Halál és élet

143. zsoltár 7.vers

Október végén, november elején megkerülhetetlenül a reformációról és a halottak napjáról gondolkodunk. Nincs ember, akit ne foglalkoztatna a halál, aki ne keresné a választ: miért, mikor, hogyan… A halált a régiek megszemélyesítették, majdnem olyan alakja volt, mint a szintén megszemélyesített ördögnek. A halál kezében kasza volt, amivel elvágta az életet, mint az arató a gabonáét. A halál eljött az emberekért, megszólította, sőt figyelmeztette őket, hogy készüljenek föl, mert egy olyan útra kelnek hamarosan, amelyen még sohasem jártak.

A halál az ószövetségben még különösebb. A zsoltárok nem főként a halálról beszélnek, hanem arról, hogy Isten örökké az ő népével marad, de az nem derül ki, hogy mi is lesz a halál után. A régi zsidó gondolkodók egy része biztosan nem hitt a halál utáni életben, az örökkévalóságban. Jézus közénk jőve legyőzte ezt a gondolkodást, és a  halál helyett a feltámadásra, az újjászületésre helyezte a hangsúlyt.

A magyar szólásmondás így szól: "Élet és halál". Előbb az élet és utána a halál. A születést követi az elmúlás. Ebben a népi, s egyben tudományos bölcsességben helyes az időrend, amin nem is tudunk változtatni. Előbb a remény és a tisztaság, majd a fogyatkozás, a reményvesztés és a sötét halál. Talán ezért is fekete a gyász színe...

A 143. zsoltár így kezdődik: "Uram, hallgasd meg könyörgésem...". Mi mást is tehetnénk, minthogy könyörögjünk az Úrhoz, hiszen nem tudjuk megváltoztatni a megváltoztathatatlant: az életre halál következik, bár ezt a törvényt a mai ember nem hajlandó tudomásul venni. Ahogy nem teljesen természetes, ha gyermek születik, nem természetes, ha valaki meghal. A mai világból szinte hiányzik a múlt és a jövő, csak a pillanat mámora és haszna számít, más alig. A legtöbb ember a pillanatnyi divatot követve él, gondolkodik, vágyakozik, feladva, hogy a múltjával és a jövőjével törődjön. Az a nép, az a közösség, amely elveszíti bármilyen formában a múltját, a műveltségét vagy nyelvét, az előbb utóbb széthullik és eltűnik, mert az elvesztett múlthoz nem kötődik kiszámítható jövő. Ezért minden nemzetnek, így természetesen nekünk is mindenáron meg kell őriznünk sajátos világunkat: hagyományainkat, szokásainkat, az anyanyelvünket, mindig megújuló hitünket a halálon túli égi beteljesülés, a mennyország ígéretével együtt – még akkor is,  ha mindannyian tudjuk és elfogadjuk, hogy életünk elkerülhetetlen velejárója az elmúlás.

Élet és halál, múlt és jövő nem a mi akaratunktól függ, ezért akarja az Istentől elrugaszkodott ember mindenáron a jelent építeni és mindent maga ellenőrizni Isten helyett. De bármilyen okos, erős és magabiztos ma az ember, élet és halál sorrendjét nem tudja megfordítani, Isten nélkül pedig nem tudja megtalálni léte értelmét és célját.

A Zsámbéki-medencében lévő Tök községben a menyasszonyok régen fekete ruhában esküdtek. Ez amellett, hogy gyönyörű volt, egyben előre is mutatott a halál felé…Ez időben a fiatal halottat fehér koporsóban temették, eljátszva számára a saját meg nem élt lakodalmát, jelezve, hogy élet és halál egybefonódik, egymást kiegészítik. És milyen különös!

Akit úgy tud nevelni Isten kegyelméből a család, vagy az a közösség, amihez tartozik, hogy kiskorától kezdve Jézus feltámadása a Szentlélek által fényszerűen jelen legyen az életében, vagy aki valaki felnőtt korában találkozik Jézussal, mint Pál, aki megvakult és eszét vesztette a találkozáskor, nos, azoknak minden megfordul az életükben: nem az életre következik a halál, hanem a halálra az élet!

Mostani világunk, amiben élünk: halálos valóság, az élet csak pislákol benne. Tisztán élni csak úgy tudunk benne, ha most legyőzzük az önzésünket, és hogy nehogy a sírba szállókhoz legyünk hasonlók, visszatérünk ahhoz az életerőhöz, amit Isten adott nekünk a teremtéskor, és amit Jézus személyében tett érthetővé és megközelíthetővé. Meg kell fordítani tehát mindent, ami csak az életünket  meghatározza. Ahogy a csengersimai templom mennyezeti kazettáin a menny felé kinyílt kapuhoz vezető út két oldalán világos és sötét ruhában ott állnak egymással szemben az ég és a föld fiai, de a kapu előtt megfordul minden és a sötét sor végén világos fényességben Jézus áll, vele szemben pedig mi magunk, földi valóságunkban a világos sor végén, a kapu előtt.

Számunkra tehát a tanulság az, hogy élet és halál, halál és élet fordulóiban Isten mellettünk áll, rá hagyatkozhatunk, mert nem rejti el orcáját előlünk, ha magunk is könyörgünk ezért a zsoltár szavaival: "Ne rejtsd el orcádat előlem, hogy ne legyek hasonló a sírba szállókhoz.”

Életünk minden megnyilvánulásában törekednünk kell arra, hogy mai keresztény emberként segítsünk megőrizni magunk körül a világot, a természetet, és arra, hogy hitvallásunkkal – mint a reformátorok idejében – érthetőbb legyen a csoda, hogy a halált élet követi.

Akkor leszünk mi magunk is igazán keresztyének, akkor értjük meg mindazt, amit üzen nekünk a Mindenség Ura, ha életünket nem az határozza meg, hogy az életre a halál, az elmúlás és reménytelenség következik, hanem éppen fordítva: a halálra, a sötétségre, a reménytelenségre az élet következik. Ez a 143. zsoltárban említett isteni igazság. Ezért jött Jézus Krisztus közénk, hogy ne a halálé legyen az utolsó szó, hiszen ő feltámadván legyőzte a halált.

Kérjük Istent szüntelenül, ahogy hitvalló őseink is tették:

„Taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem!”

Imádság

Hozzád kiáltunk, hallgasd meg szavainkat, panaszunkat!
Hadd mondjuk el, mennyi öröm és bizakodás, ugyanakkor mennyi keserűség és félelem tölti be az életünket, mert el kell fogadnunk az elmúlást, az idő könyörtelenségét, hogy el kell búcsúznuk olyan sok általunk szeretett embertől, de kérünk, ne engedd, hogy a sírba szállókhoz legyünk hasonlók akkor, amikor még dolgunk van ez életben!
Hallgasd meg panaszainkat, mert körülvesz bennünket minden nap a bizonytalanság és reménytelenség sötétsége.
Hálát adunk Urunk, hogy meghallgatod szavainkat, és hisszük, hogy eltávozott testvéreinket befogadod teljességedbe.
Hálát adunk, hogy nem rejted el orcádat előlünk és minden napra erőt adsz mindannyiunknak a te Szentlelked által, hogy a sok halálosan fenyegető veszély ellenére mindenütt és mindenben meglássuk az élet ajándékait, melyek Jézus Krisztusban váltak számunkra elérhetővé.

Hálát adunk, Urunk, hogy a reformáció erejével Egyházad megtisztulva és megújulva szolgálhatja ügyedet.
Imádkozunk mindazokért, akik szeretteiket, kedvesüket, szüleiket, nagyszüleiket vagy gyermeküket gyászolják. Kérjük, adj erőt mindannyiunknak, hogy el tudjuk engedni az eltávozottak kezét.
Imádkozunk azért, hogy ezen a földön legyen erőnk és bölcsességünk mindig az élet útját választani a halál felé vezető úttal szemben.
Imádkozunk a gyülekezetünk és nemzetünk minden tagjáért, hogy összetartozva egymást segíthessük.
Kérünk, add áldásodat, hogy boldog életünk legyen.

Köszönjük, Urunk, az Életet!