Böjt 3.

"...látá Istennek dicsőségét és Jézust állani az Istennek jobbja felől." (Apostolok Cselekedetei 7:55)

Isten dicsőségének megjelenése a teremtett világban nem függ az időtől. Nem úgy van, hogy hol megjelenik, hol nem, hanem minden időben jelen volt, jelen van és jelen is lesz a világ végezetéig. Jelen volt bármely kor boldog békességében, és jelen van a háborúk, természeti csapások, nyomorúságok idején is. Tudom, sokan kérdezik, hogy hol volt Istennek dicsősége akkor, amikor a keresztyén európai nemzetek az első, majd a második világháborút kirobbantották, vagy hol van Istennek dicsősége, amikor hatalmas árvíz, földrengés pusztít, atomsérülés fenyegeti az élővilágot. Pedig jelen van mindig ebben a világban, még ha nehezen is ismerjük fel, vagy el is felejtjük időről időre.

Istennek dicsősége nemcsak megjelenik az időben, de be is tölti az egész földet, tehát jelen van minden helyen, minden térben is: a legeldugottabb, Isten háta mögötti kicsi faluban is, de a nagyvárosok betonrengetegében is. Bizony, ahogy a hegyi pásztorok, akik talán hónapokig sem találkoznak emberekkel, mégis tudják, hogy lent a falvakban ott élnek az emberek, nekünk is tudnunk kell Isten múlhatatlan dicsőségéről, akár a szegények, a társadalom kivetettjeinek életében, akár a mi sokféle ajándékban bővelkedő életünkben, hajlékunkban vagy hajléktalanságunkban is. Isten dicsőségét azonosíthatjuk csodálatos történelmi hagyományainkban, fájdalmas vagy éppen reményteli nemzeti eseményeinkben is. Sőt, nem keresztyén embertársaink életében éppúgy, mint a miénkben.

Felfedezted-e már a magad életében Istennek dicsőségét? Általában inkább a magad dicsőségét keresed, vagy hagyod, hogy Istennek dicsősége is részt vesz az életedben?

A Biblia s más vallásos könyvek mind sokat beszélnek Istennek dicsőségéről. Ennek ellenére nagyon keveset tudunk róla. Sokszor észre sem vesszük a jelenlétét, mint ahogyan a világosságét sem. Természetesnek tartjuk, s csak akkor kezdünk el elmélkedni a világosság mibenlétéről, ha áramszünet tör ránk. Istennek dicsősége annyira állandósult - vagy annyira elfelejtődött volna?! - az életben, hogy már alig vesszük észre, alig ismerjük föl. Ehhez ugyanis ki kell emelkednünk a hétköznapi életből és egy másik világ, a másvilág, Istennek Országa felé kell tekintenünk. Csak így láthatjuk meg, miképpen nyilvánul meg Istennek dicsősége a világban és az életünkben.

Böjt 3. vasárnapja az Istenre tekintés vasárnapja: „Szemem állandóan az Úrra néz” (Zsolt. 25:15). Legalább egy-egy napon tekintsünk a szokottnál feljebb, hogy meglássuk Istennek dicsőségét!

Minden korban, minden egyház azzal az igénnyel végezte a munkáját, hogy megmutassa Istennek dicsőségét. Mindig ez az egyház legfontosabb feladata: keresni, felmutatni, láttatni Istennek dicsőségét. Olyan sok mindennel el lehet tölteni ezt a néhány évet itt a földön: lehet törekedni, érvényesülni, kellemessé és kényelmessé tenni mindent - és egyben lehet szüntelenül Istennek dicsőségét keresni. A Jelenések Könyvében János azt írja, hogy a városnak nincsen szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Istennek dicsősége megvilágosítja azt. Milyen tanulságos és igaz kép! Csakis Istennek dicsőségére van szüksége az embernek,ez még a Nap melegénél és Hold fényénél is fontosabb. A magyar népművészetben - csodaszépen - a Nap és a Hold még ma is Istennek valóságos képét és megjelenését jelenti.

Ezt a mindenütt jelenlévő, mégsem látható és megfogható, nem evilági isteni dicsőséget pillantotta meg István vértanú. Egyszerűen LÁTTA. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv, vagy talán az egész Biblia egyik legfontosabb élménye az, amikor valaki LÁTJA Istennek dicsőségét.

Jézus maga ugyanennek az isteni dicsőségnek a megjelenése és visszatükröződése volt. Máté is leírja Jézus arcának ragyogását, mint Isten dicsőségének visszatükröződését. Láthatóvá vált tehát Jézuson Isten dicsősége, azonban István közvetlenül látta, mindenféle visszatükröződés nélkül. Mi ugyanis mindig Jézuson keresztül - "Én vagyok az ajtó" - jutunk el Isten dicsőségének megtapasztalására. István vértanú is fölismerte Isten dicsőségét, halála előtt megváltozott az arca éppúgy, mint Jézusé, mert meglátta az Istennek dicsőségét.

Ez már sok volt a jeruzsálemi zsidóságnak. Nemcsak, hogy eljött hozzájuk az Istennek Fia, de ráadásul olyan valaki volt, aki bírálni merészelte az évszázados törvénygyakorlatot. Mikor végre megszabadultak tőle, feltámadt, majd utána a tanítványok kezdtek el gyógyítani, végül pedig István arcáról kellett megtudniuk, hogy ő meglátta Istennek dicsőségét, míg ők, ha beszélnek is róla, nem látnak semmit. Nem , ezt nem lehetett tűrni. Mindez ráadásul egy idegennel, nem egy zsidóval történt meg. Az utókor úgy őrizte meg Istvánnak a nevét, mint akit megkoszorúztak. Az István szó ugyanis azt a koszorút jelenti, amelyet a rómaiak adtak elismerésül, pl. az olimpiákon a győztesnek, vagy az életmű elismeréseként, de nem a nyakba, hanem a fejre tették. Ugyanezért kapott gúnyból töviskoszorút Jézus a fejére. Nem véletlen a magyar Szent Korona fontossága sem, hiszen az egész korona kérdés az Isten jelenlétével és Istennek közöttünk való dicsőségével hozható kapcsolatba.

A jeruzsálemiek egyszerűen megkövezték Istvánt. Éppen úgy elpusztították, mint Jézus Krisztust. Nem tanultak semmit sem és nem felejtettek semmit sem. Mindenkit, aki Jézusra, és Istennek általuk fel nem ismert dicsőségére hivatkozott, elkergettek vagy elpusztítottak.

István nemcsak Istennek dicsőségét pillantotta meg, hanem egyben Jézust is, állva Istennek jobbja felől. És ez még fenyegetőbb, ugyanis mindenütt azt olvassuk, hogy Jézus ott ül az Atya jobbján, mint ahogyan sok ábrázolás közt a Szent Koronán is látható, itt azonban István az álló Jézust látja. A bíróságokon azidőben, s ma is, a vádlott és a tanú áll, a bíróság pedig ül. De az ítélet kihirdetésekor mindenki áll! István tehát az ítéletet hirdető Jézust látta meg. Ez tényleg sokkolóan hatott a környezetére, s ezért pusztították el.

Ott, ahol megkövezték a szelídekhez tartozó Istvánt, a városon kívül, a templomtól mintegy 350 méterre Eudoxia császárnő bazilikát építtetett 4oo év múltán István emlékére. A VII. században a perzsák elpusztították a templomot, a romjaira csak 1890-ben bukkantak rá a domonkos szerzetesek, akik megvették e területet, hogy kolostort építsenek. Ma ezen a helyen a francia állam pénzén működik az École Biblique, egy régészeti feltárásokkal és bibliakutatással foglalkozó intézet.

Noha Jézust, Pétert és Jánost, és most már Istvánt is eltakarították a zsidók Jeruzsálemből, mégis megmaradt Istennek dicsősége mindazoknak, akik hittek benne, s egész életükben keresték. Megmaradt nekünk is a leírt szövegekben, az emlékekben, de személyes élményeinkben is. Ezzel találkozunk a természet minden tüneményes csodájában, minden igaz és szép emberi alkotásban, a szeretet, a barátság, a szerelem kristálytiszta pillanataiban, minden segítőkész és erősítő mozdulatban, de a szenvedés és fájdalom mélységeiben is, minden mélyről fakadó imádságban.

Böjti készülődésünk során szemünk tekintsen egyre többet az Úrra, megtisztulva igyekezzünk minél többet befogadni az ő dicsőségéből! Életünk az Ő dicsőségének visszatükröződése és az ő valóságának képmása legyen!