„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást  szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." (János 13:34)

A teológiai szemlélődést követő legnehezebb kérdés az számukra, hogy felismeréseink után miképpen cselekedjünk a hétköznapi életben. Az istenismeret tudománya ugyanis két részből áll: mit higgyünk, és miképpen cselekedjünk. A könnyebbik kérdés - bármelyen meglepő is - az, hogy mit is higgyünk. A nehezebb pedig, hogy mit is cselekedjünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű lenne elgondolni, megfogalmazni és kimondani mindazt, amit megtudtunk, pláne megtapasztaltunk Istenről.

Ismered a keresztény hitet? Emlékszel még a konfirmációs kérdésekre és a megtanult, meg nem tanult válaszokra? Tudod, miben kell hinnünk?

Az Ószövetségben leírták már, hogy Istent soha senki sem látta. Soha senki sem tapasztalta meg szemtől szemben, soha senki nem volt képes Isten teljes szentségét  befogadni, hiszen emberként a teljességnek csak egy részét vagyunk képesek fölfogni. Isten személyét csak fián, Jézuson, és a teremtményein keresztül érzékelhetjük.  Azt pedig, hogy mit cselekedett velünk és értünk Isten, cselekedeteinek következményeiből értjük meg.

Találkoztál már Isten jelenlétével a felkelő napban, szivárványban, a csendben, de az élet nyüzsgésében is, a születésben, a halálban, a feltámadásban, vagy az esténként megcsendesülő szélben, a naplementében...

Csodálatosan szép a világ körülöttünk, s a benne áramló élet vonzza az érzékeinket, érzelmeinket. Ennek a gyönyörű világnak részei és részesei vagyunk mi is, mind. Istennek ajándéka az, hogy nekünk beláthatatlan lehetőségeink vannak a tartalmas, boldog életre. Erről szól a teológia, az istenismeret tudománya, erről szól a filozófia, a bölcsességtudomány, erről énekelnek a zsoltárok, ezt mutatja be minden művészet: mit is tett velünk Isten, hogy micsoda lehetősége van az embernek ezen a földön.

Boldog vagy? Vagy ezt a kérdést inkább nem szabad feltenni? S ha úgy hangzik: szeretetben, békességben élsz-e önmagaddal, embertársaiddal és Istennel?

Persze, tudjuk, hogy mit tett az ember. Mindennek az ellenkezőjét. Az emberiség tevékenysége, élete ma nyilvánvalóan az életet pusztítja, sőt visszafordíthatatlannak látszó folyamatokat gerjeszt. A legtöbb emberi találmány és tevékenység, amelyet korábban mint jó és hasznos dolgot ünnepeltünk, lassanként a visszájára fordult, és közvetlen-közvetett módon pusztítóan káros az életre. Pedig a törvényt és a rendet meg akarjuk tartani, istenesen akarunk élni, ahogy a 42. zsoltár szól: „Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra és hozzá fohászkodik." Igen, vágyunk Isten közelségére és nyugalmára, de mégis mit tegyünk? Lehet, hogy csak ennyit, hogy kívánkozunk, fohászkodunk és imádkozunk?  Ennyi elég is lenne, és imádságainkkal meg lehet változtatni a körülöttünk és bennünk lévő folyamatokat, Isten pedig végre beleszól a világ életébe, és mindent jóra változtat?

Jézus ennél többet kért. Köztünk járva jól tudta, hogy legfontosabb kérdéseink a mit és a hogyan. Ezért nagyon világosan szólt, külön fölhíva figyelmünket a változásra a korábbihoz képest: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." Olyan egyszerűen fogalmazott! Mit kell tennünk? Szeretnünk. Nem önmagunkat, saját kényelmünket, biztonságunkat, sikereinket vagy bármi mást, hanem egymást. A talán vonzó és hasznos, de gyakrabban fárasztó, nyűgös, kellemetlen másik embert! De hogyan? Ahogy ő bennünket. Amennyire ő bennünket!

Ez az új parancsolat olyan volt akkor is, ma is olyan, mintha valaki arra biztatna bennünket, hogy lépjük át a társadalmi, politikai, fizikai törvényeket. Képtelenségnek tűnik ez az etikai és cselekvési program. Először nem is figyelt föl rá senki sem. Az ember nem képes önzetlenül szeretni a másikat, nem lesz másra tekintettel saját érdekei ellenében, nem fog lemondani a maga hasznáról, a hatalmasok, még a papok sem fognak engedi az önmaguk köré épített nagyságból, az egyszerű emberek sem fogják csak úgy egymást szeretni, ha a kedvük nem úgy hozza... Még veszélyes is lehet meggondolatlanul megnyílni és kezet nyújtani a másik ember felé. Lehet egyáltalán ebben a szeretetre annyira vágyó, mégis szeretetlen világban szeretni?

Szereted-e azokat, akikkel nap mint nap együtt vagy? Szereted-e még mindig a társadat, vagy már csak a hibáit sorolgatod magadban? Megengeded-e Istennek, hogy erőt adjon a mindennapi szeretethez?

Mert a szeretet forrása Isten, Ő maga a szeretet. A teremtéssel, és szent Fiának hozzánk küldésével bizonyította irántunk való szeretetét, és az új parancsolat szerint ennek fönntartása, a szeretet megtartása kötelességünk. A szeretet ugyanis alapvetően nem érzelem, ragaszkodás, vonzalom, hanem a jóra való szándék, elhatározás, döntés. Ezt kéri tőlünk Jézus, mert ez tudja megtartani a ránk bízott életet. Jól tudja Jézus, mit kér, mert hozzáteszi a parancshoz, hogy „ahogy én...". Ő csak tudja, mennyire érdemtelen az ember, aki a világosságot be nem fogadja, a tisztaságot beszennyezi, a közénk jött Istenfiát keresztre feszíti. Mi is tudjuk, mennyire nem érdemli a másik ember mellettünk, hogy szeressük, s a másik ember ugyanezt tudja rólunk...Jézus mégis szeretetével, életünket megtartó döntésével fordul mindannyiunk felé, szeretetével átemel minket Isten világába. Így szeret bennünket, ennyire szeret bennünket.

Imádkozzunk hát szüntelenül azért, hogy ezzel a felülről jövő szeretettel tudjuk mi is egymást szeretni. Nehéz dolog ez, csupán emberi szándékkal véghezvihetetlen. Mégis, ez az új parancs, feladat, tanács számunkra, ha Krisztus követését komolyan gondoljuk.