valakinek a tettét önmagunknál nagyobbra tartunk, magasan fölöttünk állónak ismerünk el, a magunk személye fölé helyezzük. Mária a maga nevében, a maga életében ezt azért tette, mert így tudta legjobban kifejezni, hogy az Istennek vele tett jótéteménye mennyire a maga személye feletti. De nem csak a maga személyében magasztalta az Urat, hanem az egész emberiség nevében megköszönte, hogy az Atyaisten megalázva önmagát lehajolt hozzánk, emberekhez az ő szent Fiában. Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Képesek vagyunk felfogni a kép jelentőségét? Képesek vagyunk magasztalni az Urat?

 

A magasztalás MAGAS-ságos  MAG  abban az időben teljesen megszokott volt. A régi zsoltárok közt is sok volt olyan, amelyik a teremtő, gondviselő és a világot kormányzó Istent - mint a teremtett világ Urát - magasztalta. A magasztalás mint imaforma tehát egyidős az ember istentiszteletével, dicsőítésével. Nyilván volt mindennapi imája is Máriának, de a fogantatás, vagy Erzsébettel a találkozás, amikor tulajdonképpen az útkészítő és a beteljesítő magzat találkozott, olyan fontos esemény volt, hogy Mária hálát adva  azért, ami történt vele: megszólította a magasságos Istent:  Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Képesek vagyunk felfogni a kép jelentőségét? Képesek vagyunk magasztalni az Urat?

 

Mára kiment a divatból a magasztalás. Az, hogy magunk fölé helyezünk valakit, vagy valakinek a tettét természetes volt az őskorban, vagy az ókorban és természetes dolog maradt mindaddig, amíg az Isten és az ember közé valahogy oda nem rakták a hivatalos egyházat, Jézus után kb. 3-500 évvel. Mivel az egyház gyakorolta az emberek felett a társadalmi-politikai hatalmat, ezért az egyház hódolata és magasztalása került előtérbe. Meg kellett hódoltatni minden népet és ki kellett venni mindenkiből a magasztalást.

S ez a gyakorlat volt az, ami végül a reformációhoz is elvitte Európa népeit. S nem véletlen, hogy akkor azt mondta mindenki, hogy vissza kell térni az eredethez, Jézus Krisztushoz és az Élő Istenhez, és csak az Élő Isten magasztalható.   :  Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Képesek vagyunk felfogni a kép jelentőségét? Képesek vagyunk magasztalni az Urat?

 

Azután eltelt néhány újabb évszázad, és a hangsúly lassanként az egyházról inkább az egyes uralkodókra, uralkodóházakra terelődött, akik megkövetelték, hogy alattvalóik magasztalják őket. Ez meg oda vezetett, hogy forradalmak törtek ki, és most már sem az Istent, sem az egyházat, sem a királyokat nem magasztalta senki, hanem divatba jött a nemzet, mint a legfőbb dolog, amit magasztalni kell.   NÉP Végül pedig majdnem mindent eltöröltek a háborúk pusztításai, és ma ott tartunk, hogy már a mérnököket, a gazdasági szakértőket, sőt a  politikusokat sem kell magasztalni, elég, ha a VAGYON magasztaltatik fel.  Hiszen a mai ember jólétét és életének minden mozzanatát a vagyoni helyzet alakítja. :  Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Képesek vagyunk felfogni a kép jelentőségét? Képesek vagyunk magasztalni az Urat?

 

Vannak ugyan hivatásos dicsőítők, akik megpróbálják a jelen körülmények közt, a jelenvaló eszközök segítségével dicsőíteni az Urat, és sikerül is sokszor nagy tömegeket összeterelni, mert ez a mai világ bevett eszközeivel, műfénnyel, műragyogással  nem is olyan nehéz.

Csakhogy Mária magasztaló éneke nem ilyen bárhol, bármikor elmondható szöveg volt, hanem egyszeri. Történetileg az..,de nekünk példa  Ezért is van címe: Mária éneke, vagy Mária magasztalása, vagy Mária zsoltára, hiszen többféle változatban maradt fent, de mindegyik változatban van egy közös gondolat: Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Hiszen megtörtént az, ami a legeslegnagyobb dolog a világon, hogy az Élő Isten újra közel lépett az emberiséghez.

 

 

De folytatódik, és mi is folytathatjuk a magasztaló imát: És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Mert most éppen ez történik ezekben a napokban is, hogy nem csak díszként a karácsonyfa alá, egy betlehemes gyufásdobozba érkezik meg Jézus.  És nem csak valamiféle családi ünnepről van szó, hogy most hazamehetnek a határon túlról ideszakadtak, hogy megnézzék megvan-e még a kicsi mokány ló a nagyapó istállójában, s vajon a tehén, meg a disznó..., hanem ennél sokkal többről.

Ünnepre készülünk, SZENT ünnepre: Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve! Tehát valami nagyon nagy dologra készülünk, ami át- meg átjárja egész életünket egyenként is. Most arra készülünk, hogy az egész személyiségüket meglátogassa, megérintse Isten szeretete. S már most bennünk van az öröm, bizony, már advent III. vasárnapján is bennünk lehet a reménység, hogy nem ember által, de Isten angyalainak üzenetei által megtartatunk e világban, hiszen Mária is az angyalok által kapta a hírt, hogy a FÉNY megérkezett.

A halálig azt jelenti, hogy mindig meg fog érkezni:  Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Képesek vagyunk felfogni a kép jelentőségét? Képesek vagyunk magasztalni az Urat?

 

Ez még akkor is igaz, ha  a „halálos ágy"-ról van szó. Hiszen mind a teljes körülöttünk lévő világ halálos ágyán ITT VAN mellettünk Krisztusnak adventusa, mind pedig a mi személyes életünkben is. Magasztaljuk tehát az urat, hogy annak idején megérkezett Mária életébe a fény, és örvendezzen a mi lelkünk és szívünk is, hogy a mai világba is megérkezik Istennek angyalai által a vigaszunkra és megtartásunkra Isten szeretete, amelyet megmutatkozott nekünk az Ő szent Fiában, Jézus Krisztusban a Szentlélek által. Legyen hát a megtartatás öröme és reménye az életünk támasza, és igyekezzünk másokat is örömre juttatni, vezetni, nevelni. Legyen a mi ajándékunk az, hogy örömöt, Isten szeretetének az örömét adjuk tovább a körülöttünk élőknek.

 

Lukács 1,38-

Monda pedig Mária: Imhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint. És elméne ő tőle az angyal. Fölkelvén pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel méne a hegységbe, Júdának városába; És beméne Zakariásnak házába, és köszönté Erzsébetet. És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szent Lélekkel; És fennszóval kiálta, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön én hozzám? Mert ímé, mihelyt a te köszöntésednek szava füleimbe hatolt, a magzat örvendezéssel kezde repesni az én méhemben. És boldog az, a ki hitt; mert beteljesednek azok, a miket az Úr néki mondott.

 

Luk. 1,39-45. Mária Erzsébetnél.

Mária elfogadja az Élő Isten döntését személye felől, amelyről az angyal szólt neki s egyben nagy sietséggel elindul idős nőrokona, Erzsébet látogatására Júda felé, veszélyes hegyi úton.. A két nő találkozásakor (Jeruzsálem melletti kis falucskában) Mária és Jézus közeledtére és megjelenésére ujjongva ad választ János és Erzsébet. Szentlélekkel telik meg Erzsébet, és áldó-magasztaló, túláradó örömmel és hálával telt szavakban számol be arról, hogy megmozdult a magzat (skirtaó a magzatmozgás műszava, az aor. itt a cselekvés kezdetét jelöli) méhében. Szózatának méltó befejezése egy „makarismos":  És boldog az, a ki hitt; mert beteljesednek azok, a miket az Úr néki mondott.

 

Akkor monda Mária:

Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Mert reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; mert ímé mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzetségek. Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve!

 

Luk. 1,46-56. Mária ének.

A Szentlélek erejével ismerte fel Erzsébet Máriában „az ő Urának" leendő anyját, és dicsőítette Istent mindazért, amit népének és az emberiségnek készített az ő szolgálatuk által. A Lélek megvilágosító hatalma által válaszol Isten dicsőítésével e szavakra Mária. Énekét az ősi latin egyházi hagyomány a latin fordítás első szaváról Magnificatnak nevezi (megalynei „magasztalja").

És az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, a kik őt félik. Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által, elszéleszté az ő szívök gondolatában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat dönte le trónjaikról, és alázatosakat magasztalt fel. Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen. Felvevé Izráelnek, az ő szolgájának ügyét, hogy megemlékezzék az ő irgalmasságáról. (A miképen szólott volt a mi atyáinknak), Ábrahám iránt és az ő magva iránt mindörökké!

Az ének második fele  Izráel  himnuszainak nyelvén szól:  Ószövetség zsoltárainak megfogalmazásaival találkozunk.

Marada pedig Mária Erzsébettel mintegy három hónapig; azután haza tére.

Mária János születése előtt elválik Erzsébettől: amikor a döntő pillanat elkövetkezik, mindkettejüknek magának kell hűséggel megállania a maga helyén.

 

 

MAGASZTALÁS, (mag-asz-t-al-ás) fn Cselekvés, illetőleg szó- vagy írásbeli nyilatkozás, melynél fogva valakit, vagy bizonyos tetteket, műveket nagy dicséretekkel halmozunk, tetézünk. Ellentétei: alázás, gyalázás, ócsárlás, leszólás.

A színházból jövők teli vannak az új darab magasztalásával.

A valódi érdem nem szorul magasztalásra.

A fölötte való magasztalás és hazugság azon egy fának ágai. (Km.)

Használtatik elvont értelemben is a szokatlan magasztalat helyett, s am. magasztaló, dicsérő beszéd, vagy azon jelességek, melyeket valakinek vagy valaminek dicséretére elmondanak. (Czuczor - Fogarasi)

Tehát valakinek a személyét, cselekedetét, vagy valamely jelenséget magunk értéke fölé helyezendő. (BMJ)

 

DICSÉRET (tehillá) csak a Zsolt 145-nél fordul elő a címfeliratban, más esetekben a zsoltárok szövegében. Ezt nevezi himnusznak az ószövetségi bevezetés tudomány. A himnusznak két fő fajtája van:

a) az imperativuszos himnusz, amely az egyiptomi szabadítás és a honfoglalás csodáiért magasztalja az Urat, mint a történelem Urát;

b) a participiumos himnusz, amely a teremtő, gondviselő és a világot kormányzó Istent - mint a teremtett világ Urát magasztalja. Utóbbi az ókori keleti népek közös kultúrkincséből merít. A Zsoltárok könyvének héber neve tehillim, dicséretek (ez hímnemű többes számú végződés - a tehillá szó nőnemű!), ami arra mutat, hogy a Zsoltárok könyvének szerkesztői az egész könyvet istendicséretnek tartották. (Jubileumi Kommentár)